Ami pedig a koncert elõtt terjedni kezdett a sajtóban, az kissé melléfogott: aki elolvasta, az vagy nem kívánt részt venni a buliban, vagy egészen másra számíthatott, mint amit kapott. (Belekevertek mindenkit, Zappától az Einstürzende Neubautenen át a Funkadelicig.)
Nekem mákom volt, mert két éve egy francia ügynök a kezembe nyomta a Camera Concert - A Band In A Box címû cédéjüket. Én akkor gyorsan beleszerettem, és Zita is nagyon bír, tök jól elvagyunk azóta is.
A Millenáris Teátrum pedig éppen úgy lett berendezve (ahogy a koncertek nem szoktak berendezve lenni), hogy átjöjjön a "kamerafíling". Meg a box. Meg amilyen a zenekar. A hangszerek, a cucc és a banda középen kört alkotott, a nagyérdemû meg körbeülve leshetett, mint a moziban.
Semmi cirkusz. Zitától mi sem áll távolabb, éppen ellenkezõleg. Most sem volt ez másképp, nyúlhatott bármihez (rhythm and blueshoz, art-pophoz, sanzonhoz, funkyhoz), mérhetetlen bensõségességgel tette, mindenféle "hangoskodás" és megjátszás nélkül. Annak idején, jó tizenöt éve, még dEUS-alapítóként jegyezhettük az énekes-gitáros Stef Kamil Carlens nevét, de Zita annál sokkal istenibb. Tele van érintéssel, érzékenységgel (s két álom vokalistanõvel), és tökmindegy, hogy éppen milyen stílusban szól, hogy elszáll-e vagy egészen visszafogottan, a levegõje és a hangulata teljesen lefegyverzõ. Mondhatni: ellenállhatatlan. De ha csak én vagyok így vele, azt sem bánom.
Millenáris Teátrum, április 17.
*****
