Már a címben Provence-szal kampányolni fél ház. Ehhez jön még a fûszeresben rejlõ kisvárosi jovialitás, és a hátsó sorok is kezdenek megtelni. A bor, mámor, boldogság Bermuda-háromszögben elveszni vágyók némi csalódással vehetik tudomásul, hogy a falusias levegõ ezúttal nem az ismerõs sztárorcákat pirosítja, hanem a francia színjátszás bizonyításvágytól fûtött, de Pest s Buda lankáin eleddig kevéssé ismert arcait. A bukolika sem úgy tombol, mint ahogy azt a messzirõl jött ember mozijában megszokhattuk: visszafogottabbak a naplementék, és a helybéliek fogsora sem oly makulátlan, mint amikor a Royal Shakespeare Companyból importált parasztok bölcselkednek a szélesvásznú szántón. A realizmus pecsétjét mégsem sietnénk rásütni a mi fûszeresünkre. Bár nagyon is dicséretes, hogy e jó szándékú, a mozgóárusok nemes hagyományát folytató elbeszélésben a vásárlóerõt csupa hamisítatlan falusi arc alakítja (tán itt térül meg a rendezõ, Éric Guirado dokumentarista elõképzettsége), az eladói oldalon azonban, a sajtok és szalámik közt az elnyûtt generációs vita, egy apa-fiú konfliktus van kibontakozóban. A zord atyai szó ütközik meg sokadszorra a gyökereit megtagadó fiú haragjával, de egy hirtelen betegség következményei (a tékozló fiú veszi át a kerekes közért vezetését) és a romlatlan levegõ sokat tesznek a viszályok rendezéséért. Guirado a jó tanuló elõzékenységével mondja fel a létezõ provence-ializmus leckéjét, bár van abban azért némi csalafintaság is, ha valaki kisközértet prédikál, de szíve közben a kaviárhoz húz.
Az Anjou-Lafayette bemutatója
***
