A nép ópiuma: Apáink útján (Megasztár)

  • 2004. március 4.

Zene

Nálam, őszintén szólva, minden kifogást elsöpör az a tény, hogy olyan műsorról van szó, amely minél kiválóbb teljesítmények létrehozására ösztönzi a résztvevőket. A valóságshow-sagák kultúraformáló erejét tekintetbe véve ez nem kis dolog, még akkor sem, ha el tudom képzelni, hogy némelyik Megasztár-résztvevő idővel Pongó mellett lépjen színre valamelyik Balaton-parti highlife diszkó színpadán. Maga a vállalkozás azonban ennél jóval ambiciózusabb és tiszteletre méltóbb: új arcokkal megjelenni a magyar könnyűzenében, a későbbiek során (remélhetőleg) pénzt és munkát invesztálva széles körben, gyorsan ismertté és népszerűvé tett énekesekbe. Líraibb megfogalmazásban: tehetséges és szeretetre méltó embereket helyzetbe hozni.

Nálam, őszintén szólva, minden kifogást elsöpör az a tény, hogy olyan műsorról van szó, amely minél kiválóbb teljesítmények létrehozására ösztönzi a résztvevőket. A valóságshow-sagák kultúraformáló erejét tekintetbe véve ez nem kis dolog, még akkor sem, ha el tudom képzelni, hogy némelyik Megasztár-résztvevő idővel Pongó mellett lépjen színre valamelyik Balaton-parti highlife diszkó színpadán. Maga a vállalkozás azonban ennél jóval ambiciózusabb és tiszteletre méltóbb: új arcokkal megjelenni a magyar könnyűzenében, a későbbiek során (remélhetőleg) pénzt és munkát invesztálva széles körben, gyorsan ismertté és népszerűvé tett énekesekbe. Líraibb megfogalmazásban: tehetséges és szeretetre méltó embereket helyzetbe hozni.

A dologban kétségkívül felfedezhető valami nietzschei értelemben véve korszerűtlen mozzanat.

Ma Magyarországon az számít jó és fontos dolognak, ami benne van a tévében, minden egyéb körülménytől függetlenül. Ezt a meglehetősen egyszerű, ám - lássuk be - a legszélesebb néptömegek számára is könnyen követhető imperativust a Megasztár mintha felfüggesztené. Mintha ez esetben időlegesen helyreállna ok és okozat sorrendje - a vetélkedő résztvevői nem azért válnak híressé, mert sokat mutogatja őket a tévé, hanem azért kerülnek képernyőre, mert baromi tehetségesek. Ha röviden össze kellene foglalni, miért szeretem ezt a műsort, valószínűleg ez volna a legfőbb indokom. Meglehet, nincs egyébről szó, mint a Ki mit tud? modernizált változatáról, ám véleményem szerint mindez a mai viszonyok között kifejezetten radikális és szimpatikus lépés volt.

A zsűri össznépi értékelése persze minden Ki mit tud? típusú műsor kapcsán logikus módon kialakuló társasjáték, ám a fentiek fényében valahogy nincs kedvem a műsor körítésével kekeckedni. Főképp akkor nem lehet panaszunk a zsűrire, ha belegondolunk a magyar popszakmában rejlő rémületes lehetőségekbe. Ehhez képest a Megasztár

megvalósítja a médiaegyensúlyt:

Soma jobbján a technokraták, balján a sztoikusok, ő maga pedig Carlos Casta–edán edzett röntgentekintettel igyekszik áthatolni a lélek redőin, időnként lyukat is égetve rajtuk. A műsorvezetéssel kapcsolatban hasonlóképpen békülékeny volnék: Görög Zita sokat javult az utóbbi időkben, bár egy-két feles talán még mindig elkelne a műsor előtt - de az is igaz, hogy Till Attila mellett elég nehéz lehet végletesen ellazultnak tűnni. Az azonban átjön a képernyőn, ahogy mindkét műsorvezető izgul az indulókért, és ennyi legyen is elég.

A műsor különböző kötelező feladatok elé állítja a jelölteket, és így szegényeknek időnként olyan dolgokat kell előadniuk, amilyeneket maguktól soha az életben. A Megasztár ezek szerint leginkább valamiféle univerzális előadói tehetséget igyekszik megtalálni, nehezebb helyzetbe hozva ezzel az alkatilag kevésbé hajlékony, ám a maguk területén egyébként elsőrangú előadókat. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ez a koncepció időnként igen kellemes meglepetésekkel szolgált, és az én szavam ebben a kérdésben úgyse sokat számít. Igaz ugyan, hogy egyik titkos álmom nem más, mint Koko Taylor előadásában meghallgatni a magyar himnuszt, ám ha jobban belegondolok, életem nagy kedvencei között igen komoly aránybanszerepelnek különösebb énekhang nélküli, esetleg csúnya vagy (finoman szólva) különös hangú énekesek, akiket valószínűleg már a megyei előselejtezőről hazavágtak volna. Ne haragudj, Lou, nincs veled semmi bajom, mint ember is nagyon szimpatikus vagy, de ma este a Céline Dion-dal sajnos nem volt jó választás...

A döntő folytatásokra szabdalt rétestésztaelve eleinte feldühített, az sms- és telefonhívás-eső iránti olthatatlan szomjúságot vettem észre benne. Később aztán beláttam, hogy mindez nem csupán a kasszát, de az énekesek érdekeit is szolgálja: a hétről hétre jelentkező műsor jóval

ismertebbé teszi őket,

illetve a közönség szorosabb kötődését váltja ki, mint ha egyetlen este lezárták volna a történetet. Furcsa módon még a közönségszavazatokkal is egyet tudtam érteni, úgy tűnt, hogy valamiképp mindig az épp halványabbra sikerült produkciók közül szúrtak ki egyet. Lehet, hogy szórakoztatóbb volna a parlamenti választásokat is hasonló rendben bonyolítani, ne feledjék, még fél óráig küldhetnek esemest vagy telefonálhatnak, kiabálná Tilla, aztán később jöhetne, hogy nem baj, Péter, szerintem nagyon jó voltál.

A végére hagytam az egyetlen, ám annál súlyosabb kifogásomat, amely a kiesők körül csapott tragikus felhajtást illeti. Nyilvánvalóan szükség van a drámai csúcspontra, az is nyilvánvaló, hogy ez a műsor legfeszültebb része, de akkor is kár érte. Ez a helyzet ugyanis veszteseket generál, pedig a Megasztárnak csakis a győzelemről kellene szólnia. Kár volt a kiesésre helyezni a hangsúlyt, kár, hogy vesztesként kell búcsúzni azoktól, akik erre semmivel nem szolgáltak rá, sőt. És azt is el kellene dönteni, melyik a fontosabb, az éneklő vagy a kanapén feszengő Oláh Ibolya.

Azt javaslom, de egészen komolyan, hogy a bent maradók énekeljenek duettet az utolsó körben - és esetleg szavazni lehessen a döntetlenre is.

Keresztesi József

TV 2, szombat esténként

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.