Kína ősi kultúrhéroszainak egyike, Fu Hszi ajándékozta meg a "Közép Birodalmát" nemcsak a halász- és madarászhálóval, a házasság intézményével, hanem az írással is. Neki tulajdonítják a jang és jin vonalszimbólumokból álló ábrák feltalálását. Az egyszerűség kedvéért a jangot gondolatjelnek, a jint két kötőjelnek (közte szünet) képzelje el az olvasó. Két vonal kombinációja négy, háromé nyolc, haté hatvannégy vonalábrát eredményez. Ez így önmagában színtiszta matematika volna, az is, csakhogy Fu Hszi a működő természet ellentétpárjait (aktív-passzív, világos-sötét, erős-gyönge, férfi-nő stb.) képzelte bele a vonalkombinációkba: a legenda szerint a folyóból kiemelkedő teknősbéka páncéljának mintázatából olvasta ki ég, föld, mennydörgés, víz, hegy, szél, tűz, tó trigramját. Egyfajta erőtan mutatkozik meg a trigramokban, ám semmiképp sem a modern nyugati fizika értelmében: a tradicionális kínai természet legalább annyira spirituális, mint amennyire materiális, mindenben érvényesül a szellem jelenléte. Alapelv számukra például, hogy a hosszú vonallal ábrázolt jang-erő emelkedő, a megszakított vonallal jelzett jin ereszkedő természetű (utóbbira hat a gravitáció, előbbire nem, sőt). További furcsaságuk a trigramoknak, hogy ahol egy jang- vonal társul két jinhez, ott a jang a meghatározó, és fordítva: például a vizet (két jin között egy jang) hímneműnek, a tüzet (két jang között egy jin) nőneműnek tekintik. E nyolc trigram (kínaiul kua) jelentéstartománya igencsak kiterjedtté vált az idők során: mindegyikhez hozzárendelték az évszakok, az égtájak, a fontos szervek, az elemek, a színek, az ízek, a jelképtár főbb állatainak stb. valamelyikét. A kínai írástudó szemében ősidők óta minden mindennel meghatározott módon összefügg. Elérendő állapot az egyensúly, fő cél az elvesztett harmónia visszanyerése. Ahhoz, hogy árnyalt módon kifejezhesse a természeti erők (az emberben is megnyilvánuló) dinamiz-musát, hogy bizonyos élethelyze-tekről plasztikus képet adhasson, Fu Hszi (vagy valamelyik utódja) összepárosítva egymással a trigramokat,
hatvannégy hexagramot
alkotott. Mindegyik saját nevet kapott. Néhány példa: Növekedés, Megrekedés, Állhatatosság, Akadály, Elrejtezés. A háromszáznyolcvannégy vonal (jüan) azonban nem hatvannégy egymástól elkülönült, statikus képet ad, a vonalakban áramló erők intenzitását is közli, márpedig a kínai dialektikából egyenesen következik, hogy ahol a jangból túl sok van, ott előbb-utóbb átcsap jinbe vagy fordítva: az ilyen (valamelyik erőtől duzzadó) változó vonalak árulják el, mivé alakulhat át az adott léthelyzet: a Növekedés Csökkenésbe, a Kimerültség Szabadulásba stb. Ha több a változó vonal, a változás több irányba is végbemehet. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy az egyes vonalak (vonalpárok, vonalhármasok) a hexagramon belül külön erőteret, afféle mikrokozmoszt alkotnak saját dinamikával, elmondható történettel együtt, ha a hat vonal hat létrafoknak, földtől az égig, parasztsortól az istenségig, tudattalantól a tudat feletti régiókig vivő grádicsnak tekinthető, akkor kibontakozik előttünk a rendszer gazdagsága. Ez a hatvannégy vonalkép alkotja a ji kinget, A változások könyvét.
De hát ki mikor mikéntállapítja meg, hogy mi mire változik? Bárki bármikor, csak éppen föl kell tennie a számára égető kérdést (Átmegyek-e a vizsgán? Megkapom-e az állást? Visszajön-e a szerelmem?), el kell végeznie (pálcikákkal vagy pénzérmékkel) a sorsvetést, és amint megvan mind a hat vonal, máris megkapta a könyvtől a választ. Ha nem volna nevük a kuáknak (a hexagramokat is így hívják), csak a vonalképet látnánk, bizonyos alapismeretek segítségével magunk is kiolvashatnánk a hexagramból a válaszokat. Akkor a ji king olyasféleképpen működne, mint a Rohrschach-teszt: képzelőerőnk segítségével hozná elő a mélyből lelkünk rejtett tartalmait. Van, aki így is használja: pszichológiai segédeszközként. Hogy párbeszédet folytathasson saját tudatalattijával. Ám ahogy a Rohrschach-teszt szabályszerűségei is esetek sokaságából rajzolódnak ki, pszichológusi szakértelmet kívánva meg az értelmezésben, úgy kell támaszkodnia a ji kinget kérdező avatatlanoknak a ji king-értők magyarázataira. És innentől komoly bonyodalmakra számíthatunk.
Ugyanis a hexagramokhoz többféle szöveg társul: egy részüket mint orákulum maga a ji king mondja az adott ábra egészéről (pl. "Család / halld meg a nő vetéseket / sarjasztó jósszavát"; vagy: "Fölcsap a lángból / a szél csak úgy magától / A család"), hozzácsapva valamiféle jósintelmet ("Így őrzi az előkelő is / Szavaiban a dolgokat"), majd az egyes vonalakra vonatkozó "kinyilatkoztatás" ("Asszony rikácsol / gyerek sipákol / így esik otthonod szét"), illetve a vele kapcsolatos "jó tanács" ("Szigorú intelmek a családban / Ez még nem jelent veszteséget") következik. Mindez azonban még csupán a ji king főszövege: tele a korra vonatkozó kulturális, politikai, vallási utalással. Egy, a miénktől alapvetően eltérő, arisztokratikus beállítottságú, samanisztikus szertartásokat alkalmazó bronzkori társadalom képe, vagy inkább e kép cserepei tükröződnek benne. Itt-ott fejedelmi személyek neve bukkan fel, akik nagy valószínűséggel összefüggésben állnak egy i. e. 11. századi dinasztiaváltás eseményeivel, de a semminél alig többet tudunk csak róluk. Ebbe a rejtelmes sokértelműségbe, amit a kínai írásjegyek képzettársításokra gerjesztő többértelműsége még tetéz, hatolnak be nagy felfedezőként a közép-, új- és legújabb kori keleti és nyugati kommentátorok elbizonytalanító módon sokféle - ezoterikus, pragmatikus, alkimista, pozitivista, taoista - irányultsággal. Nélkülük, sinológusok nélkül persze nem sokra mennénk mi, laikusok. Magunktól körülbelül annyit értenénk az egészből, mint az az űrlakó utódunk fenn a kisbolygóövezet valamelyik bolygóján, aki i. sz. 5000-ben próbálja a saját életét megfejteni a Kennedy, Monroe, no meg a Holdra lépő Armstrong űrhajós rá maradt mítosztöredékeiből. Feltéve, hogy a majdani amerikanológusok ki tudják hámozni, hogy a sok Kennedy közül melyik szerepel az i. sz. 2900 körüli időkből származó számítógépes jósjátékban, továbbá hogy Monroe alakja nem keveredett-e össze időközben a későbbi Kennedy-özvegy Onassisnéval, vagy hogy Amstrong űrhajóst az emlékezet átalakító munkájának eredményeként nem marsbéli trombitásként tartja-e számon a játék.
Mondhatná erre bárki: mit számít, hogy ki volt eredetileg a bronzkori ji kingben szereplő Hai király, ki volt Kang uraság és Ki hercege, ha, úgymond, jelképes szerepre tettek szert az idők során, ha az egyik a dúvad kicsapongó (Don Juan), a másik a vesztébe rohanó nyugati civilizáció haladárja (Newton), a harmadik önmagát Jézushoz hasonlóan az emberiségért áldozó szakrális személy lett az avatott értelmező rendszerében? Mit számít a történelem lapos "linearitása" ahhoz képest, hogy a személyiség a mindenkori most "vertikalitásában" kíván teljes életet élni? Nem arra valók-e a "valók", hogy valamennyien helyet foglaljanak az emberi léleknek ismerős képek valamelyikében? Nem inkább a képek kalauzolnak-e minket útvesztős útjainkon, s nem többet mond-e életünkről-halálunkról az álom, mint az úgynevezett egzakt gondolkodás?
Karátson Gábor ji king-fordítása és kétkötetes jiking-kommentárja egyértelmű hitvallás amellett, hogy az ember számára elsődleges fontosságúak a képek (ők a káoszban a rend), kiváltképpen a közös emberi tapasztalatból összesűrűsödő, jelentés- és tartalomgazdag archetípusok. Karátson a ji king hexagramjait
lelki tájaknak tekinti,
magát az emberi személyiséget pedig e tájak vándorának látja. Példaszerű számára a régi kínaiak természetértése, természettisztelete, követendőnek tartja a kínaiakra olyannyira jellemző önmérsékletet és egyensúlyra törekvést. Ji king-felfogását a tao te kinggel való sokéves elmélyült foglalkozása formálta-alakította, és viszont. Fölfedezte, hogy A változások könyve a születéstől a halálig terjedő teljes életkört mutatja meg a képek drámai stációival, de nyitott a ciklus folytatására is, az örök körforgás (visszatérés) jegyében. Rájött, hogy Lao Ce a szenvtelen-elfogulatlan ji kinggel polemizálva döntött úgy, hogy a gyengék oldalára áll, a férfias, hódító, uralomra törő janggal szemben a nőies, elfogadó, békés jin pártját fogja. Karátson ezt nevezte Lao Ce "meredek útjának", értve ezen azt, hogy a nemes gondolkodású ember integritását megőrizve szembehalad a pusztítás és erőszak képviselőivel. Ezt a Lao Ce-i filozófiát Karátson a ji king szövegmagyarázatában is rendre érvényesíti. Ha csak ennyi volna az egész, az olvasó nem sok különbséget fedezhetne föl a többi forgalomban lévő ji king és Karátson Gáboré között. Pedig hát van különbség köztük bőven. Egyedül Karátson hoz kínaiból fordított, autentikus szöveget. Az, hogy a színműíró Müller Péter Jóskönyvében a dramaturgiai példázatok fordulnak elő gyakran, a festő Karátsonnál pedig a festményekre való hivatkozás bőséges, szinte triviálisnak tekinthető. Ez inkább hasonlóság: foglalkozási ártalom. Müller szuggesztívre csiszolt, még kijelentő módban is imperativusként értendő guru-mondatai az ügy (az önmegismerés, a belső út) szempontjából sokkal hatékonyabbnak tűnnek, mint Karátson filológusi gondolattekervényei: amott egy karmester vezényli a lelki (olvasói) zenekart, emitt inkább egy korrepetitor küzd a csellengő muzsikusokkal (az elkalandozó olvasói figyelemmel) az autentikus partitúraolvasatért. Pedig Karátson mindent felvonultat, hogy ébren tartsa érdeklődésünket: elsősorban a szójelölő kínai írásjegyeket, azok "etimológiáját", teljes asszociációs terét és a neolitikumba visszanyúló jelelőzményeket. Szemmel követni azt, hogy egy érzékletes képi jelenet (pl. térdelő alak bemutat egy újszülöttet a szentélyben) miként alakul át elvont jellé, s miként ruházódik fel különféle jelentésekkel az idők során, olyan, mintha ott ülnénk egy kultúra forrásánál, és látnánk, hova-merre csörgedezik-ágazik el a patak: rendkívüli élmény! És Karátson nemcsak a paleográfia imádóinak tesz kedvére, kommentárjaiban Magyarországon
