Film: Ráadás (Jancsó Miklós: Mohácsi vész)

  • 2004. március 4.

Zene

Mennyire örülne boldogult nagyanyám, hogy újra van Kórház a város szélén?! Nagyon, nyilván - egy darabig, aztán kicsit elszontyolodna, hogy azért ez már nem az igazi. Majdnem olyan.

Mennyire örülne boldogult nagyanyám, hogy újra van Kórház a város szélén?! Nagyon, nyilván - egy darabig, aztán kicsit elszontyolodna, hogy azért ez már nem az igazi. Majdnem olyan.

Ám van egy szerencsésebb irány is, ahonnan nekiszaladhatunk a Mohácsi vésznek. A múltkor beleríttunk az árkusba, hogy milyen ordító helyzetet hagyott ki a Magyar vándor, amikor nem volt elég pimasz. Íme itt a sebtapasz, a laikus is biztosra veheti: ha bármilyen Mohácsunk szóba kerül, Jancsó Miklóstól aligha várható szemérmeskedés. Jókedvünkben felfoghatjuk ezt utólagos betoldásnak, ami a Magyar vándorból kimaradt: egy mohácsi szín, post festa. Ám ebbéli várakozásaink legfeljebb felibe-harmadába teljesülnek; a nézőpont stimmel, a töltelék kevés. Most sem lehet sokat röhögni, keveset lehet inkább.

Magam is megijedek a felismeréstől: simán el bírom mesélni Jancsó új filmjének sztoriját. Egyáltalán, hogy jön ahhoz, hogy sztorija legyen? Hát ezt érdemeljük?

Az elfásultságukon, unalmukon magukat csak hellyel-közzel túltenni tudó hősök szert tesznek egy időgépre, molto csinos időgépre (tervezte: Haraszti István), s uccu neki, meg sem állnak 1526-ig, hogy Mohácsnál eligazítsák azt a dolgot a törökkel, ahogy kell, Kalasnyikovok szavára. Ott persze, akár Lajosunk a maga idejiben, elügyetlenkedik a dolgot, s minden marad a régiben. De micsoda különbség van e két elszúrás között! Míg a Lajos egy kiadósabb dugás miatt nem sietett csatát nyerni, addig korunk kiküldött hősei csak úgy elmarháskodják a nagy lehetőséget, fádul. Nagy utazásuknak maximum Fekete Pákót köszönheti a hon. 't ott szedik össze, és kitart a néptánccsoport fináléjáig. Ami azt illeti, láttunk már merészebb, szórakoztatóbb mesét is, de nekünk nyilván semmi se jó, legutóbb az foglalkoztatott, hogy lehet-e úgy filmet csinálni, hogy a kiválasztott jófejnek csak annyi utasítást adunk, hogy csináld azt, amit szoktál? Akkor úgy tűnt, nem lehet. Most meg szívjuk a fogunkat, a Mohácsi vész végig olyan, mintha az improvizáció szigorúan embargós lenne. Ha tévedünk, még kínosabb a helyzet. Tessék visszafáradni a történettelenbe, vissza a tézisekhez, vissza a képuralomba! Legközelebb nincs bocsánat!

Ezzel együtt semmi vész Mohácson, a darab üdítően rövid, sok a zene, meg is járja, van tánc, helyesek a csajok, az egyik férfiszereplő néha tiszta Lugosi Béla... tök olyan az egész, akár egy kései Jancsó-film. Majdnem olyan.

- ts -

Forgalmazza a Budapest Film

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.