A nép ópiuma: Apáink útján (Megasztár)

  • 2004. március 4.

Zene

Nálam, őszintén szólva, minden kifogást elsöpör az a tény, hogy olyan műsorról van szó, amely minél kiválóbb teljesítmények létrehozására ösztönzi a résztvevőket. A valóságshow-sagák kultúraformáló erejét tekintetbe véve ez nem kis dolog, még akkor sem, ha el tudom képzelni, hogy némelyik Megasztár-résztvevő idővel Pongó mellett lépjen színre valamelyik Balaton-parti highlife diszkó színpadán. Maga a vállalkozás azonban ennél jóval ambiciózusabb és tiszteletre méltóbb: új arcokkal megjelenni a magyar könnyűzenében, a későbbiek során (remélhetőleg) pénzt és munkát invesztálva széles körben, gyorsan ismertté és népszerűvé tett énekesekbe. Líraibb megfogalmazásban: tehetséges és szeretetre méltó embereket helyzetbe hozni.

Nálam, őszintén szólva, minden kifogást elsöpör az a tény, hogy olyan műsorról van szó, amely minél kiválóbb teljesítmények létrehozására ösztönzi a résztvevőket. A valóságshow-sagák kultúraformáló erejét tekintetbe véve ez nem kis dolog, még akkor sem, ha el tudom képzelni, hogy némelyik Megasztár-résztvevő idővel Pongó mellett lépjen színre valamelyik Balaton-parti highlife diszkó színpadán. Maga a vállalkozás azonban ennél jóval ambiciózusabb és tiszteletre méltóbb: új arcokkal megjelenni a magyar könnyűzenében, a későbbiek során (remélhetőleg) pénzt és munkát invesztálva széles körben, gyorsan ismertté és népszerűvé tett énekesekbe. Líraibb megfogalmazásban: tehetséges és szeretetre méltó embereket helyzetbe hozni.

A dologban kétségkívül felfedezhető valami nietzschei értelemben véve korszerűtlen mozzanat.

Ma Magyarországon az számít jó és fontos dolognak, ami benne van a tévében, minden egyéb körülménytől függetlenül. Ezt a meglehetősen egyszerű, ám - lássuk be - a legszélesebb néptömegek számára is könnyen követhető imperativust a Megasztár mintha felfüggesztené. Mintha ez esetben időlegesen helyreállna ok és okozat sorrendje - a vetélkedő résztvevői nem azért válnak híressé, mert sokat mutogatja őket a tévé, hanem azért kerülnek képernyőre, mert baromi tehetségesek. Ha röviden össze kellene foglalni, miért szeretem ezt a műsort, valószínűleg ez volna a legfőbb indokom. Meglehet, nincs egyébről szó, mint a Ki mit tud? modernizált változatáról, ám véleményem szerint mindez a mai viszonyok között kifejezetten radikális és szimpatikus lépés volt.

A zsűri össznépi értékelése persze minden Ki mit tud? típusú műsor kapcsán logikus módon kialakuló társasjáték, ám a fentiek fényében valahogy nincs kedvem a műsor körítésével kekeckedni. Főképp akkor nem lehet panaszunk a zsűrire, ha belegondolunk a magyar popszakmában rejlő rémületes lehetőségekbe. Ehhez képest a Megasztár

megvalósítja a médiaegyensúlyt:

Soma jobbján a technokraták, balján a sztoikusok, ő maga pedig Carlos Casta–edán edzett röntgentekintettel igyekszik áthatolni a lélek redőin, időnként lyukat is égetve rajtuk. A műsorvezetéssel kapcsolatban hasonlóképpen békülékeny volnék: Görög Zita sokat javult az utóbbi időkben, bár egy-két feles talán még mindig elkelne a műsor előtt - de az is igaz, hogy Till Attila mellett elég nehéz lehet végletesen ellazultnak tűnni. Az azonban átjön a képernyőn, ahogy mindkét műsorvezető izgul az indulókért, és ennyi legyen is elég.

A műsor különböző kötelező feladatok elé állítja a jelölteket, és így szegényeknek időnként olyan dolgokat kell előadniuk, amilyeneket maguktól soha az életben. A Megasztár ezek szerint leginkább valamiféle univerzális előadói tehetséget igyekszik megtalálni, nehezebb helyzetbe hozva ezzel az alkatilag kevésbé hajlékony, ám a maguk területén egyébként elsőrangú előadókat. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ez a koncepció időnként igen kellemes meglepetésekkel szolgált, és az én szavam ebben a kérdésben úgyse sokat számít. Igaz ugyan, hogy egyik titkos álmom nem más, mint Koko Taylor előadásában meghallgatni a magyar himnuszt, ám ha jobban belegondolok, életem nagy kedvencei között igen komoly aránybanszerepelnek különösebb énekhang nélküli, esetleg csúnya vagy (finoman szólva) különös hangú énekesek, akiket valószínűleg már a megyei előselejtezőről hazavágtak volna. Ne haragudj, Lou, nincs veled semmi bajom, mint ember is nagyon szimpatikus vagy, de ma este a Céline Dion-dal sajnos nem volt jó választás...

A döntő folytatásokra szabdalt rétestésztaelve eleinte feldühített, az sms- és telefonhívás-eső iránti olthatatlan szomjúságot vettem észre benne. Később aztán beláttam, hogy mindez nem csupán a kasszát, de az énekesek érdekeit is szolgálja: a hétről hétre jelentkező műsor jóval

ismertebbé teszi őket,

illetve a közönség szorosabb kötődését váltja ki, mint ha egyetlen este lezárták volna a történetet. Furcsa módon még a közönségszavazatokkal is egyet tudtam érteni, úgy tűnt, hogy valamiképp mindig az épp halványabbra sikerült produkciók közül szúrtak ki egyet. Lehet, hogy szórakoztatóbb volna a parlamenti választásokat is hasonló rendben bonyolítani, ne feledjék, még fél óráig küldhetnek esemest vagy telefonálhatnak, kiabálná Tilla, aztán később jöhetne, hogy nem baj, Péter, szerintem nagyon jó voltál.

A végére hagytam az egyetlen, ám annál súlyosabb kifogásomat, amely a kiesők körül csapott tragikus felhajtást illeti. Nyilvánvalóan szükség van a drámai csúcspontra, az is nyilvánvaló, hogy ez a műsor legfeszültebb része, de akkor is kár érte. Ez a helyzet ugyanis veszteseket generál, pedig a Megasztárnak csakis a győzelemről kellene szólnia. Kár volt a kiesésre helyezni a hangsúlyt, kár, hogy vesztesként kell búcsúzni azoktól, akik erre semmivel nem szolgáltak rá, sőt. És azt is el kellene dönteni, melyik a fontosabb, az éneklő vagy a kanapén feszengő Oláh Ibolya.

Azt javaslom, de egészen komolyan, hogy a bent maradók énekeljenek duettet az utolsó körben - és esetleg szavazni lehessen a döntetlenre is.

Keresztesi József

TV 2, szombat esténként

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Csak a nácikat ne!

Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.