Boldogulni, boldogulni, jaj, mindenáron. Bárhol és bármikor. Ha akarom, Salamon András minden egyes nagyjátékfilmje az egyről a kettőre jutás nehézségei körül táncol. Ám jelen esetben a mondott bárholon és bármikoron van a hangsúly: az ígéret földjén, Amerikában járunk, valahol Las Vegas peremén. Mégis a bármikor tűnik perdöntőnek. Mikor is? Az emberi élet közepe táján. A legszebb emberi korban tehát. Vagyis a lehetőségek szempontjából kicsit későn. Na nem sokkal, épp csak annyival, mint egy szerencsétlen szombat reggel valamelyik pályaudvaron, főszezonban, amikor a pénztártól való távozás után joggal merül fel a kérdés, érdemes-e szaladni - asszonnyal, gyerekkel, kutyával, gumimatraccal - a kihúzó viszonylat után, vagy megette a fene az egész vikkendezést.
Magyarán, hogy van-e élet a Földön negyven év és kilencven kiló fölött? Persze az expozíció eleve szűkíti a horizontot: a bolygón, de kívül a lángok ölelésén, távol Magyarországtól. Már a Zsötem is így indított: innen el (nekem a cím egy konkrét visszautalás, egyszer úgy is a Kiviszem a lavit következik). Csak annyi változott azóta, hogy Bécs már nincs elég messzire? Vagy az aktuális hősök egyéni viszonyai miatt kell csak olyan messzire menekülni? Eblábalni világtalan világig?
Talán a német romantika egyik híres festményéről emlékszem én ilyen hurcolkodókra. Akkoriban az járta, hogy minden háznak van egy manója, s ha ez a manó egy gonosz teremtés, a házat s lakóit egyik baj éri a másik után, szegénység és bánat terem arra a legjobb szándékokból is. Megy a család, nagy, megkönnyebbült pofával ülnek a bakon, a holmijuk feltornyozva a szekéren, mennek az új otthon, haza, ház felé. De nem csak a remény utazik velük. A bútorok, a cókmók mögött ott lógázza a lábát álnok pofával a manó is.
Gesztesi Károly és családja némileg könnyebb helyzetűnek látszik megismerkedésünkkor, végtére bútort mégsem visz az ember a panelból Amerikába, de az a rohadt manó már ott van a liftben. Ugyan nem látjuk, de nyilván elbújt a gitártokban.
Ha egyszerűbben akarjuk mondani: hőseink nem tudják, vagy nincsenek egészen tisztában azzal, hogy mi elől is menekülnek. Nekik talán csak a rév csalóka ígérete számít, meg tudja fene, az amerikai álom, bár arról se tudnak sokat. Legfeljebb annyit, hogy tartani kell tőle, de állítólag egyeseknek már sikerült. Sikerült az élet, összejött Amerika, ha máshogy nem is, a képeslap- és telefonhíresztelések szintjén feltétlenül. Ilyen szerencsefi lenne Gesztesi apja is, beérkezett ember Las Vegasban, vállalkozása van, majd meglátjuk... Salamon filmjének jelentős erénye, hogy megkímél minket a Gesztesi család várakozásaitól. Így azt kapjuk, amire magunktól számítunk. Most ez a magunktól, ez egy kérdéses opció. Hogy valóban magunktól-e, vagy kulturális örökségünktől hajtva, nos jobb (nekünk is, a filmnek is), ha nem firtatjuk. Bár ha mindenáron: tekinthetjük akár műfajnak is az ilyesmit. Költözős mozi.
De nem is az a probléma itt, hogy a papa Las Vegas-i vállalkozása távolról sem oly fényes, mint azt a neve (American Dream) a naiv szemlélőnek sugallná, hanem ennél sokkal nagyobb. Álljunk meg egy szóra: ki emlékszik olyan műalkotásra, ahol az efféle cégnévsikert és prosperitást takart volna. A papa azért kösz, megvan, csak a helyi mentalitással folytat elég szerencsétlen küzdelmet: keléskor, fekvéskor és napközben többször is felbüfögi magának ezt az amerikai álom - kíp szmájling maszlagot, és lendületesen igyekszik úgy csinálni, mint aki el is hiszi. De nem hiszi. Tehát ha amellett, hogy elmenekülhetünk-e önmagunk elől vagy nem, van kardinális kérdése Salamon filmjének, akkor ez: hogy tényleg akkora-e az a kulturális szakadék, hogy azt átugrani nem lehet, csak beleesni. Ugyanakkor nagyon finom húzás a filmtől, hogy nem emlegeti sokat a belegebedést. Olyan, mint a régi Omega-sláger a kötéltáncról: túléli, de többé sose jut át. Másfelől, aki nyűgös, önmaga elől iszkol, annak nem elég a környezetváltozás, az élet mégsem egy influenza. Így jut a világ Kóbor Jánostól a Varázshegyig, már ennyi megérte.
Persze a földönfutókra nemcsak enfelől leselkedik ezer veszély, de kiszolgáltatottak ők a szél legkisebb fuvallatának éppúgy, akár az emberi gonoszságnak vagy éppen jóságnak. Utóbbi téren állja kevésbé a versenyt Salamon műve, de még így is jó fejjel emelkedik ki a hasonigényű kínálatból. Ja, ez tuti nem térképspecifikus: a gonosz-ság csak úgy burjánzik mindenfelé, még szép. A Gesztesiek belső szerencsétlenkedéseinél maradni helyesebbnek tűnik, ha szolgálhatunk itt valamiféle befogadói recepttel. De ez túlbiztosítás, ehhez a filmhez nincs szükség szamárvezetőre. Mondhatnánk, hogy azért, mert olyan álnokul egyszerű, hogy az már pimaszság, de ennél megint többről van szó. Hozzáértésről. Nekem az, hogy jól meg van csinálva, nem azt jelenti, hogy élethűen robban föl a limuzin vagy a varázsló, hanem azt, hogy jó a zene és izgalmas a vágás, s ez itt stimmel. Mi az, hogy, nagyon is.
Mindezzel együtt fanyalogni is van miért. A Getno ugyanis annyira jó film, hogy megkerülhetetlenné teszi a kérdést: miért nem az. És ezúttal nem jópofáskodunk, csak képtelenek vagyunk föloldani egy paradoxont, mondhatom, bánatunkra. Mert az nem magyarázat, hogy Salamon becsületes mesterembernek indult, és az is maradt: a mesterek csinálják már régóta a nagy dolgokat, minden művész halott vagy most éppen részeg. De ez van, minden dicséretünk, minden hibátlansága dacára nem mondhatjuk a Getnóra, hogy a fal adná utána a másikat. Pedig ez jogos elvárásunk. Legalábbis Salamon András esetében.
Turcsányi Sándor
Az InterCom bemutatója
