Már az ókorban megmondták, az idő nem létezik önmagában, önmaga által, csak az észlelhető tárgyakon keresztül. Mégis hosszú időbe (mi másba?) telt, míg maga Kronosz vált észlelhető, sőt kézzelfogható tárggyá, hogy pontosak legyünk, órává. Noha az első mechanikus szerkezeteket már a tizennegyedik században elkészítették - innen a toronyóra lánccal kifejezés -, a ma is komolyan vehető órák karrierje csak a tizenhetedik században, az inga és a hajszálrugó felfedezése után kezdődött, miközben méretük is egyre zsugorodott: a templomtornyokból az asztalokra, komódokra, sőt a zsebekbe vándorolt.
Mivel akkoriban - és még évszázadokon át - ismeretlen volt a tömegtermelés, a saját használatra szánt órák természetesen luxuscikknek számítottak. A szerkezeteket valóságos remekművekbe csomagolták a fantáziadús ötvösök - az óra sokkal inkább volt ékszer és státusszimbólum, mint afféle jelzőberendezés, ami viselőjét arra figyelmezteti, hogy el ne késsen a randiról.
A Munson-Williams-Proctor Arts Institute 300 darabos óragyűjteményéből nyolcvan érkezett a budai Várba, az egészen korai, tizenhetedik századi darabokat éppúgy megbámulhatjuk, mint a már kimondottan "profi" benyomást keltő tizenkilencedik század végieket. Természetesen golyóálló üveg alatt, hiszen az idő - amellett, hogy soha, soha meg nem áll - az egyik legjobb befektetés. A gyűjtemény megteremtői is tudhatták ezt - Thomas és Frederick Proctor 1890 és 1920 között gyakorlatilag felvásárolta az európai antik órakészletet, darabonként 6 és 850 dollár közötti értékben.
Ma már pár száz forintért is karunkra erősíthetjük a pontos időt, sőt ha lemerül benne az elem, akár a szemétre is vethetjük. Ám egy "komoly" óra most is megéri a pénzét, sőt az ilyesmi bizonyos körökben nagyon komoly jelentőséggel bír. Ha arra a laza hazai üzletemberre gondolok, akinek német partnere sok-sok, biztató és szívélyes tárgyalás után nyomtalanul eltűnt, miután egy jókedvű vacsorán kiderült, hogy magyarunk Breitlingjét Londonban vásárolta öt fontért egy pakisztánitól, azt hiszem, az óra körül legfeljebb a rocknak van helye, viccnek soha.
Nem így a Budapesti Történeti Múzeum kiállításán. Vicces például, ahogy a halál suhogtatja kaszáját minden egészkor, szellemes a bogár felemelt szárnya, "mit rejt a kitinpáncél? természetesen számlapot", van valami báj - és persze iszonyú munka - az életképeket ábrázoló tűzzománc fedeleken. Tudom, vagyont ér minden egyes darab, mégis másképp, mint egy mai Rolex, IWC vagy Patek-Phillippe esetében. Míg ezeknél a tökéletes mestermunka, a lenyűgöző formavilág hideg számításon alapul, a Várban látható ékszerek valahogy ártatlanok, mintha valódi szív is ketyegne bennük.
- legát -
Budapesti Történeti Múzeum, megtekinthető április 25-ig
Copyright © MaNcs, 2004
Minden jog fenntartva.
Copyright © Magyar Narancs1995-2004.
Elektronikus terjesztés: Index.hu Rt.