"Mindannyian meg fogunk halni - csupán idő kérdése, hogy mikor" - erre a megállapításra jutott Judy Tatelbaum pszichiáter, terapeuta 14 évvel bátyja halála után. Testvére elvesztését sehogy sem tudta feldolgozni, fájdalmát hasztalan próbálta leküzdeni, folyamatos depresszióban élt. Még a három évig tartó terápia sem segített rajta, kiderült ugyanis, hogy maga a pszichiáter sem tud a halállal és a gyásszal szembenézni, és ő is segítségre szorul. Végül az úgynevezett Gestalt-terápia hozta el számára a rég áhított gyógyulást, s rájött, hogy tudata legmélyén haragszik a bátyjára, amiért az meghalt, és ezt a haragot nem képes elfogadni. Ez a felismerés megtette jótékony hatását, végre befejezhette a gyászolást, majd tollat ragadott, hogy tapasztalatait és tanácsait könyv formájában közreadja.
Az eredmény leginkább egy Hogyan fogytam le két nap alatt tíz kilót vagy Hogyan találtam meg újra önmagam, miután otthagyott a férjem? című problémamegoldó értekezésekhez hasonlít. Egy jó szándékú pszichiáter-háziasszony esete a halállal: megvilágosodott, s túlélési tapasztalatait most megosztja mindenkivel. A szerző racionális alapossággal, már-már morbid precizitással járja körül a gyász témakörét. A Bevezetés a gyászba című fejezet után részletesen, saját praxisából vett esetek kapcsán ír a három szakaszról: a döbbenetről, a szenvedésről és az összeomlásról, majd az utóhatásokról, életünk újjászervezéséről. Külön részt szentel a sikertelen gyásznak, és könyve legvégén levonja a konklúziót: "gyakran a halál elutasítása az, ami megakadályoz bennünket a gyász sikeres befejezésében".
Mindez rendjén is van, mondhatnánk, beszélni kell a halálról, gyászról, kellenek a hasznos, jó tanácsok, mert nem sokat tudunk az elmúlásról. Mégis, a lényeg hiányzik az egészből. Mert hogyan lehet a halálról, a gyászról kizárólag praktikus dolgokat mondani, technikai tanácsokat adni, bevált fogásokat ismertetni? Hogyan lehetséges, hogy az elmúlással kapcsolatban a könyvben még csak fel sem merül a szellem, a spiritualitás, a hit, csak valami ködös és zavaros reinkarnációs utalás? Miért kell úgy tenni, mintha a létezés és annak emberhez méltó átélése különféle házi praktikákkal elsajátítható lenne?
Kínos, amikor a szerző könyve végén haláltudatunk elmélyítésére ad egy sor tanácsot. Álljon itt néhány közülük: olvassunk többet a halálról, a haldoklásról, ezt követően barátainkkal, szüleinkkel, gyerekeinkkel nyíltan beszéljünk a témáról. Készítsünk végrendeletet (ezzel elismerjük halandóságunkat). Tegyük rendbe iratainkat (segít a halál elfogadásában, mert felelősséget vállalunk azért, ami a mienk). Kössünk életbiztosítást (tudatosítja bennünk a halál lehetőségét). A bátrabbak írjanak magukról nekrológot, és végezzenek el néhány halál-fantázia-gyakorlatot. Ha igazán mély benyomásokat szeretnénk, foglalkozzunk közvetlenül a halállal és haldoklással, tegyünk fel kérdéseket orvosoknak, kórházi dolgozóknak, temetkezési vállalkozóknak.
Azt azért sejtettem, hogy nagy gáz van ezzel a fogyasztásra rázuhant civilizációval. Ám ostobasága ennyire töményen és világosan még nem ütött fejbe. Könyörgöm, legalább olvassuk el még egyszer az Ivan Iljics halálát, de legalábbis kerüljük el nagy ívben a pszichiátereket.
Kovács Róbert
Fordította: Jámbor Katalin; Pont Kiadó, 146 oldal, 980 Ft
