Zene

Milyen ma egy film, ha a "szigetországból" érkezett? Van benne egy vastag local colour, a la Stephen Frears, Méregzsák és utózmányai. Kell még a felháborodásig élesedő szociális érzékenység, mi Kenneth Loach teljes életművéből meríthető. Egy csipet, egy frászt, bazi nagy csík fehér por, kiló barna cukor egyenest a Trainspottingból. Két csapatra való Spice Girls versus ezeréves dalárda-mozgalom (Spice World, Fújhatjuk). Quentin Tarantino, aki ugyan messze nem angol, de manapság megkerülhetetlen, pláne ha autómárkák össznépi összehasonlítása a tárgy. Egy rakás Tim Rothra és Ewan McGregorra hasonlító fő- és mellékszereplő. Tíz deka angolszalonna, két angol- és három pottyantós vécé. Ezenkívül szavak, szavak, négybetűs szavak. Peter Greenaway és Derek Jarman a tegnapok hősei.

A válság, állítólag, jót tesz a színháznak. Ahol válság van, ott nincs tespedés, nyugalom, elkényelmesedés, hanem izgalom, elégedetlenség és keresés van - és ha az ezzel járó rossz érzést vagy a károgó kritikusokat leszámítjuk, az utóbbiak mindenképpen termékenyebb helyzetet teremtenek. Ezért aztán a Bolondok tánca jó jel is lehet: a Szkénében főként az Arvisura színészei által elővezetett előadás után már csak javulás várható. Persze azt, hogy merre és miképpen lábalhatnak ki a gödörből, valószínűleg még egyikük sem tudja. Az Arvisura lassú hervadása után - közben - egyre feltűnőbben hiányzik valaki, aki új vezéregyénisége lehet mindazoknak, akik az elmúlt években a magyarországi átlagnál sokkal képzettebb, sokkal invenciózusabb színészek lettek, és akik mostanában parlagon hevernek. A parlagon heverés persze nem azt jelenti, hogy ne lennének láthatók. Folyamatosan próbálkoznak, előadásokat gyártanak, játszanak - hiszen színészek. De nem találnak emberükre: nincs rendező, aki élni kívánna és tudna az Arvisura maradékainak szellemi és testi tőkéjével. Ez a társulat mégiscsak az első - és sokáig az egyetlen - volt, amelyik meg tudta teremteni magának a hivatalos színházon kívüli infrastruktúráját (állandó helyet, folyamatos képzést, utánpótlásképzést, támogatást) és egyéni - szintén a struktúrán kívüli -színházi nyelvét. Aztán ez az ő színházi saját nyelvük kifáradt, elkopott, valamiért nem tudják már folytatni. Új vízió kellene. Addig is: a társulat színészei kielégítetlenül szétszélednek, és jobb híján, megszokásból ugyanott összegyűlnek újra.

A Zene Ünnepe, június 20-21. A Gellérthegy Szabó Dezső sétányán a Tilos az Á emel színpadot - az amúgy országos rendezvény kínálatából -, erre igyekszik előzetes fényt vetíteni ez a cikk. A bizarabb dolgok hívei inkább huszadikán, a folkosok huszonegyedikén csemegézhetnek, de alighanem az jár a legjobban, aki ünneplőbe öltözik mindkét nap.

"Mindannyian meg fogunk halni - csupán idő kérdése, hogy mikor" - erre a megállapításra jutott Judy Tatelbaum pszichiáter, terapeuta 14 évvel bátyja halála után. Testvére elvesztését sehogy sem tudta feldolgozni, fájdalmát hasztalan próbálta leküzdeni, folyamatos depresszióban élt. Még a három évig tartó terápia sem segített rajta, kiderült ugyanis, hogy maga a pszichiáter sem tud a halállal és a gyásszal szembenézni, és ő is segítségre szorul. Végül az úgynevezett Gestalt-terápia hozta el számára a rég áhított gyógyulást, s rájött, hogy tudata legmélyén haragszik a bátyjára, amiért az meghalt, és ezt a haragot nem képes elfogadni. Ez a felismerés megtette jótékony hatását, végre befejezhette a gyászolást, majd tollat ragadott, hogy tapasztalatait és tanácsait könyv formájában közreadja.

Alapvetően egy élhetetlen kretén vagyok: szexuális életem rendezetlen, ...társadalomban elfoglalt helyem bizonytalan, barátaim hozzám hasonlóan kretének, lelkileg pedig zombi vagyok... - szól a könyv alapvetése. Az író keserű, kamaszkori ars poeticája, amely húgának szájából hangzik el. Borinak pedig éles látása van, ahogy ismerem. Majdnem minden, félig már férfi kamaszkreatúra valahogy így nézhetett ki a Móricz Zsigmond körtér környékén akkoriban is, amikor ők "fiatalok" voltak, kivéve a japánkakas-szerű érett pasasokat, akik már akkor is jól tudták, mihez kell kezdeniük a fütyijükkel, és az önjelölt félisteneket, akiknek az egyéniségkeresés eksztázisa a mákteától Hamvas Béláig vagy bejött, vagy nem, de már akkor a Lipstic Trace-szel és két nővel a hónuk alatt járkáltak.

A kiindulópont mindenképpen tanulságos; sőt kis jó szándékkal elgondolkodtatónak is nevezhető. Egy rendező, aki eddig jobboldali juntákról, közöttünk bujkáló neo- és nem neo nácikról készített filmeket, akinek örök témája az erővel való visszaélés lehetősége, a hatalom, a rejtőzködő vagy büszkén vállalt erőszak, most a tévéről, a televíziós híradóról készített filmet. A pesszimistáknak erről talán az jut eszükbe, hogy a tegnap dél-amerikai juntái helyett ma egyetlen igazi ellensége van az erkölcsnek és a jognak, és ez a tévé. Az optimisták viszont elégedetten figyelhetik világunk jobbulását. Hiszen úgy látszik, Hollywood kezd kifogyni a rossz emberekből: az elvakult posztszovjet terroristák, a magányos őrültek és a fékezhetetlen járványok mellett a forgatókönyv-felelősök már nem találnak több negatív szereplőt. Marad a televíziós újságíró.

Õrület, már egész közel vagyok a Kisstadionhoz, parkolóhely is lenne, de ez valami hátsó utca, nincs átjárás, és már legalább fél perce hallani, hogy a Helloween galoppozik, márpedig ha a Helloweenről, ifjúságom e meghatározó élményéről lemaradnék, be kéne falcolnom.

Rachid Taha: Díwán. Rachid Taha, akárcsak Cheb Mami vagy Khaled, rai-poppal futott be Franciaországban, de hallhattunk róla korábban is, a radikális Carte De Séjour énekeseként. Korábbi lemezein túlzásba esett a programozás, a Díwán azonban alapjában egy igazi arab zenekar nyelvén szólal meg, lantosokkal, ütősökkel, fúvósokkal és vonósokkal, az ötvenes-hatvanas-hetvenes években alkotó szerzők darabjait tolmácsolva. Újra terítékre kerül a frusztráltság, az algériai függetlenségi háború, az emigráció, és ez Taha otthonos terepe, vesd össze a Carte De Séjour jelentésével: letelepedési engedély. Tánczenéről van szó, persze, továbbra is; ám Taha nagyot lépett előre, amint így hazatalált, s ha még változatosabbá tette volna e hetven percet, most ki nem látnék a csillagok mögül. (Barclay/PolyGram) * * * *

Hiába az egykori tegező viszony, a vietnami kultúráról legfeljebb annyit tudunk, hogy strandpapucsban, csüngő hasú malackában, gerillaháborúban felállítandó dzsungelcsapdákban, kerékpárszerelésben és orosz rulettben erősek, bár ez utóbbiban csak mint játékmesterek. Persze ez a felszínes ismeretanyag legfeljebb arra elég, hogy megállapítsuk: a magát ma is szocialista köztársaságként aposztrofáló kelet-ázsiai országban az élet még akkor sem operettlibrettó, ha állampolgárai minden este azzal a büszke tudattal térhetnek nyugovóra, hogy megverték az amerikaiakat, méghozzá igazi háborúban.

Mozart-Szikora-Műszak: A Varázsfuvola (Thália Színház)

Azt mondják, szokatlan előadást tartott idén a Castafiore elnevezésű vizuális mozgásszínház Franciaországból. Ebből is látható, mennyire pesszimisták a táncszínház-látogatók és -kritikusok, hiszen ami jó, azt egyből szokatlannak nyilvánítják. És milyen igazuk van. Körülnézni, felfedezni, átélni és örülni a szó filozófiai értelmében ma már anakronizmus, ahogy a nyár is az. Destruktívan szomorkodni és eljegyzést kötni a vilmoskörtével, az igen, az nagyrealizmus.

Dub: érveink és vitáink terepe ezNemcsak háttér, hogy velünk füvezzZajjal töltjük ki az űrtFekete zaj, kizárt, hogy elkerüldChandrasonic, a gitáros, és Dr. Das, a basszusos felkapja a vizet, pedig csak az a kérdés száll feléjük, hogy el tudnák-e képzelni a zenéjüket politikus szövegek nélkül.

Ismerjük jól a sztárokat, a szép filmeket. Tudjuk, ki az a tökéletes testfelépítésű Jean-Claude Van Damme vagy Cindy Crawford. Láttuk a Titanicot meg A gömböt, a nagy reality show-t. Számunkra kevésbé jelentős Andris, Szilvi meg Mari, sőt Emmanuelle, Jean, Frédéric és Fernand színháza. Ha tudnánk, hogy középsúlyos értelmi fogyatékosok, akkor még kevésbé lenne az. Pedig aki látta Frédéricet a partvissal monologizálni, az meggyőződhetett róla, hogy többet dédelgetik őt a múzsák, mint Schwarzeneggert, ha nincs is olyan vitriolozott arcberendezése és napijegye a fitness-szalonba.

Ha a városban járás-kelés egyébiránt mindenképpen felesleges programjára szánjuk el magunkat, jók az esélyeink, hogy találkozzunk Zoltán Mária Flóra mostani kiállításának plakátjával, és máris frászt kapjunk, mert a plakátról egy viszonylag szelíd (könnyű neki: vélhetőleg halott) nő arca néz vissza ránk, hetyke kis gombostűkkel rögzítve helyére, a textilfaktúrájú anyaföldre, míg a gombostűket fémet sejtető drótok kötik össze, na, még csak ez hiányzott, mormoljuk ilyenkor magunkban, arról sem feledkezve meg azért, hogy az ötletet felírjuk oda, ahol titkos kínzókamra-receptjeinket tároljuk.