címû operája a thébai királylányról szól, aki beleszeret Jupiterbe, elhagyja érte a võlegényét, de nem elégszik meg a fõisten ágyasának szerepkörével, halhatatlan akar lenni. Addig követeli, hogy szeretõje jelenjen meg elõtte isteni mivoltában, míg teljesül a kívánsága, viszont abban a pillanatban porrá hullik. (Rosszabbul jár, mint a sorban késõbbi, kíváncsi operai társnõi, Elza Wagnernál és Judit Bartóknál.) A sztori és a barokk dramaturgia egyszerû, a zene viszont mesteri, két olyan "slágerrel", amelyeket a Zürichi Opera 2007-es elõadásának felvételébõl készült DVD a borítón sem restell reklámozni. Az egyik a Where'er you walk kezdetû melodikus, lírai tenorária (behízelgõen énekli a Jupitert alakító Charles Workman), a másik a tüköráriának is becézett Myself I shall adore kezdetû, amelyben a címszereplõ narcisztikus koloratúrákban kokettál önszépségével. Ennek a technikai bravúrnak a teljesítése Cecilia Bartolira vár, s persze az egész elõadás az övé, a centrumba állított nagyravágyó, csintalan és akaratos hölgyemény - figyelme tárgya minden figyelõnek, ahogy Shakespeare mondja - külön piedesztált kap nem mindennapi személyiségétõl. Nem zavarja, hogy telt és molett (a hangja is csodásan gömbölyû), úgy szökdécsel hálóingben, mint egy slank bakfis. A rendezõ Robert Carsen a legegyszerûbb, divatos megoldást választja, az egész királyi-isteni pereputty a mai angol arisztokrácia tagja, amely estélyeket ad, és a British Airwaysen utazik. Az elõadás színházilag kisrealista mütyürkézés, zeneileg pedig a barokkszakértõ William Christie kezében van, úgyhogy a közönséget nem éri csalódás.
Decca/Universal, 2009
****
