Zene

Egyszerre szemérmes és dühös természetű a filmzene világ­sztárja. Manapság leginkább két dolog bosszantja: a menekültekkel szembeni intolerancia és a világ szellemi elbutulása. Bánja, hogy nem dolgozhatott Stanley Kubrickkal, Giuseppe Tornatorét a fogadott fiának tekinti, Tarantinót az Aljas nyolcas óta zárta a szívébe.

A tisztességtudó utcalány, Lendvay Kamilló 1978-as operája volt eddig az egyetlen olyan, magyar komponista által szerzett mű, amely az Egyesült Államok déli fertályán játszódik.

A Zeneakadémián a napokban mutatták be Mark Childress Georgia Bottoms című regényéből írt vígoperáját a saját vezényletével. A tragikomédiában a faji előítéletek és a női sors érdekelte. De beszélgettünk Trumpról, magyar politikáról, fegyverviselésről, és arról is, miért a karmesterszakmában a legkönnyebb kamuzni.

A jazzlegenda halálának 50. évfordulója alkalmából egy dokumentumfilm-bemutató mellett három emlékkoncertet is rendeztek Budapesten. A viszonyulás John Coltrane-hez nemcsak tiszteletadás, hanem jó alap is a kortárs művészi pozíció meghatározásához.

Tudjuk, Maria Callas csak egy volt – vagy maximum kettő. A kudarcos magánéletű, női vágyait és sérülékenységét operaszerepek sorába átköltöztető díva, meg a már Callas életében jószerint önállósuló legendaalak: a rajongók, az esztéták, a lelkiző giccs­őrök és éppígy a világ szimpla bulvárfogyasztói által egyesült erővel megteremtett mikromitológia hősnője.

Fischer Iván rendezőként-karmesterként lebont, nem épít. Kiszabadítja a Don Giovannit az összezsúfolt interpretációk poros raktárából. Kinyit egy ajtót, amin a friss levegővel együtt bejön a mű, de mű mivoltát az előszobában hagyja. Nem egyszerre jön be, úgy be sem férne az ajtón. A figurák hozzák magukkal darabonként a hangjukkal, gesztusaikkal, személyiségükkel, játékukkal. Aztán újra felépítik.