A szanalmas.hu-n olvastam: "...nem is tudom, hogy lehet-e ma már olyat festeni, amit mongyuk még a maga idejében ki fognak állítani jól, vagy ami 100 év múltán is a hején áll majd. Kicsit bele vagyok kavarodva a mai művészetekbe, meg aztán ma már mindenkihez eljuthat minden. Majd egyszercsak elfogy a művészet, biztos." Egyszer tényleg el fog fogyni, ma azonban van még, rengeteg, sőt, talán fölösen is. A szanalmas.hu aggódó posztolója mindenesetre rendkívül rokonszenvesen bizonytalankodik, kis erőszakkal poszthegeliánusnak is mondható, érzékeny katasztrófasejtelmet sugallva bóklászik a művészet szerinte már most pusztuló őserdejében. Még elképzelni is vicces lenne a látványt, amint odakötözi magát Roskó Gábor festőbotjához, s tutajra száll az utolsó táblaképpel.
A vízivárosi kiállítás rendezői a címadással valószínűleg nem erre, a művészet kihunyását környező katasztrófára gondoltak, ahogy - talán - nem is az ellenkezőjére, miszerint, hogy minden rendben van, s az állapot idilli lenne, hanem csak épp kieszeltek két, ellentétesnek tetsző fogalmat, s azokhoz rendeltek az Élet és Irodalomban belátható időn belül megjelent művészeket, akiknek munkái békében megférhetnek egy kicsi, de nagyon jól berendezhető galériában. (Legyünk persze objektívek, az ÉS az egyetlen olyan hetilap, amely évtizedek óta józan és gondos akaratot mutat a kortárs magyar képzőművészet megismertetésére. Így tárlatai delikát ajándékok is egyben, oda és vissza.)
A terv megvalósítása sikeres: megbízható, praktikus és kompakt tárlat látható, mely - miként azt az idő már igazolta - sokirányú felhasználásra alkalmas. A tavaly Bécsben is megmutatott anyag flexibilisen reprezentatív, vagy másképpen fogalmazva, olyan finom és érzékeny hálón, esetleg koordinátarendszerben helyezhető el és fogalmazható meg, mely egyrészt alkalmas ama illúzió felkeltésére, hogy itt most a magyar képzőművészet jelenének keresztmetszetével találkozhat a néző szeme, másrészt, hogy az autonóm retinákon megképződő látvány senkit sem fog bántani; demográfiai, műfaji és stiláris igényei alapján mindenki megtalálja a magáét, mindenki felismerheti önmagát, mindenki békésen mehet a dolgára.
A tizenöt művész között akad fiatal, szinte kezdő grafikus és - ha jól számoltam - két Kossuth-díjas; műfaji szempontból kinyílik a tárlat az illusztrációtól az autonóm táblaképig, s a művek a (szür)realizmustól a fegyelmezetten gesztuális absztrakcióig sok-sok stílus-nemet reprezentálnak egyenletes eloszlásban. És természetesen van idillikus és van katasztrofikus (katasztrofális) kép is, a szavak mindenféle értelmében: konkrétan és elvontan egyaránt. A tematika tematizálása tehát - úgy tetszik - nem is volt annyira fontos, mint a költői, amúgy nyilvánvalóan időszerű cím, melynek "kifejtése" a bemutatott harminc-negyven munkán és a sokféleségen keresztül sem sikerült igazán, amit én persze egy kicsit sajnálok. Úgy tetszik, a kiegyenlítő szándék, vagy ahogy régen mondták, a népfrontos gondolat erősebb volt, mint a művészet antidemokratikusságába vetett kegyetlen, de józan hit.Kár, mert egyre élénkebb ugyanis a gyanúm, hogy a narrációra, a témára, a motívumra felfűzött kiállítások tisztább és erősebb impulzusokat, következésképpen érveket adhatnak a stílusok halálán merengők igazságával szemben, pusztán már csak azért is, mert azzal, hogy egy külső, esetleg idegen szemponthoz lesznek mérhetőek a művek, a továbbiakban mintegy új dimenzióba is helyezkedhetnek. És élénkebbé válhat a személyiség-személyesség ereje is; nem fedi és nem menti már el a stiláris közösség a hibákat sem. Ha más nem, most, ezen a kiállításon egy művész mindenképpen engem igazol: a szolid katasztrofisták (akiknek persze semmi közük a valaha volt, jó lengyel világvégelátókhoz), tehát az apokaliptikusok közül rémisztően feketéllik ki Baksai József új rajzsorozata (Gyermekjátékok, 1-14.), mely egy hosszú s nem sikeres periódus után remélhetőleg révbe juttatja a festőt. Baksai végre talán leszámolt szinkretikus-didaktikus mítoszelemzéseinek, mítosz-érzeményeinek vaskos anakronizmusával, s kiszabadulva saját stílusának önáltató eufóriájából egyfajta racionális új-malícia megfogalmazására tör. Rajzai Kubin, Balthus és a kortárs inszcenált fotó kegyetlenjeinek infernális szarkazmusára adnak sajátos választ, idillit és katasztrofikusat egyszerre, ahogy azt kell.
Hajdu István
Vízivárosi Galéria. Kiállítanak: Baksai József, feLugossy László, Fehér László, Gaál József, Kovács Péter, El Kazovszkij, M. Tóth Éva, drMáriás, Nádler István, Paulovkin Boglárka, Roskó Gábor, Stefanovits Péter, Szikszai Károly, Szotyori László, Urbán Tibor. Március 12-ig
Copyright © MaNcs, 2004
Minden jog fenntartva.
Copyright © Magyar Narancs 1995-2004.
Elektronikus terjesztés: Index.hu Rt.