A nép ópiuma: Apáink útján (Megasztár)

  • 2004. március 4.

Zene

Nálam, őszintén szólva, minden kifogást elsöpör az a tény, hogy olyan műsorról van szó, amely minél kiválóbb teljesítmények létrehozására ösztönzi a résztvevőket. A valóságshow-sagák kultúraformáló erejét tekintetbe véve ez nem kis dolog, még akkor sem, ha el tudom képzelni, hogy némelyik Megasztár-résztvevő idővel Pongó mellett lépjen színre valamelyik Balaton-parti highlife diszkó színpadán. Maga a vállalkozás azonban ennél jóval ambiciózusabb és tiszteletre méltóbb: új arcokkal megjelenni a magyar könnyűzenében, a későbbiek során (remélhetőleg) pénzt és munkát invesztálva széles körben, gyorsan ismertté és népszerűvé tett énekesekbe. Líraibb megfogalmazásban: tehetséges és szeretetre méltó embereket helyzetbe hozni.

Nálam, őszintén szólva, minden kifogást elsöpör az a tény, hogy olyan műsorról van szó, amely minél kiválóbb teljesítmények létrehozására ösztönzi a résztvevőket. A valóságshow-sagák kultúraformáló erejét tekintetbe véve ez nem kis dolog, még akkor sem, ha el tudom képzelni, hogy némelyik Megasztár-résztvevő idővel Pongó mellett lépjen színre valamelyik Balaton-parti highlife diszkó színpadán. Maga a vállalkozás azonban ennél jóval ambiciózusabb és tiszteletre méltóbb: új arcokkal megjelenni a magyar könnyűzenében, a későbbiek során (remélhetőleg) pénzt és munkát invesztálva széles körben, gyorsan ismertté és népszerűvé tett énekesekbe. Líraibb megfogalmazásban: tehetséges és szeretetre méltó embereket helyzetbe hozni.

A dologban kétségkívül felfedezhető valami nietzschei értelemben véve korszerűtlen mozzanat.

Ma Magyarországon az számít jó és fontos dolognak, ami benne van a tévében, minden egyéb körülménytől függetlenül. Ezt a meglehetősen egyszerű, ám - lássuk be - a legszélesebb néptömegek számára is könnyen követhető imperativust a Megasztár mintha felfüggesztené. Mintha ez esetben időlegesen helyreállna ok és okozat sorrendje - a vetélkedő résztvevői nem azért válnak híressé, mert sokat mutogatja őket a tévé, hanem azért kerülnek képernyőre, mert baromi tehetségesek. Ha röviden össze kellene foglalni, miért szeretem ezt a műsort, valószínűleg ez volna a legfőbb indokom. Meglehet, nincs egyébről szó, mint a Ki mit tud? modernizált változatáról, ám véleményem szerint mindez a mai viszonyok között kifejezetten radikális és szimpatikus lépés volt.

A zsűri össznépi értékelése persze minden Ki mit tud? típusú műsor kapcsán logikus módon kialakuló társasjáték, ám a fentiek fényében valahogy nincs kedvem a műsor körítésével kekeckedni. Főképp akkor nem lehet panaszunk a zsűrire, ha belegondolunk a magyar popszakmában rejlő rémületes lehetőségekbe. Ehhez képest a Megasztár

megvalósítja a médiaegyensúlyt:

Soma jobbján a technokraták, balján a sztoikusok, ő maga pedig Carlos Casta–edán edzett röntgentekintettel igyekszik áthatolni a lélek redőin, időnként lyukat is égetve rajtuk. A műsorvezetéssel kapcsolatban hasonlóképpen békülékeny volnék: Görög Zita sokat javult az utóbbi időkben, bár egy-két feles talán még mindig elkelne a műsor előtt - de az is igaz, hogy Till Attila mellett elég nehéz lehet végletesen ellazultnak tűnni. Az azonban átjön a képernyőn, ahogy mindkét műsorvezető izgul az indulókért, és ennyi legyen is elég.

A műsor különböző kötelező feladatok elé állítja a jelölteket, és így szegényeknek időnként olyan dolgokat kell előadniuk, amilyeneket maguktól soha az életben. A Megasztár ezek szerint leginkább valamiféle univerzális előadói tehetséget igyekszik megtalálni, nehezebb helyzetbe hozva ezzel az alkatilag kevésbé hajlékony, ám a maguk területén egyébként elsőrangú előadókat. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ez a koncepció időnként igen kellemes meglepetésekkel szolgált, és az én szavam ebben a kérdésben úgyse sokat számít. Igaz ugyan, hogy egyik titkos álmom nem más, mint Koko Taylor előadásában meghallgatni a magyar himnuszt, ám ha jobban belegondolok, életem nagy kedvencei között igen komoly aránybanszerepelnek különösebb énekhang nélküli, esetleg csúnya vagy (finoman szólva) különös hangú énekesek, akiket valószínűleg már a megyei előselejtezőről hazavágtak volna. Ne haragudj, Lou, nincs veled semmi bajom, mint ember is nagyon szimpatikus vagy, de ma este a Céline Dion-dal sajnos nem volt jó választás...

A döntő folytatásokra szabdalt rétestésztaelve eleinte feldühített, az sms- és telefonhívás-eső iránti olthatatlan szomjúságot vettem észre benne. Később aztán beláttam, hogy mindez nem csupán a kasszát, de az énekesek érdekeit is szolgálja: a hétről hétre jelentkező műsor jóval

ismertebbé teszi őket,

illetve a közönség szorosabb kötődését váltja ki, mint ha egyetlen este lezárták volna a történetet. Furcsa módon még a közönségszavazatokkal is egyet tudtam érteni, úgy tűnt, hogy valamiképp mindig az épp halványabbra sikerült produkciók közül szúrtak ki egyet. Lehet, hogy szórakoztatóbb volna a parlamenti választásokat is hasonló rendben bonyolítani, ne feledjék, még fél óráig küldhetnek esemest vagy telefonálhatnak, kiabálná Tilla, aztán később jöhetne, hogy nem baj, Péter, szerintem nagyon jó voltál.

A végére hagytam az egyetlen, ám annál súlyosabb kifogásomat, amely a kiesők körül csapott tragikus felhajtást illeti. Nyilvánvalóan szükség van a drámai csúcspontra, az is nyilvánvaló, hogy ez a műsor legfeszültebb része, de akkor is kár érte. Ez a helyzet ugyanis veszteseket generál, pedig a Megasztárnak csakis a győzelemről kellene szólnia. Kár volt a kiesésre helyezni a hangsúlyt, kár, hogy vesztesként kell búcsúzni azoktól, akik erre semmivel nem szolgáltak rá, sőt. És azt is el kellene dönteni, melyik a fontosabb, az éneklő vagy a kanapén feszengő Oláh Ibolya.

Azt javaslom, de egészen komolyan, hogy a bent maradók énekeljenek duettet az utolsó körben - és esetleg szavazni lehessen a döntetlenre is.

Keresztesi József

TV 2, szombat esténként

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.