n Batata y su Rumba Palenquera: Radio Bakongo Kolumbia északi, karib-tengeri partvidékén fekszik Barranquilla városa. Az ifjú García Márquez járta itt a kávéházakat, amelyek egyikében a hatvanas évek elején hajnaltól estig egy bizonyos Paulino Salgado Valdez nevû, már nem túl fiatal kávésfiú dolgozott, aki karnevál idején utcai dobosként bûvölte a sokadalmat, amíg föl nem fedezte Toto la Momposina. Innen a széles nagyvilág felé már egyenes volt az út, a kolumbiai dívát húsz éven át kísérte körútjain. A hazai elismertséget Paulino családi háttere alapozta meg: A San Basilio de Palenque településen honos Salgado Valdez famíliában õ már a harmadik volt, aki Batata néven a dobok mesterévé vált - elõdei még varázsoltak, ördögöt ûztek. Palenquét egykor szökött rabszolgák alapították, és a mai karibi-kolumbiai zenére határozottan jellemzõk az ütõhangszerek erõteljes afrikai ritmusai - aminek éppen ez a lemez a legjobb példája. Emellett felvonultatja a kongói-nigériai afrobeat (vö. Fela Kuti) hatásait is - ez a zenei világ a hatvanas évektõl szinte forradalmasította a "palenquero" zenét, amely azonban még így is elsõsorban salsa marad - két erõteljes, lendületes zenei elem egyesül tehát a Radio Bakongo felvételein, amelyek között néhány, álmodozva lüktetõ "son palenquero" is elhangzik.
Január végén, február elején kilenc napon át dübörögtek a dobok San Basilio de Palenque utcáin. Ezúttal nem a karnevált köszöntötték, hanem gyászoltak: Batata álma, a nagy afrikai turné már nem válik valóra. Hetvenöt éves korában elhunyt a Salgado Valdez dinasztia utolsó nagy dobosa.
- kyt -
Network/Fonó
HHHHH
könyv
n A sztálinizmus hétköznapjai (szerk.: Krausz Tamás) A felsõoktatási tankönyvnek szánt kötet, amelyet az ELTE Ruszisztikai Központjának munkatársai állítottak össze, hét tanulmányt és hét fejezetbe csoportosított dokumentumokat közöl a sztálini korszakról, illetve korszakból. A szerzõk elemzéseikben már használhatták az 1989 után felszabadított szovjet levéltári anyagokat, mint ahogyan a forrásgyûjtemény is az ezek alapján készült orosz (szovjet) kiadásokból közöl szövegeket. Noha a dolgozatok is igen színvonalasak (fõképp a "különleges intézkedések" bevezetésérõl és a harmincas évek tömegterrorjáról szólók), az olvasó alighanem a primer forrásokban merül el szívesebben. A legbravúrosabb analízisnél is többet mondanak ugyanis a korról a hangulatjelentések, Sztálin családi vagy a Nobel-díjas Solohovval folytatott levelezése.
A tanulmányok és a dokumentumok nemcsak kiegészítik egymást, hanem van egyfajta feszültség is a két nagy egység között. A levéltári szövegek - a kötet címének megfelelõen - valóban a hétköznapokról, a mindennapi félelmekrõl és hatalomgyakorlásról tudósítanak elsõsorban, az elemzések azonban (indokoltan persze) a "nagy vonalakra" is figyelnek. Érzelmek és szenvtelenség - e kettõség mégsem válik hátrányára e kiválóan, láthatóan nagy felkészültséggel szerkesztett kötetnek; épp ellenkezõleg, ötven-hetven év távlatából is "megfoghatóvá" teszi e - többek között a térségünket is döntõen befolyásoló - történelmi periódust.
B. I.
Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003, 615 oldal, ármegjelölés nélkül
HHHHH
koncert
n A Budapesti Fesztiválzenekar mûsorpolitikájának markáns vonulatát képezik a ritkán hallható mûvek elõadásai. A hét végi hangversenyen bõven jutott e típusból. Hanns Eisler életében szinte mindent kipróbált: volt harcos avantgardista, Brecht munkatársa, meggyõzõdéses szocialista, emigráns Amerikában, majd a szovjet zónában. S nem mellesleg az NDK himnuszának szerzõje. Igazi sikereit Fritz Lang és Jean Renoir filmjeihez komponált zenéjével aratta. Öt zenekari darabja is filmzene-eredetû. A Japán kínai inváziójáról szóló 400 millió címû dokumentumfilm kíséretének egyes motívumaiból építkezõ kompozíció magán viseli az Új Bécsi Iskola keze nyomát. Dodekafon, kiszámítottzene, ugyanakkor áttört, finoman szõtt, míves munka. Igaz, éppen ez a légiesség lesz a veszte is, hiszen igazi markáns anyagok híján egy idõ után menthetetlenül érdeklõdését veszti a hallgató. Hindemith mûvészetelmélete nagyrészt rokon Eislerével; a mûvészet ne elitkultúra legyen, hanem könnyen befogadható tömegáru. Szerencsére az elméletet nem mindig követte tett, így egy londoni utazás és egy szerencsétlen haláleset a királyi családban lehetõvé tette, hogy megírja a brácsairodalom egyik legszebb mûvét, a Gyászzenét. A legendárium szerint egyetlen nap alatt készült remekmû most a norvég Lars Anders Tomter és a zenekar vonósainak közremûködésével szólalt meg. Szépen. De korántsem megrendítõen. Tomter brácsahangja kissé éles, és rendre adósunk marad azzal a fajta barna tónusú, meleg hangzással, amit a hangszerhez társítunk. Ugyanez a hiányérzetem támadt Kurtág fél évszázados diplomamunkájának töredékét hallgatva. A Bartók nyomdokain haladó Brácsaverseny-tétel elõadása igazi zenei csemege volt. S nemcsak a szerzõ késõbbi mûveinek ismeretében, hanem a mû saját jogán is.
Debussy utolsó zenekari darabjai (Images) ritkán hallhatók együtt. A zenei tájleírás eme mestermûvei remek elõadásban, a francia Sylvain Camberling pálcájának engedelmeskedve keltek életre.
- tépé -
Zeneakadémia, február 27.
HHHH
színház
n Somerset Maugham Dzsungel címen nem írt darabot, hanem Fodor László dolgozta azzá, meg most Cseke Péter, aki a Karinthy Színház-beli bemutatót rendezte. Miután végigzakatoltam a teljességgel járhatatlan külsõ Bartók Béla úton, örömmel nyugtáztam, hogy számosan tettek még így rajtam kívül, annak reményében, hogy azt kapják a pénzükért, amit elvárnak.
Hát azt kapják. A szolgáltató színház rendben szolgáltat: kikapcsolja a közönségét a rémes hétköznapokból, fordulatos történettel elfeledteti velük az úttest burkolatának egyenetlenségeit, ráadásul kinek-kinek elõállítja valamelyik kedvencét valamelyik tévésorozatból: Ivancsics Ilonát vagy Körtvélyessy Zsoltot, de felbukkan még Oszter Sándor is, a betyár.
Cseke Péter pedig körültekintõ játékmesterként ízlésesen levezényli az elõadást, s noha nem sikerült minden túlzást és alakításbeli elrugaszkodottságot kigyomlálnia belõle, mégiscsak jó ritmusban pereg le egy krimiszerû szerelmi dráma egy távoli és fülledt angol gyarmaton, megspékelve a helyiek színeivel. A középpont felét a szerelmi szál adja - itt, az isten háta mögött találkozik össze újra egy hajdani pár, de az asszony közben kötött egy pocsék házasságot -, a másik felét egy tiszta ember, a redõrfelügyelõ morális megkísértése, ami - Maugham stíljében - pattra fut ki.
É. Kiss Piroska díszlete annyi, amennyit a szûkös anyagiak engednek: jelzés- vagy inkább atmoszférajelzés-szerû. Torday Hajnal meleg égtáji jelmezei tán csak Ivancsics Ilonának nem elõnyösek, Oszter Sándor mint a gyarmati dúvad viszont istenien viseli a világos öltönyt, alakításának legjobb pontja ez, a többit muszáj feledni.
A szerelmespár szerepében Ivancsics és Kautzky Armand akkora lélegzetvétellel fut neki a szerepnek, mintha Schiller írta volna; Maugham világát csak Sára Bernadette tudja behozni a minden lében kanál, ironikus és frivol Cecil szerepében. Körtvélyessy Zsolt ehhez képest kész melodráma, de végeredményben mégiscsak az õ sorsán fognak itt eltöprengeni a nézõk hazafelé zötykölõdve.
- ki -
HHH
lemez
n Nordic Lounge vol. 2. Bár skandinávjaink erõsen készülnek a végzetszerû eljegesedésre, azért egyelõre még nem hagytak fel a zenélgetéssel sem. A lemez ennek megfelelõen lehetne hattyúdal is, de nem az: sokkal inkább a zseniális skandináv dj-k/producerek/zenészek munkásságának újabb mérföldköve - zenék fõleg Göteborgból meg a széles szomszédságból. Dzsessz/funk/soul/afrolatin beütésû számok sok, alkalmanként érzelmes, de csaknem mindig virtuóz vokállal, briliáns produceri munka, már éppen táncolható tempó, végtelen elegancia. A sok egyenletesen magasszínvonalú darab közül nehéz kiemelni bármelyiket is, inkább sorolnánk néhányat: a Plej Blue-ja, az Ernestos Simon Says, a Stateless All Of a Sudden, a Bless vokáljával felturbózott Gonky Business Change vagy a Cloud Thinking Of You címû darabja (utóbbin egy bizonyos Yoanna énekhangját csodálhatjuk) egyaránt nagyon rendben vannak. Érdemes tudni, hogy a tucatnyi szám fele csupán ezen a kompiláción látott napvilágot - a maradék meg olyan klasszikus darabokból áll, mint a Koop-féle Relaxing at clubf****n, a finn Nuspirit Helsinki Sub Zerója vagy az érdemdús norvég billentyûs, Bugge Wesseltoft Lone-ja. Ha lehet, külön kiemelendõk Hird alias Christoffer Berg munkái: a Plej-féle Seasons átdolgozása már érzékelteti a szerzõ elfogult szeretetét a vokális diszkó iránt, ám a válogatáslemezt záró Getting Closer az igazi meglepetés: végtelenül finom szerelmes tánczene, markáns (férfi)vokállal és taposós, négynegyedes alappal.
- minek -
DNM/Deep Distribution 2003
HHHHH
film
n Vodka Lemon Ha egy férfi tanyáról felutazik Jerevánba a leveléért, amit Párizsból kapott, s ott a postahivatalnok a vallása alapján azonosítja õt, amit rögtön vodkázás követ egy iskolai asztalon elhelyezett, lényegében dekorációs célokat betöltõ 286-os számítógép mellett, a háttérben a nagy honvédõ háborút éltetõ plakátokkal - nos, ez egy jópofa jelenet. Emir Kusturica inspirációs hatása viszont még nem elegendõ egy jó filmhez.
Az egzotikum csupán közeg, amely önmagában még nem old meg semmilyen kérdést. Hiner Saleem, a Vodka Lemon írója-rendezõje hol bohókás eleganciával, hol érzelgõs romantikával, hol szociografikus ihletettséggel komponálja filmjét, vagyis nem komponálja. Hol feszes, statikus beállításokat látunk, hol kézi kamera, mozgás rángatja szét a képeket. A vágások minden kibontható történetet, emberi erõfeszítést a csírájában fojtanak el. Pár vizuális poén, egy-két jobban sikerült jelenet préseli ki a nézõ fáradt, lankadó sóhaját. Csak ez kevés. Sõt, egy igen-igen sötét pillanatban a mai magyar vígjáték embertelen jelensége villan be, ami viccnek azért durva.
Mit is akarhatott Saleem, egy szibériai Fellini-filmet vagy egy kurd Undergroundot a hó alatt? Úgy tûnik, maga sem tudta. Avagy mégis: a film utolsó képsora szerint ez egy mese. Kevert, szertelen mese, hóátfúvásos nonchalance, szezonja van az ilyeneknek. A Mióta Otar elment átvitte, A tenger verte a lécet, ez meg átszaladt alatta.
- dedá -
Forgalmazza a Budapest Film
HH
web
n www.csodaceruza.com Nem tudni, mikor kerül egy gyermeki lény billenyûzetkompatibilis korba. Talán két-három évesen is rászokhat az internetezésre, ha van a járóka közelében számítógép. De miért is kapna fel a világhálóra ilyen korán, csak romlana a szeme, és nem találna ott semmi érdekeset, még egy valamirevaló, korhatár nélküli Rorschach-tesztet sem. Nem mintha az a kiskorú, aki már olvas, dúskálhatna kreatív oldalakban. Bármilyen furcsa, még mindig a meseolvasás a progresszió. A csodaceruza sem kifejezetten a kicsiknek szól, de legalább a pedagógusokat és szülõket tájékoztatja arról, ami a gyermekirodalommal és a diszciplínáival kapcsolatos. Szívesen ajánlom ezért ezt a módszer- és mesetani információkat gyûjtõ elektronikus orgánumot a világhálót gyakran lapozgató, hivatalosan vagy természettõl fogva gyermekek közelébe engedett nagykorúak figyelmébe. Több az esemény, a megjelenés, a pályázat, a diskurzus és a problémafelvetés, mint azt gondolnák. Valamint találnak számos izgalmas, szórakoztató interjút, kritikát, publicisztikát topkönyvekrõl, illusztrátorokról vagy írókról olyan szerzõk tollából, akiket máshonnan is ismerhetnek és elismerhetnek. A lap papírformája már harmadik éve létezik. Jó kézbe venni, abszolút tömegközlekedés- és váróterembarát a mérete, minõségi a papírja. Bárcsakvalódi, komoly gyermekújság létezne nálunk ilyen minõségben. Persze ennek is örülni kell, és tájékozódjunk szorgalmasan, mert ne feledjük, mit mondott a nagy klasszikus: azé a gyerek, aki megmûveli.
- sisso -
HHHHH
könyv
n Fonyódi Péter: Beatkorszak a pártállamban Amikor elolvastam a fedlapon, hogy a szerzõ a legendás (sic!) Corvina együttesben dobolt, arra gondoltam, dacos visszaemlékezés következik. Hogyan állt ellen a Kádár-rendszernek a hetvenes évek hazai popzenéjének egyik valóban problémamentes csapata, Soltész Rezsõvel az élen, volt-e kódolt üzenet a "Vihar után, vihar után a madár sem dalol" sorban, milyen gitárszólókkal indult harcba a megszállók ellen Szigeti Ferenc, mielõtt megalapította a Karthagót?
Igaz, hogy a könyv borítóján a Corvina pompázik teljes harci díszben - drapp öltöny, fekete ing, befésült hosszú haj -, Fonyódi Péter nem visszaemlékezést írt, semmi nosztalgia, semmi ellenállás. A szerzõ célja egy, ma már teljesen abszurdnak tûnõ korszak - a "beat" - feltárása, megfejtése volt. Fonyódi szorgalmasan végiglapozta azt a tengernyi irodalmat (?), ami a témában született - akár húsz-harminc évvel ezelõtt -, és ebbõl állított össze egy szakdolgozat terjedelmû anyagot. Logikusan felépített, a mai fiataloknak minden bizonnyal érdekes szöveget és rengeteg hivatkozást olvashatunk, ám nekünk, öreg hiénáknak semmi újdonsággal nem szolgál.
Nem így a könyvben szereplõ dokumentumok, amelyek között elvtársi üdvözlettel küldött levelet, a Bródy János-per anyagát éppúgy megtalálhatjuk, mint egy Dalos fedõnevû spicli jelentéseit. Ezek a szövegek pedig sokkal, de sokkal többet mondanak el a korszakról, mint Fonyódi vagy más szerzõk dolgozata. Sõt, megkockáztatom, még korabeli daloknál is többet mondanak. A könyv elsõsorban ezért tanulságos olvasmány, amit nem árt elõvenni, mielõtt gitárt veszünk a kézbe és belekezdünk a Black Sabbath Paranoidjába.
- legát -
XX. Század Intézet, 2003, 210 oldal, 1980 forint
HHH és fél
