Film: Felülnézet (Alain Corneau: Tokiói tortúra)

  • 2004. március 4.

Zene

Csendes, halk és lassú, néhol vicces, a maga pasztell módján nagyon is vicces, szeretetteli szörnyűség egy tokiói irodaépület negyvennegyedik emeletén - ha ennyi nem elég kedvcsinálónak, akkor a továbbiakban bajban leszünk.

Csendes, halk és lassú, néhol vicces, a maga pasztell módján nagyon is vicces, szeretetteli szörnyűség egy tokiói irodaépület negyvennegyedik emeletén - ha ennyi nem elég kedvcsinálónak, akkor a továbbiakban bajban leszünk.

Japán egy távoli, ám viszonylagos nyitottsága okán mégis közeli ország, melynek egyik legfontosabb exportcikke a Sanyo hifi mellett az egzotikum. Legalábbis az, amely a kultúrák különbözőségét szimbolizálja napnál is világosabban. A felkelő napnál.

Nincs más dolga az innen merítőnek, mint egy kakukktojást pottyintani a Ginzára. A választék máig is meglehetősnek volt mondható, francia kalandorok és angol tengerészek adták egymásnak a kilincset, hogy az amerikai nindzsákról ezúttal diszkréten hallgassunk.

Alapvetően mindegy, hogy ki miért ment oda, jó adag önismeret és színes film lett a dolog vége. Meg pazar bemutató, hogy milyen egy furcsa hely ez. A hagyományai miatt.

Alain Corneau a látszatok szintjén és valós szándékai tükrében sem akar elszakadni ettől a standardtól, pusztán csendes szavával tüntet. Jó oka van erre, s voltaképpen tiszteletre méltó, hogy ezt be is vallja. Bár nem szeretem, ennyi szinte észrevétlen önreflexió simán megendhető. Nem állít ugyanis kevesebbet, mint azt, hogy világbajnok nyugati kultúránk védőpajzsa mögül könnyen vagyunk megbocsátók egy túlságosan is ősi renddel szemben, kvázi elnézzük neki az egészségtelenül hosszú életet, túlélést, hisz egyszer úgyis hazatérünk, ha máshogy nem, lábbal előre. Szerencsére hősét ez a veszély egy percig sem fenyegeti, hisz, mint az tudható: egy regény filmjét látjuk, ami után minden biztosan marad a régiben. Japánban is, meg a fejünkben is. S ha valami nem fekszi meg az agyunkat, az a gyomrunkat sem fogja. Na, de mi lesz a szívvel, kérdezhetnénk. Semmi. Mit tudnak a franciák a szívről? Kérdezzék a japánokat! Ha nincs jobb dolguk.

- bruno -

Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.