Lehet, hogy épp a közelben voltunk, amikor ez megesett, de az is lehet, hogy csak egy magyar vígjátékból vesszük. A frissen bemutatott ebédvendég (apuka, kérem, hadd mutassam be a lovagomat, nagyon rendes fiú ám a pubi) a jó benyomás kedvéért viccet mesél; bûn rosszat. De a pubi ezt nem fogja, miért is fogná; saját szavába vágva, nekivörösödve hadarja mondókáját, a csattanóhoz érve pedig térdét csapkodva röhögni kezd. Körülötte néma csend. A leveseskanalak dermedten állnak a levegõben, a jóember azonban csak röhög tovább. Annál kínosabb ez apukának, akibõl valami zavart köhögésféle tör fel, mely kisvártatva bizonytalan nevetésbe torkollik. Mintha egy égi jelre, most már együtt nevetnek kicsik és nagyok, a család becsülete - pedig csak hajszálon múlott - meg van mentve. Persze lehet mentegetni a Parát, hogy mennyi, egyébként mind nagyszerû színész játszik benne, és hogy valamit csak láttak a forgatókönyvben a hivatalos bírálók, ha már pénzzel és oklevéllel is támogatták a produkciót. Magyar filmnél még a szokásosnál is jobban hajlunk az effélékre, de a Para nagy pechjére a néhány héttel ezelõtti Tabló felélte az ez évi teljes mentségkeretet - ezt az ügyet egymás közt kell majd elrendezniük a csapatoknak. Így viszont nincs mit tenni, mint elismerve az alkotók filmkészítéshez való jogát, és értékelve az alkotás létrejöttéért tett, nyilván nem csekély áldozatokat, kikérni magunknak ezt a másfél órát, amely pontosan a fentebb leírtak szerint telt: a pubi poénja utáni síri csendben, helyenként zavart köhécselésekkel kísérve.
A Budapest Film bemutatója
*
