Közhírré akarom tenni, hogy ha egyszer újra lefordul magyarra az egész Csehov, mármint a drámák, abban nekem irodalomtörténetileg rögzítendő szerepem lesz, amennyiben egyfolytában nyaggatom Morcsányi Gézát, haladna már előre a Ványa bácsi meg a Sirály után. Haladt: megvan a Három nővér is.
Sőt, be is mutatták Pécsett. Ez utóbbit nem lett volna muszáj - így visszatekintve legalábbis. Szerettem azt hinni, hogy ebből a szerzőből egészen pocsék előadást nem lehet rendezni.
A viszonylag kevesedik előadáson alig voltunk többen a nézőtéren, mint a játszó személyek a színpadon: Horesnyi Balázs díszlete úgy lett elképzelve a kamaraszínházban, hogy két oldalról fogjuk körül mi, nézők - hát egy oldalról fogtuk körül, úgy is alig. A tér egyébként kellemes a szemnek, van is négy felvonás a bámulászásra, bár hogy mire lenne használható, az ennyi idő alatt sem derült ki: nyilván a bámulászásra. Egy hatalmas szalonféleség közepéről operaházi méretű lépcső halad valahová lefelé, az egyik oldalán széles lépcsősor valahová fölfelé, mindenhonnan mindenhová ki és be lehet menni, ezért aztán nemigen tudni, ki honnan hová tart, a bútorok elszórva, antikolt, szürkés-fehéres miliő. Minden túl nagy, a játéktér és a nézőtér is, lézengtünk derekasan, ez volt a közös nevező.
Éreztem én, hogy lesz egy kis baj, amikor a nővérek odáig jutottak a beszélgetésben, hogy Olgának mindjárt rá kell szólni a Mására, hogy ne fütyüljön, merthogy a Mása még picit sem fütyült addig, de aztán a beálló csöndben Mása gyorsan mégis fütyült egy kicsit, tehát Olga replikája rendben elhangzott... De azért ez gyanús, na.
A Három nővér bemutatásának alapindoka általában az szokott lenni, hogy Csehovot játszani muszáj, konkrétan meg az, hogy remekül ki lehet osztani. De ha a tetejébe a színház úgy dönt, hogy új fordítást is rendel, okkal-joggal gondolhatni, hogy a rendezőnek, Hargitai Ivánnak originális és/vagy súlyos mondandója támadt.
Morcsányi Géza új szövege szinte provokál is efféle mondandót: a tőle immár megszokott módon gördülékeny, visszafogott, mai és tiszta (bírom nagyon, hogy nem a piszkos szlengtől, múlékony nyelvi trouvaille-októl mai, hanem éppen azok ellenére az), valamint "Csehovban tartott", amennyiben a simára gyalult felszín alatt hömpölyögteti a szenvedélyeket, ráadásul megannyi friss jelzőjével, megszólításával, fordulatával felkínálja a rendezőnek: választana súlypontot a figurák és konfliktusok közt, archaikusat a múltidézés szellemében, avagy tombolóan mait az aktualizálás jegyében. Ami engem illet, Andrej nem túl hosszú monológját a harmadik felvonásban vagy a Feraponthoz - de inkább magához - intézett vallomását a negyedikben még sosem éreztem ennyire jelenidejűen drámainak, mint Morcsányi szövegét olvasva: itten isznak-keseregnek-öngyilkolnak ezek a becsődölt, semmivé lett ígéretek körülöttünk. Akiknek még a felesége is "buta, vaksi, tollas állattá" zuhan, merthogy "nem ember, az biztos".
A pécsi előadásban nincsen súlypont, nincsen kiemelt drámai közép; sem a Mása-Versinyin történet nem az, sem Natasa házhódítása és rapid fejlődéstörténete, sem Irina rezignált tragédiája, sem Csebutikin hajdani szerelme, sem semmi. Az alakítások értelmezetlenek, ezért értelmetlenek - tán Sztankay Orsolya Irinája próbálja összerendezni magát, és Herczeg Adrienn egy-egy megszólalása sejtet egy lehetséges és érdekes Natasát - a jelenetek, sőt egész felvonások egymásba mosódnak, ki tudja, hol itt a tűz...?, mert ugye, nem abban a piros fényben kellene föllelnünk, amely ott vibrál az egyik ablak mögött?!
Most akkor elő kéne sorolni a játszó személyeket; olyikról leszögezni, hogy bájosan, ámbár a színpad szempontjából tűrhetetlenülbeszédhibás és rémesen intonál, a másikról azt, hogy tévedés volt rá- osztani a szerepet (ezt akár többről is elmondhatni), egy harmadikról, hogy szemmel láthatóan nemcsak azt nem érti, mit beszél, de azt sem, ki ő - semmi értelme. Ráadásul a rendezőt ildomos kárhoztatni az elégtelen szereposztásért is, ámbár nem tudom, hogyan lehetett volna elégséges; de végté-re mégsem nagyon muszáj Három nővért játszani, ha nem lehet.
Például mert csupa baki lesz, azért. A második felvonás egyik kulcsmotívuma például, hogy Versinyin egyfolytában teát akar inni, ez valahogy összefonódik a Mása-szerelem kulminációs pontjával, de nem kap teát, mert levelet kap, és mennie kell. Nos, itt kap teát, mert Anfisza behozza, ezért aztán kénytelen a kezében tartogatni és bele sem kortyolni, hogy elmondhassa mentében, hogy nem ivott teát. Erre a látszatra bagatell ügyletre máskor oda se hederítünk, mert oly pontosan ott áll a kottában. Hát itt okoz némi zűrzavart.
Az viszont semmiféle zűrzavart nem okoz, amikor hosszan beszélnek arról, micsoda baljóslatú ügy, hogy pont tizenhárman ülnek az asztalnál. Vajon ki számolta össze rajtam kívül jobbról balra, aztán balról jobbra is, hogy mindösszesen tizenketten voltak? Az összes - nem túl sok - néző, jelentem. Mert a rendező vagy a színészek nyilván soha.
Ez pedig még az első felvonásban van. De hát ettől kezdve egyetlen szavukat sem lehet elhinni, ugyebár.
Csáki Judit
