Tararam, tararam, tararam, á-á-á-á! Huh, ez megvolna, jó félház, a színpadon a Bierhalle-metal egyik meghatározó csapata. A Helloween, aki valószínűleg a Gyalog-galopp főcímzenéjéből meríti a legtöbb ihletet, a világ egyik leggusztustalanabb jelensége. A Garfield-arcú gitáros (hogy ő a Markus Grosskopf vagy a Michael Weikath, meg nem tudnám mondani) például PVC-nadrágban terpeszt a perzselő napsütésben; nem lennék ma Helloween-grupie. A zene rendületlenül dallamos galoppmetál, áriázás, véget nem érő iker-gitárszólókkal, terpesz, hajrázás, metakommunikáció mindhalálig. Egyetlen ismerősöm se szereti, nem értem, miért csak nekem jó, meg a csuvasoknak. Pedig jól is szól, esküszöm.
A Pantera
tulajdonképpen latens főzenekar, először játszanak itt. Élőben az a legfeltűnőbb, hogy a koncerthangosítás kicsit összemossa a gitár hangját, úgyhogy Diamond Darrel kizárólag ritmushangszeri mivoltában hallható. Jellemző, milyen parasztok vagyunk, a legnagyobb beindulás akkor tör ki, amikor Iron Maiden-feldolgozásba kezdenek. A Number Of The Beastet olyan lelkesen nyomják, hogy Anselmo korrektül hozza a Dickinson-áriákat, simán megnyerhette volna a Kifutót, és akkor Csonka András neki is feltehette volna az egyetlen kérdést, melyből műsorvezetői kelléktára áll: mondd, hogy találtad ki ezt a nevet, hogy Phil Anselmo?
A Maiden villámgyorsan átalakul valamelyik Pantera-zúzássá, tulajdonképpen mindegy is, melyik a másik, Panterára jövőre is jövünk.
Egy barátom,
aki építkezik, váratlan nehézséggel szembesült: a kőműves letettea spaknit, amikor megtudta, hogy a Sabbath eredeti felállásban játszik.A Sabbathban az utóbbi évtizedekben oly sok énekes fordult meg, hogy ´82-ben talán még Deutsch Tamás is felhuhogott egy lemezt. Azokra a Black Sabbath-koncertekre nem is volt senki kíváncsi, ami teljesen helyénvaló: nékünk Ozzy kell.
Az eredeti felállás végül nem jön össze, mert Bill Ward helyett valami brit haknista dobol, a Cozy Powell-iskola szellemében, munkásököl-vasököl. A jegy árát a fogyasztó megtévesztése címén mégsem kéri senki vissza, ide Ozzyt látni jöttünk, meg maximum Tony Iommi ujjprotéziseit. A banda meglehetősen kevés formaságot követően kecmereg a színpadra, Ozzy fekete pulcsiban csámpázik, Iommi szokás szerint csendesen biceget, egy távcsővel felszerelkezett ősrocker szerint Geezer Butler királyul teker.
Régi Ozzy-szakértők tudják, a mester milyen lelkesen öntözi vödör vizekkel a közönséget. Nos, az infrastruktúra sokat fejlődött: a hagyományos módszer mellett még slagozik is, és a fölső reflektorhídról időnként egy meglehetősen hatékony esőztető berendezés árasztja el az első tíz sort. Thalész óta talán senki sem lelkesedett ennyire a vízért, ez rendben is volna, a vízen kívül azonban nemigen árad semmi a színpadról. Nem tudom, ki forszírozta ennyire az újjáalakulást, Ozzy szólóbandája ezerszer jobb, az új számai szintén, ami jó dala volt a Sabbathnak, azt ők is játsszák, hát akkor? Lehet, hogy a sok negyvenes, bajszos kőműves tehet mindenről, akik csukott szemmel, hátrahajtott fejjel, kéjes pofával üvöltik a dalszövegeket.
Néhány komával a buli felénél elfele oldalgunk, amikor összefutunk a Kis Csákányival.
- Szar, mi? Lassú, mi? Höhö.
Mindnyájan tudjuk, csak ironizál.
- winkler -
