Opera: Thália púpjai (és egyéb testi hibái)

szerző
Kiss Rezsõ Xavér
publikálva
1998/22. (05. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mozart-Szikora-Műszak: A Varázsfuvola (Thália Színház)

Mozart-Szikora-Műszak: A Varázsfuvola (Thália Színház)

Tegyük fel, hogy üldögélünk, nézünk magunk elé, és az eszünkbe jut valami Mozart A varázsfuvola nevű operája kapcsán. Megesik az. Tegyük fel, lehetőségünk szottyan rendezésileg megvalósítani. Ritkábban, de ez is megesik. Tegyük fel, jön aztán egy színházi produkciók befogadására szakosodott vállalkozás, és ától cettig aláássa, aláaknázza és szétrohasztja az egészet.

Ha szabad egy allegóriával élni, akkor vegyük szemügyre a következőket: Kováts Kolos, ez a jelentős basszista, aki az előadás keretein belül figyelemre méltó színészi képességekről is számot ad, Sarastro szerepében egy röpke kabinetalakítás erejéig hatásosan parodizálja Kádár Jánost (míg kollégái az egykori Központi Bizottság légkörét árasztják körülötte, szintén nem kevés plaszticitással); majd, a közönség értetlenkedő csendjének hallatán, vagy csak úgy, de átvált Torgyán József karikaturisztikus jellegű visszaadására, s a publikum legott önfeledt kacajban tör ki.

Torgyán kétségkívül színesebb és vidámabb egyéniség, mint Kádár volt, másfelől viszont kacagtató voltát annak is köszönheti, hogy nem ő az egyetlen politikus. Azok az idők elmúltak. De azok is ám, amikor befogadószínházat lehetett bazírozni arra a gondolatra, hogy majd csak lesz valahogy. Ha nem működik, hát nem működik; geopolitikai helyzet, mormolja magában művész, műszak és közönség, alkalmasint cinkosan egymásra mosolyogva. Ezzel szemben a Thália, amennyire tudni lehet, üzleti vállalkozás, színházként működtethető ingatlant, infrastruktúrát, valamint az ezeket kezelő humán erőforrás szolgáltatásait kínálja, sokért. Ilyenkor illendő volna nyújtani is valamit. Az ingatlan valóban csinosnak mondható, és a földszint első néhány sorából állítólag anélkül is lehet látni a színpadot, hogy az ember menetet csavarjon a nyakába. Ez pozitívum.

Viszont a színpadgépezet nem működik, és a jelek szerint nincs, aki odahatna, hogy a jelenetek alatt a színpadi bejárók csukva legyenek, hogy ne vegyék pajkos szellők a hátukra a lengébb díszletelemeket; nincs, aki gondoskodna arról, hogy Papageno csizmája ne nyikorogja szét a kulcsjelenetét, melyben a buffo-baritonista párja után eseng, holott egy tubus bagarol volna az, amire igazán szüksége lenne. A felét a lábbelire kenné, a maradékot meg letömhetné annak az illetőnek a torkán, aki a nyikorgó csizmát ráadta egy színpadra készülő operaénekesre -vagy azén, aki legfontosabb kellékét, a varázscsengettyűt magát egy olyan tárggyal látta érdemesnek megtestesíteni, ami ugyan nem csilingel - az úgyis a zenekari árokban senyvedő celestakezelő feladata -,viszont zörög, jelentős mértékben csontzenésítve Mozart helyenként csakugyan leheletnyit édeskés harmóniáit.

Kiragadott példának legyen elég ennyi. Az, hogy egy premieren az emelő/süllyesztő nem működik, már annyira banális, hogy említésre se volna méltó - ha nem arról lenne szó egyrészt, hogy az emelő tetején ott áll az Éj Királynője, épp első nagyáriája elővezetésével kéne elfoglalva lennie, ám ehelyett a már nyilván hírhedtté vált süllyesztő tetején inog, fél, mint később kiderül, joggal, aztán csodálkozik mindenki, hogy a magas regisztere döbbenetesen halvány marad (később, a bosszúáriában aztán bebizonyítja, hogy tud ő, ha hagyják, koloratúrázni); másrészt ideje volna tudomásul venni, hogy a befogadószínház fogalma (bár a névből vitathatatlanul némi szamaritánus mellékíz cseng ki) azt jelenti, hogy valakik a teremért és a működésért fizettek, feltehetően nem keveset. Magára valamit adó csapszék ilyesmit soha meg nem engedne magának: ha például lyukas edényben szolgálnák fel a kevertet, ráadásul a csapos az egyébként méltán országos hírű italban felejtené, mondjuk, a ziherhejctűjét, az visszatetszést, adandó esetben nyakleveseket vonna maga után. A színházak közönsége persze ül birkamód, nyilván az előadók is jobbnak látják a saját vállukat vonogatni, mint a befogadókét, de meddig mehet ez még így?

Persze nyilván Szikora János rendező sem telje-sen ártatlan abban, hogy A varázsfuvola premierje a legenyhébben szólva is visszásnak bizonyult, vegyes szájízt hagyva maga után. Pedig tény, hogy amit lehetett, megtett: nyilvánvalóan heroikus teljesítmény kell ahhoz, hogy a színészi játékkal nem sokat törődő operaénekesekből, akik ráadásul nem nagyon szeretik, ha összevissza instruálják őket, egy előadásnyi izgalmat, érthető és követhető sztorit kierőszakoljon. Szikora Varázsfuvolájában vannak hibák, de a rokokó keretjáték, a szalon, amelybe a librettó reménytelenül bornírt történetét besuvasztotta, ironikus idézőjelet varázsol a szabadkőműves hanta köré, és ezzel kiegyenesíti mintegy azt a rengeteg dramaturgiai, lélektani, vagy egyszerűen a józan ész háza tájáról előóvakodott kérdőjelet, amelyet Schikaneder szövege támaszt a nézőben. Ritka konzekvensen sikerül megjelenítenie A varázsfuvola mindkét oldalát: az opera seriát, amelyben a szerelmesek csak különb-különb lelki, családi, valamint metafizikai buckák megmászása után lehetnek egymáséi; és az opera buffát, amelyben groteszk alakok botlanak lépten-nyomon a cselekmény méltóságteljes hömpölygésébe. Persze a buffa, vagyis a groteszk jelenetek a hálásabbak ezúttal is: Kováts Kolos akkor a legjobb Sarastro, amikor a fentebb már említett parodizálással molyolhat, a szerep esetleges mélységeihez nincs sok hozzátennivalója. Monostatos (Rozsos István, aki színészileg némiképp indiszponáltnak mutatkozott a bemutatón, de ez még elmúlhat) és a két rabszolga (Zsolnay András és Urmai Gábor, akik viszont semmit sem hagytak veszni a lehetőségek közül) megtestesítésének örve alatt talán az utolsó négerezésnek és buzizásnak lehetett tanúja a hálás és fogékony közönség, aztán minden bizonnyal Magyarországra is megérkezik a politikai korrektség, és azzal vége a vigalomnak.

Az Éj Királynőjét Miklósa Erikára osztotta a rendező, de ő sajnos megbetegedett: a szervezők bizonyára sejtették ezt, ezért látták el a bemutató jegyeit a "Rost Andrea előadása" felirattal. Rost Andrea Paminája kétségkívül az előadás egyik kulcsa, g-moll áriája, melyben Tamino hallgatása feletti elkedvetlenedését hozza a tudomásunkra, gyönyörű, a gesztus azonban, amely kiemeli őt a többiek közül, mindenki számára méltatlan, tapintatlan bunkóság.

Kár, mert az énekesek hibátlanok, a rendezés elmés (bár a dramaturgnak, aki egyszerűen ügyetlenül, néha kifejezetten érthetetlenül, máskor kihúzott részekre visszautaló mondatokra húzta meg a prózában elővezetett recitativo szövegeket, a körmére nézhetett volna), az ingatlan felújítása pedig zökkenőmentesen illeszkedik a méltán legendás közép-európai ingatlanfelújítási tradíciók büszke sorába; de miért nem lehet egyszer, csak egyetlenegyszer nem elbaltázni valamit? Miért van az, hogy évezredek és geopolitikumok és értelmezések és szempontrendszerek és menedzsmentirányzatok jönnek és mennek, de Kucsera bácsi a pajszerrel, amivel mindent megbuherál, "legfeljebb egy kicsit vacakolni fog, de akkor beléje teccenek rúgni egy jó nagyot", meg ha nem működik, hát istenem, nem működik; miért van az, hogy ő, bár idősebb Sarastrónál, hányavetibb Papagenónál, több frusztráció kínozza, mint az Éj Királynőjét, és félreismertebb, mint amilyen Mozart valaha volt, Magyarországon mégis ő a halhatatlan, miért?

Kiss Rezső Xavér

szerző
Kiss Rezsõ Xavér
publikálva
1998/22. (05. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...