Zene

Bergues kétségtelenül Franciaország legeslegészakibb pontja, híres látványossága a harangtorony, az UNESCO a világörökség részének is nyilvánította, de Dany Boon rendező-színész mégis úgy érezte, hogy honfitársai (továbbá a külföldiek és sokan mások) nem értékelik kellőképpen szülővárosát. Csupa ostobaságot gondolnak az "északiakról": hogy isznak, mint a kefekötő, megalapozatlan előítéleteiket álságos megbocsátó grimasszal is súlyosbítják - ilyeneket.

Feltették már maguknak azt az elsőre morbidnak tűnő kérdést, mit is szeretnének hallani halálos ágyukon, s hogy mi szóljon majd a búcsúztató alatt. Nos, a Get Physical kiadó pont ezzel fordult neves elektronikus zenekészítőkhöz, dj-khez - s csodák csodája, jó néhányan válaszoltak is, sőt ahhoz is hozzájárultak, hogy utolsó kívánságaikat csokorba gyűjtve kiadják.

című operája a thébai királylányról szól, aki beleszeret Jupiterbe, elhagyja érte a vőlegényét, de nem elégszik meg a főisten ágyasának szerepkörével, halhatatlan akar lenni. Addig követeli, hogy szeretője jelenjen meg előtte isteni mivoltában, míg teljesül a kívánsága, viszont abban a pillanatban porrá hullik.

Vajon mit csinál egy zenekar, amely minden mérvadó vélemény szerint jó két évtizede volt alkotói ereje teljében? Jelen esetben ez hülye kérdés: előre eladott telt házak mellett koncertezik, és megcsinálja a tizenkettedik albumát - szokás szerint abban a reményben, hogy az eleve (meglehet oktalanul) mindenevőnek feltételezett elfogult rajongókon kívül másoknak is tetszeni fog.

Az eredetileg jogász, bíró író (Bernhard Schlink) többet adott el 1995-ben megjelent regényéből (Der Vorleser), mint Elvis a Love Me Tenderből. S nem tudom, hogy a király hol tananyag, de A felolvasó (magyarul előbb a Helikon, idén az Ulpius-ház adta ki) Németország sok tartományában a tanterv része; a neten is találni iskolai projektleírásokat, hogy hogyan lehet feldolgozni a tanórákon. S ha ez nem lenne elég, a kritikusok egy része is hozsannázva fogadta, bár itt már közel sem ennyire egynemű a kép, kapott is rendesen, például Angliában 2002-ben volt egy nagy vita a Times Literary Supplement hasábjain, hogy ti. relativizálja a bűnösséget, holokausztáldozatok nem szerepelnek benne, a tettesekkel szemben akar szimpátiát kelteni, kultúrpornográfia és holokauszt-giccs. Mindazonáltal 39 nyelvre lefordították, s hazáján kívül is olyan konzumcsodákat művelt, mint a York Times bestsellerlistájának meghágása egymillió fölötti eladott példányszámmal.

Annyi drogbáró, terroristavezér és diktátorocska után Hollywood végre pihenhet; megvan az új, tartósnak ígérkező ellenségkép: késsel-villával eszik, öltönye van és vállalatbirodalma, országokat tesz zsebre, keresztnevükön szólítja a bankautomatákat, és saját csapattal indul az olimpián. Aki úgy összeüt egy ilyen corporate thrillert, hogy senki sem röhögi el magát rajta, azé a műfaj kisdoktorija, ám aki tudja ezt frakkban, fordítva is, elegántosan elviccelve a dolgot, az az igazi spíler. Tony Gilroynak mindkét fokozat összejött: -köves-

Nevem Victor, nagy bennem a lőinger - anonim szexfüggők öngyógyító kezelésén ülünk -, szervusz Victor, bátor vagy, Victor! A terápia hopmestere, a legnagyobb dugózúzó a lassan nyolcvan felé bandukoló Joel Grey, aki bár a Kabaré konferansziéja (1972) óta csekély maradandót alkotott, inkább a "bokréta a filmek kalapján" szerepkörben tündökölt, vagyis mindig roppant sikkes volt felléptetni őt, most is sokatmondóan hozza a sztenderdjeit: néz és vigyorog. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy filmünk a Harcosok klubja irodalmi alapanyagát szerző Chuck Palahniuk művének adaptációja, hát ideje lassan ablakot nyitnunk, mert vágni lehet a kúlszagot. Mellesleg a könyv magyarul is megjelent, 2007-ben a Cartaphilus Kiadónál, Varró Attila fordításában, Cigányút címen (úgy tűnik, ez nem annyira tetszett a dvd forgalmazójának; olvastam is egy helyen Fulladás vs. Cigányút tárgyú felszólalást - a lényeg, hogy ne legyen semmi kőbe vésve). És mondok még valamit, Anjelica Huston dzsal kiskamasz fiacskájával egy - feltehetően lopott - iskolabuszon valahol Amerikában (nem, majd kölcsönözték; anyám, add el a házat: már a felénél olyan sok!).

Normális esetben nem színikritika tárgya a színész sorsa - az meg még kevésbé, hogy vajon kinek a kezében van, mármint ez a bizonyos sors, a színészé. Releváns kérdés egy nem kritikában, hogy van-e "osztott felelősség", mint egy koccanásnál: fölmerül-e egy személytelen szakma, a színház felelőssége is.

Az egyik legrégebbi, kortárs képzőművészettel foglalkozó műtárgypiaci szereplő, a Dovin Galéria az előző évek tematikus kiállítássorozatát folytatva a 2008/2009-es évadban fiatal magyar szobrászok egyéni kiállításait mutatja be a nem különösebben felrázó Társunk az alak címmel. A meghökkentő és fanyar humorú munkáiról ismert Kovách Gergő - aki az ezredforduló óta tartozik a galéria "kötelékébe", és ily módon már ötödik egyéni tárlatánál tart - most bemutatott tíz munkája kiválóan példázza a műkereskedelmi elvárások és az önkifejezés közötti feszültségeket, illetve azt, hogy ezen belül milyen egyéni stratégiákat alkalmazhat egy kortárs művész. Dékei Kriszta

Már a címben Provence-szal kampányolni fél ház. Ehhez jön még a fűszeresben rejlő kisvárosi jovialitás, és a hátsó sorok is kezdenek megtelni.

a hetvenes évek elején elindította a hiphopot a vinil húzogatásával, összeállt pár mc-vel, legyártott velük x albumot, és ez épp elég volt ahhoz, hogy megérdemelje a "nagymester" titulust. Majd abbahagyta a zenélést, és most, húsz év után visszatért közénk, felvett egy középszerűnek sem nevezhető albumot Snooppal, Busta Rhymesszal, KRS-One-nal és hozzájuk hasonlóan jól csengő nevű poprepperekkel, majd elindult turnézni, hiszen a lemezeladásból annyira sok pénz úgysem fog befolyni.

Felszedett parketták, kitört ablakok, sötétbe nyíló ajtók, széthányt iratok, hámló vakolat, lepattogzott festék, törmelék és rom mindenütt. Lehetne bárhol a világon, lehetne egy magyarországi elhagyott laktanyában, felszámolt volt szovjet katonai bázison, magára hagyott ipari épületben, diákok híján réges-régen bezárt tanyasi iskolában vagy egy elnéptelenedett faluban, olyan, kapkodva vagy éppen szisztematikusan kiürített és a természet által lassan visszafoglalt helyeken, ahová legfeljebb csak kíváncsiak és kalandvágyók merészkednek be.

Péntek este a Millenárison, a kortárs flamand kultúrát népszerűsítő Futurspektiv sorozat keretében fellépett a Zita Swoon nevű antwerpeni zenekar. A flamandok tudnak valamit a kulturális menedzselésről, a Zita Swoont például kinevezték kulturális nagykövetüknek, ami ellen nehéz lehet tiltakozni másfél millió frank kíséretében.

Fesztiválról valójában szó sincs: a Magyar Kultúra Alapítvány ürességtől kongó székházában még a villany sincs felkapcsolva, az egyik padon eldobott banánhéj rohad a karikatúrák mellett, néhány rajz gyűrött papíron van kiállítva (harmaduk egyébként derékmagasságnál is lejjebb), sőt az egyik hiányzik is a falról, csak egy cédula jelöli a helyet. Az idei kiállítás címe: Benne vagyunk! Öt éve az Európai Unióban - a bántóan közhelyes téma volt az ára a Külügyminisztérium jelentős anyagi támogatásának, amit azóta nyilván meg is bántak: a rajzok többsége ugyanis EU-ellenes.