A Schwarzeneggerrel való párhuzam valószínűleg vérig sértene egy olyan profi színészt, aki tulajdonképpen értelmi fogyatékos, ha egyáltalán érdekelné a dolog. Úgy tűnik azonban, hogy rá sem rántanak a konkurenciára. A maguk módján szeretnének naggyá lenni, természet adta színésztehetségüket kiteljesíteni, élvezni a játékot konkrét terápiás célok nélkül. Persze egy csökkent szellemi képességű embernél is elkerülhetetlen a személyiség fejlődése színészettel való foglalkozás közben. Nálunk most indul egy ilyen középsúlyos értelmi fogyatékosokat foglalkoztató színház, Franciaországban és Belgiumban pedig sok társulat már profi módon működik. Vannak a belgák között filmsztárok is, akik Jaco Van Dormael nálunk épp műsoron lévő És a nyolcadik napon... című filmjében szerepeltek, és ott álmukban mongol előkelőségek voltak, lesajnálva az ostoba sztereotípiákat. Bennük kialakult a felelősségtudat, mennyit tehetnek a saját, a legtöbb külső szemlélő számára egyelőre idegen, sőt elfogadhatatlan társadalmukért. Tudnak valami mást, és nem a megértő hátbaveregetésért akarnak megmutatkozni, hanem az elismerésért, az elkápráztatásért, amelyben sok-sok munkájuk fekszik. Görbe tükrük nekünk és saját maguknak is szól.
Nekem a héten kijutott a fürdőszobatükrökből, mert azon kívül, hogy szellemi képességeim egy részét tudatosan reszeltem le a Bartók Béla úti remizben villamosokkal és a többi, nem kisegítő iskolába járt embertársaimmal együtt, épülésemre megnézhettem még egy kezdő és egy profi szellemi fogyatékos színészekkel dolgozó színházat is.
A kezdők
Mikor beléptünk a Ferencvárosi Művelődési Ház próbatermébe, András ült épp egy széken a színpad közepén, nem mosolygott, a többiek pedig hangosan találgatták, mit csinálhat ott. A hegyeket nézi és gondolkodik, vagy egy lányon jár az esze. Ilyen variációk hangzottak el, mígnem számunkra furcsának tűnő logikával közösen kisütötték a dolgot: igen, ilyen egy bátor ember. Talán arra gondoltak, ha már mi elcsesztük velük ezt a dolgot, ők azért megpróbálnák.
Aztán következett a nevetőgyakorlat, mert a profiknak majd tudni kell direkt nevetni. A nézőtérnek meg potyogtak a könnyei, pedig számos olyan szülő ült ott, akinek szorongó szomszédai, munkatársai sosem értették, hogyan bír bármin is nevetni az, akinek ilyen gyereke van.
Elek Dóra, a leendő társulat vezetője nem gyógypedagógus, inkább színházi szakember, határozott rendezői attitűdökkel. Szeret értelmi fogyatékosokkal dolgozni, mert ők amellett, hogy felnőttek, tehát hasonló problémák foglalkoztatják őket, mint minket, a munkától a párválasztásig, genetikailag konzerválódott gyermeki szemléletükkel, erősebb ösztöneikkel olyan nézeteket képviselnek, amelyek a normálisnak mondott embert állandó elgondolkodásra, csodálkozásra késztetik. Egyszóval igen szórakoztató dolog ezekkel az emberekkel színházat csinálni: a nálunk a kora gyermekkortól való intézményes, szinte teljes elszigetelésből adódó középkori szemlélettel ellentétben instruálni lehet őket, fejleszthetőek a képességeik, csak éppen jól kell számukra artikulálni, lebontani a mondanivalót, egyszóval meg kell találni a nyelvüket. Meg lehet találni azokat a pontokat, ahol jobbak tudnak lenni, mint egy profi színész, bár ezt nem szívesen hangsúlyozza egyetlen értelmi fogyatékosokkal rendező sem, mert értelmetlenül felkavarná a hivatásos színházi életet. Ahogy annak idején a falut szórakoztató és bölcsességekre tanító bolondosok sem jelentettek konkurenciát a vendégszereplő operettszínháznak, úgy ma sem fognak az urbánus színházakban az úgynevezett mainstreamhez tartozni. Elek Dóra színházi elképzeléseivel egybeesik ez a másféle kommunikáció. Három évig buto színházzal foglalkozott, így a keleti, nem pszichologizáló színészet érdekli inkább, a semmiből való kiindulás, amit az értelmi fogyatékosok kevésbé működő kontrolljával vél elérni majd.
A szellemileg elmaradott színész hölgyek és urak a Havasi Gyopár Egyesület szervezésében vannak itt, de van olyan, akit Csobánkáról hord be a gondozója, abból a zárt intézetből, ahol lehetetlen volt elkülöníteni a hétköznapi élettől a színházat. Van egy műhely Csömörön is az Összefogás Ipari Szövetkezet támogatásával, a távoli terv azonban az, hogy előbb-utóbb fuzionáljon az egész egy színházzá, de a rendezőnek, aki egyelőre mindent jelent egy személyben, ehhez buszt kellene szerveznie, helyet és pénzt szereznie, és nem utolsósorban meggyőzni a szülőket a színházi misszió lényegéről. Könnyű nekik, mondhatná az egyszeri gondolkodó, hiszen nemcsak színházi pályázatokra pályázhatnak, de népjóléti és különféle egészségügyi szervezetek is támogatni fogják őket. Miért ne, az egyenlő esély eléréséhez számukra minimum ennyi kell, viszont nem szeretnének segélyekből élni, pénzt szeretnének egyszer keresni ezzel, és a maximumot nyújtani, mint a belga Theatre du Plantin. Hogy mikor tudnak először előadást rendezni, az itt kérdéses, mert egész más az időhöz való viszonyuk. Meg kell találni, sőt ki kell alakítani a hozzájuk illő karaktereket, az alkalmas darabot. Nyilván számos támadás éri majd őket az értelmi fogyatékosok szervezeteinek részéről is, mert itt a hosszú idő alatt kialakul egyfajta szelekció, és csak a tehetségesek lépnek majd színpadra. Ha meg akarnak küzdeni a társadalmi elfogadással, és miért ne, akkor ez elkerülhetetlen. El kell fogadni, hogy náluk is természetesen zajlanak ezek a dolgok, ők is különböznek egymástól, és bár kevésbé gátlásosak, mint mi, nem mindenki akar és lesz majd képes végigjátszani egy egész estét.
A profik
Nyugodtan állíthatjuk, hogy megérte az a tizenöt év, napi nyolc órában. Nekik is, és nekünk, nézőknek is. Ennyi ideje működik ugyanis az a társulat, amely két-három évig is próbál egy nagyobb lélegzetű megnyilatkozásig. Aki látta a Theatre du Plantin, a magyaroknak ihletet adó színház Body című vendégjátékát a Szkénében, az nyúlfarknyira mehetett össze először, de a második pillanatban már levetkőzte a gátlásait az előcsarnokban egymást bennfentesként fogadó értelmi fogyatékosokkal szemben, és meggyőződhetett arról, bár fogalma sem volt, mi munka áll e mögött, hogy a paraolimpiák fasorban sincsenek az egyenlő esélyek terén a művészetekkel ezeknek az embereknek a számára (és arról is, hogy senki nem fogja torkon ragadni őket egy irányíthatatlan emocionális roham következtében). A színház a kapcsolatteremtés olyan kiváltságos módját nyújtja nekik, amelyben végtelenül otthonosan és biztonságosan mozognak.
Lewis Carroll Alice Csodaországban-jának eltévedt szereplői bújtak a színészek bőrébe, és találkoznak a színpadon olyan figurákkal, akiket már teljesen elferdített a minden hangyányi zugot elérő médiától befolyásolt világ. A bőr, a test, a külső foglalkoztatja őket, és ez annyira megható azoktól a színészektől, akik első blikkre egyáltalán nem szépek, nem üdék, nem hibátlanok tehát. Mégis talán tőlük hiteles egyedül a darabnak az a vetülete, ami azt mondja: ilyenek vagytok ti, kétkalóriások, férfiasan tökéletesek, faceliftingesek és szilikonmániások. Semmiben nem különböztök tőlünk, akik megtanultunk szomorúnak is lenni. Mi itten zenére mozgunk pontosan, szövegeket is tudunk mondani minden megerőltetés nélkül, ideabsztraháljuk nektek az igazi, az egyetlen őszinte színházat, a Kalaposok színházát. Kezdetben volt a tartalom és aztán a csomagolás, nyuszikáim. Õszintén, minden vádaskodás és önsajnálatra való képesség hiányában kérdik megható és nevettető gesztusaikkal, Hamletnél kevésbé tudatos, de kicsit árnyaltabb gyötrődéssel: melyik a fontosabb? Az, hogy Helene (Alice) arca tökéletes legyen, amikor leveszi a fátylat, vagy az, hogy egyszer végre elhúzódjon az a torzonborz mosoly az arcán.
Abszolút humor ez, homár-humor, a leggyilkosabb fajta, mert amikor már épp elpityeredne az ember, kiderül, hogy csak vicceltek. Nevessél már, te barom, azért nem vagyunk olyan elkeserítőek, már el is felejtettük, mit tettünk az előbb. Te meg itt nem tudod, mit csinálj, talán nem ismersz minket eléggé, el kell táncolnod újra az első figurát. Így megvicceltek minket ezek a Kalaposok, illúziókkal vetettek véget az illúziónak. Azt hiszem, nekem ezentúl homár nélkül is menni fog.
- sisso -
