Színház: Egészen kicsi realizmus (Frankofón táncszínház, Trafó, Petőfi Csarnok)

  • - sissova -
  • 1998. május 28.

Zene

Azt mondják, szokatlan előadást tartott idén a Castafiore elnevezésű vizuális mozgásszínház Franciaországból. Ebből is látható, mennyire pesszimisták a táncszínház-látogatók és -kritikusok, hiszen ami jó, azt egyből szokatlannak nyilvánítják. És milyen igazuk van. Körülnézni, felfedezni, átélni és örülni a szó filozófiai értelmében ma már anakronizmus, ahogy a nyár is az. Destruktívan szomorkodni és eljegyzést kötni a vilmoskörtével, az igen, az nagyrealizmus.
Azt mondják, szokatlan előadást tartott idén a Castafiore elnevezésű vizuális mozgásszínház Franciaországból. Ebből is látható, mennyire pesszimisták a táncszínház-látogatók és -kritikusok, hiszen ami jó, azt egyből szokatlannak nyilvánítják. És milyen igazuk van. Körülnézni, felfedezni, átélni és örülni a szó filozófiai értelmében ma már anakronizmus, ahogy a nyár is az. Destruktívan szomorkodni és eljegyzést kötni a vilmoskörtével, az igen, az nagyrealizmus.

Az idő pocsék, a rendőrautókból vicces ügyeletesek integetnek félénken az állig felöltözött nőknek a Városliget sugárútjain, a kutyasétáltatók dideregve várják, hogy pottyantson a dög, és végre hazamehessenek a központilag fűtetlen lakásokba, ahol az asszony nem készítette elő a lábmelegítőt, inkább a forró kádban ülve töltögeti fel háziporcelánnal a nedves időben megpenészedett műkörmeit, hogy holnap se legyen hiba az irodai viseletben. A narkósok, mint túlméretes szúnyogok az ezredvégi szilikonerdőkben, várják a vadonatúj dzsungelkoalíció hosszúkezűjeinek szigorító intézkedéseit, de addig még penitenciákat rónak magukra, és térdelve pisilnek az állig érő fűben. Megadóan masíroznak a Depeche Mode fan klub tagjai is a fellegvár felé, szívükben Paul King emlékével. Idén sem kellett új ruhákat vásárolniuk, és így megy ez tíz éve. Csupán festetni kell, feketére. Egy néni a trolimegállóban kérésre és néhány forint ellenében felsorolja a város jelentősebb tömegközlekedési trükkjeit, csak azt nem tudni, hogy a fenébe lehet ennyire részeg, mikor nincs egy fillérje sem. A derék középiskolás műcsöves cigarettát lejmol, aztán lebuziz mindenkit, aki nem ad. Egy csapat a nyomkeresés buzgalmával vág át a nedves bokrokon, a nyálkás, piros korlátokon, majd az őrző-védő kordonokon a táncszínház megtekintése céljából a fővárosi kultúrcsarnok egy külön erre az alkalomra leválasztott része irányába. Messziről meg lehet róluk állapítani, mivel töltötték a tavaszi kulturális kampánycsendet. Új, mesterkélt hajszíneket találtak ki, amelyeknek a nedvesség adja meg a végső és igazi árnyalatát, a formáját meg a hidegvágás. A jegyszedő keretlegények ezúttal kedvesebbek a szokottnál.

Ez a városligeti anziksz is vizsgálat tárgyává válik benn, a színpadot figyelve. Felmagasztosul és elviccesedik más ligetekkel, terekkel, utcákkal és az elmúlt néhány évtized privát történelmeivel együtt. Mindenki a személyes emlékeit kénytelen átminősíteni, sőt megszeretni az előadással együtt, és erre akkor is rájön előbb-utóbb, ha az utóbbi harminc évét végigaludta az ilyen és hasonló célokra létrehozott pinceborozókban. Hangokat, fényeket, mozdulatokat, érzelmeket, álmokat mondanak vissza, és jóslatokba bocsátkoznak nem minden alap nélkül. Laza füzérben kerülnek elő a történettöredékek, mint a koszos, de jellegzetes illatú zoknik, alsóneműk az egykor szeretőknek fenntartott fiókrészekből, vagy a nagymami relikviái a temetés után két hónappal, házértékesítéskor. Véletlenül kiborult fényképdobozok, könyvekből kihullott cetlik telefonszámokkal, fájdalmas részletek a naplófájlból újrainstalláláskor, megnyúlt, de még hallgatható százhúsz perces kazetta a kalózfejezetből. Hogy nézné mindenki reggelig.

A koreográfusnő narancsszínű kalapban guggol mellettem a széken, és nagyokat nevet. Neki is tetszik, pedig ki tudja, hányadszor látja. Minden gesztus újra kedveskedik neki.

Először, talán a még fel nem fogott jelentések miatt, blöffnek tűnhet az egész, mint a francia új hullám maga. De az is csak emlék, egy kor emléke, amelynek az jelentette a legtöbbet, aztán szükségszerűen leszokott róla, most meg kineveti, de kellő tisztelettel. Mire az almanach összes részlete kibomlik, operaária-részletekkel, rádiójáték-töredékekkel, lassított motown diszkó mozdulatokkal, a némafilmekre jellemző gyors, de kifejező gesztusokkal együtt, addigra a fixírsó is megtette kötelességét. Előhívódik a bandita, aki felvidította a család életét, kiderül, hogy micsoda hajszálpontos mozdulatokkal jutottunk el a jövőhöz a táncosok nem kevésbé biztos tudásával, sőt egy ideig még nem értjük a mágiát, hogyan imitált a négy színész egy kiterjedt baráti körhöz fogható méretű rendes kis tömeget a színpadra. Várakozással teli tapsoljuk vissza azt a pár embert, hátha közben előóvakodnak a többiek. Gondolatban újra megkötődnek a még nem létező barátságok. Mágikus újrealizmus szellemi entrópia és posztmodern ellen.

A mágusok mennek, és keresnek maguknak egy új városligetet. Az pedig mindenhol van.

- sissova -

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.