Az idő pocsék, a rendőrautókból vicces ügyeletesek integetnek félénken az állig felöltözött nőknek a Városliget sugárútjain, a kutyasétáltatók dideregve várják, hogy pottyantson a dög, és végre hazamehessenek a központilag fűtetlen lakásokba, ahol az asszony nem készítette elő a lábmelegítőt, inkább a forró kádban ülve töltögeti fel háziporcelánnal a nedves időben megpenészedett műkörmeit, hogy holnap se legyen hiba az irodai viseletben. A narkósok, mint túlméretes szúnyogok az ezredvégi szilikonerdőkben, várják a vadonatúj dzsungelkoalíció hosszúkezűjeinek szigorító intézkedéseit, de addig még penitenciákat rónak magukra, és térdelve pisilnek az állig érő fűben. Megadóan masíroznak a Depeche Mode fan klub tagjai is a fellegvár felé, szívükben Paul King emlékével. Idén sem kellett új ruhákat vásárolniuk, és így megy ez tíz éve. Csupán festetni kell, feketére. Egy néni a trolimegállóban kérésre és néhány forint ellenében felsorolja a város jelentősebb tömegközlekedési trükkjeit, csak azt nem tudni, hogy a fenébe lehet ennyire részeg, mikor nincs egy fillérje sem. A derék középiskolás műcsöves cigarettát lejmol, aztán lebuziz mindenkit, aki nem ad. Egy csapat a nyomkeresés buzgalmával vág át a nedves bokrokon, a nyálkás, piros korlátokon, majd az őrző-védő kordonokon a táncszínház megtekintése céljából a fővárosi kultúrcsarnok egy külön erre az alkalomra leválasztott része irányába. Messziről meg lehet róluk állapítani, mivel töltötték a tavaszi kulturális kampánycsendet. Új, mesterkélt hajszíneket találtak ki, amelyeknek a nedvesség adja meg a végső és igazi árnyalatát, a formáját meg a hidegvágás. A jegyszedő keretlegények ezúttal kedvesebbek a szokottnál.
Ez a városligeti anziksz is vizsgálat tárgyává válik benn, a színpadot figyelve. Felmagasztosul és elviccesedik más ligetekkel, terekkel, utcákkal és az elmúlt néhány évtized privát történelmeivel együtt. Mindenki a személyes emlékeit kénytelen átminősíteni, sőt megszeretni az előadással együtt, és erre akkor is rájön előbb-utóbb, ha az utóbbi harminc évét végigaludta az ilyen és hasonló célokra létrehozott pinceborozókban. Hangokat, fényeket, mozdulatokat, érzelmeket, álmokat mondanak vissza, és jóslatokba bocsátkoznak nem minden alap nélkül. Laza füzérben kerülnek elő a történettöredékek, mint a koszos, de jellegzetes illatú zoknik, alsóneműk az egykor szeretőknek fenntartott fiókrészekből, vagy a nagymami relikviái a temetés után két hónappal, házértékesítéskor. Véletlenül kiborult fényképdobozok, könyvekből kihullott cetlik telefonszámokkal, fájdalmas részletek a naplófájlból újrainstalláláskor, megnyúlt, de még hallgatható százhúsz perces kazetta a kalózfejezetből. Hogy nézné mindenki reggelig.
A koreográfusnő narancsszínű kalapban guggol mellettem a széken, és nagyokat nevet. Neki is tetszik, pedig ki tudja, hányadszor látja. Minden gesztus újra kedveskedik neki.
Először, talán a még fel nem fogott jelentések miatt, blöffnek tűnhet az egész, mint a francia új hullám maga. De az is csak emlék, egy kor emléke, amelynek az jelentette a legtöbbet, aztán szükségszerűen leszokott róla, most meg kineveti, de kellő tisztelettel. Mire az almanach összes részlete kibomlik, operaária-részletekkel, rádiójáték-töredékekkel, lassított motown diszkó mozdulatokkal, a némafilmekre jellemző gyors, de kifejező gesztusokkal együtt, addigra a fixírsó is megtette kötelességét. Előhívódik a bandita, aki felvidította a család életét, kiderül, hogy micsoda hajszálpontos mozdulatokkal jutottunk el a jövőhöz a táncosok nem kevésbé biztos tudásával, sőt egy ideig még nem értjük a mágiát, hogyan imitált a négy színész egy kiterjedt baráti körhöz fogható méretű rendes kis tömeget a színpadra. Várakozással teli tapsoljuk vissza azt a pár embert, hátha közben előóvakodnak a többiek. Gondolatban újra megkötődnek a még nem létező barátságok. Mágikus újrealizmus szellemi entrópia és posztmodern ellen.
A mágusok mennek, és keresnek maguknak egy új városligetet. Az pedig mindenhol van.
- sissova -
