Ha élne, 91 volna, de már régóta jazztörténeti és -előadási tananyag, szenvedélyes viszonyulást előhívó legenda, a műfaj egyik csúcsa. Rajongók között csak az lehet kérdés, hogy a legmagasabb csúcsa-e. Attól kezdve, hogy végleg leszokott a szerekről, sosem állt meg művészi és szellemi-erkölcsi előretörésében, Wayne Shorter szavával: missziójában. Mindig többet akart, mindig tudott meglepetést okozni, és Ornette Colemanhez hasonló módon minden földhözragadtságától eloldozta a jazzt.
Felemelkedése volt a fő narratívája annak az egész estés dokumentfilmnek, amelyet az évfordulóra készített John Scheinfeld, aki korábban egy Lennon-filmmel vétette észre magát. Hagyományos szerkezetben tálalja mondandóját, a nyitány után lineárisan követi az életrajzot, amely a kezdeti kanyarok után valóban kardinális, kár volna ezt holmi formabontásért félredobni. Az összekötő anyagot, Coltrane vallomásos szövegeit Denzel Washington hangja kelti életre. Scheinfeld felkészült és körültekintő, a megszólaló családtagok, zenésztársak, szakemberek érdemben tesznek hozzá a képhez, a beavatottaknak is tudnak újat mondani, de meg tudják ragadni a jazzszel ismerkedők érdeklődését is. A Coltrane-katarzist is felidézni képes film legnagyobb erénye, hogy sokféle arcát egységben tudja megmutatni, holott óriási apparátust mozgat. Ízlés kérdése, de én azért több megszólalást vártam volna fiától, Ravi Coltrane-től és például
Wayne Shortertől, viszont kevesebbet Bill Clintontól és Wynton Marsalistól.
A filmet Magyarországon a legenda születésnapjának alkalmából rendezett egyszeri vetítésen láthattuk. Az eseményre a magyar szabad zenei színtér Talentométer-díjas zenekarát, a The Best Bad Tripet hívták meg, vendégként Szelevényi Ákos is szólózott velük néhányat. A huszonévesek kvintettje a kései Coltrane-ből indul ki, ahogy Szelevényi is a
(neo)avantgárd ismert alakja. Odaadásuk és szerénységük példaadó: „Nehéz lesz ezután zenélni” – bocsátotta előre a film hatása alatt álló Kapusi Viktor szaxofonos. A TBBT őszinte, mai zenét játszik, üdítően távol a nálunk is bevett jazzoktatási konvencióktól. Nyilatkozataik szerint Coltrane-en kívül számtalan más zenei hatás érte őket, ezekre reflektálnak, valahogy mégis egybekovácsolva magukat ebből a sokféle anyagból. Szerencsés generáció, mert példaképükhöz és másokhoz képest hamarabb valósíthatják meg lehetőségeiket, és jó úton indultak el.
Az önmegvalósítás dominált a másik Coltrane-emlékkoncerten is, amelyet az Orbán György vezette, picivel idősebb, élvonalbeli magyar jazzisták celebráltak az Opus Jazz Clubban. Orbán, aki Szakcsi meg az East Gypsy Band, a Rozsnyói Péter Trió és Kovács Linda bőgőse, Coltrane Legacy néven első saját zenekarát alapította meg – nyilván a Syrius Legacy nyomán, amely talán az utóbbi évek talán legsikeresebb hazai projektje. Úgy tűnt, a kiváló muzsikusok a magával ragadó koncert közben is kihagytak bizonyos lehetőségeket, mintha nem definiálták volna kellőképpen a viszonyukat Coltrane-hez. Noha a műsorfüzetből (amelybe becsúszott Coltrane-ről egy tévedés is) kiderült valami, de a fellépésen, a zenekari tagok bemutatásán kívül Orbán nem mondott semmit. A koncert az 1961-ben, Eric Dolphyval együtt rögzített Brasiliával indult, és ennek a korszaknak táján maradt, de kicsit el is kalandozott. Altszaxofonon Soso Lakatos Sándor játszott, tenoron Molnár Sándor, amiből a Dolphy–Coltrane-páros megidézésére lehetett következtetni, bár ez nem volt teljesen kibontva. A folytatásban főleg az Impulse cégnél zajlott stúdiófelvételek („minden idők legnagyobb jazzkvartettje”) kevésbé ismert számai közül játszottak: Molnár soundja telt, pompás, a két Sándor a ritmusszekcióval együtt rendesen odatette magát, de közben úgy tűnt, Oláh Krisztián (zongora) olykor érdeklődését vesztette. A Coltrane Legacy nagy tüzet gyújtott, csak nem mindig tudott irányítani, így szinte végig a katarzis kapujában éreztem magamat.
Kevesebbet markolt, de többet fogott a Modern Art Orchestra „Coltrane-kommandója” – az alkalmi szextett találó megnevezése a művészeti vezető, Bacsó Kristóf tenoros száján csúszott ki. Ők pár nappal később szintén az Opusban a Blue Train című 1957-es sorlemezt adták elő. Hősünknek ez az egyetlen Blue Note lemeze, amelyet később „hard bop” címkével is átragasztottak a még több eladás reményében. Furcsa jazztörténeti stílus ez, van is, meg nincs is, de baromi jól szól, főleg Coltrane-től, aki a (Miles Davistől is eltávolodó) nagy ugrásra készült, ekkor lett önbizalma, és a hangjára is ekkor talált rá, hiszen itt fordult elő elsőként, hogy majdnem minden számnak ő volt a szerzője. Az LP eredeti sorrendben lejátszása jazziskolás rutinfeladatnak tűnik. A szextett két klassz fiatallal (Soós Márton, Csízi László) kiegészülve többdiplomás akadémiai és konzervatóriumi tanárokból áll (Bacsó mellett Bacsa Zoltán, Korb Attila, Cseke Gábor), de akkor mit akarnak? Jól eljátszani – mondhatjuk, mert ilyen megunhatatlan, fogyasztható, mégis már eléggé coltrane-es, klasszikus anyagot élvezet megszólaltatni és meghallgatni. Az igazán makulátlan előadás, a teljes szívvel és koncentrációval felvázolt, pazar improvizációk nagy sikert arattak. A második részben kicsit elengedettebb kéztartással adott, kiegészítésnek választott számok nyomán – mint például a Mr P.C. – már-már otthonossá válhatott a közönség számára is a Coltrane-univerzumnak ez a könnyen bejárható szegmense. Bacsóék tudatossága méltóan szolgálta Coltrane kultuszát, de a két másik zenekar is illő tisztelettel adózott példaképének.
Coltrane Legacy, Opus Jazz Club, szeptember 20.; Chasing Trane. The John Coltrane Documentary, 2017. (forgalmazza: BUDOKU), utána: The Best Bad Trip, vendég: Szelevényi Ákos. Uránia Nemzeti Filmszínház, szeptember 22.; Modern Art Orchestra, Opus Jazz Club, szeptember 28.
