Zene

Boris, az egész estét betöltő, ki tudja, milyen nemű kabarésztár az underground balkáni ezoterikus kabaré színpadán beígéri, hogy baszogatni fogja a nézőket. Recsegő szerb szólamait iszonyú mimika és kíméletlen cigarettafüst kíséri. Ismerős jelenet abból a bizonyos harmincas évek végi berlini mulatóból, ahol az évezred nagy geopolitikai perverzei múlatták az időt. Az itteni közönség nem perverz, csak majd felrobban szerencsétlen, akár az a géppuskafészek, amin évtizedek óta nem bírja lenyugtatni a fáradt seggét, egyes vélemények szerint a pálinkára kész mentalitásából kifolyólag. Egyszer már megérezte, mi az a civilizáció, most meg ülhet a romjain. Nem csoda, ha kicsit feszült, és időnként egymásba mar. Megint az az átkozott sorsszerűség, a ki a kurva anyja a hibás, az egészségünkre, igyunk, abból semmi baj nem lehet. Nézhetjük hasunkat fogva és sírva, mi történik egyetlen éjszaka az embargó alatt lévő szerb főváros polgárinak nehezen nevezhető életében, ahol mi nem szívesen lennénk szemlélődő turista, pláne nem miniszoknyában és a helyiérdekű buszjáraton. Aki árva volt, és esze volt, elment innen, aki hülye, az harcolt, bár ez korántsem ilyen egyszerű, olyan is akadt aztán, aki visszatért a lomtalanításra, de abban sem volt köszönet. A feldaraboltság, a háború fájdalma már tény. Most aztán lehet száz évig megélni belőle. Úgysem tanul belőle senki semmit. Legalább szórakozzunk jól, mondják magukban a világkereskedők.

Az úgy volt eddig az elmúlt néhány évben, hogy ha Zsótér Sándor rendezett valahol (mindig máshol), akkor az esemény lett: egyszerűen azért, mert az ő előadásai garantáltan eltértek a szokásos színházi, de legalábbis a szokásos kőszínházi formáktól, méghozzá nagyon. Zsótérnak saját világa van, amit különféle darabok és színészek segítségével szeret mutogatni, és ez így jó. Legutóbbi munkája viszont különbözik. Mármint ugyanolyanabb: alig lóg ki a pesti színházi kínálatból, és ha másért nem, hát ezért, az eddigi előadásokhoz képest érdekes. Arról fogalmam sincs, hogy a Lángarc, egy ifjú német drámaíró ifjú német darabjának előadása, fordulat-e Zsótér pályáján (bár gyanús, hogy ez nem is fontos), csak az biztos, hogy az elmúlt évek zsótériádáihoz képest más a stilizálás foka és módja. Egy szinte mai történetet láttunk a Randótiban, mely türelmesen halad az elejétől a vége felé, szinte mai mondatokkal és szereplőkkel. Az eddigi előadások nyitottabbak voltak: önkényesebbek, játékosabbak, felszabadultabbak. Líraibbak, az is lehet.

Adott egy malac. Malacot malaccá a malac világ tett (mert malac erkölccsel senki sem, így ő sem) született. Milyen volt ez a malac malacsága előtt, mi váltotta ki malaculását stb.? Malacunk ledér, ámde igen jóindulatú leányka volt. Teljességgel átvette kora ideológiáit, megpróbált politikailag korrekt módon gondolkodni, hitt a high-techben, a speciális mikrosejtekben, a makromolekulák regenerálódását elősegítő liposzómákban, elismerte a higifon (a higiénikus mikrofon) jelentőségét stb. Ismerte az eurót és az interneten történő vásárlás előnyös tulajdonságait. Még memoárírása közben is tekintettel volt a hátrányos helyzetűekre, még malaccá válása után is aggodalommal töltötte el, hogy például a munkanélkülieket esetleg sértheti, hogy ő henyemód a saját történetét tolja előtérbe, malaccá válásán kesereg, míg mások munkáért sorállnak, hivatalokban sorállnak stb. Malacunk tehát teljességgel empatikus lény; vajon korábbi mesealakoktól, teszem azt Mazsolától vagy Böbe babától elvárhattunk-e ilyen gondolkodást?

Ha önök is olyan álmatlan, szorongó, tétova lények, mint én, valószínűleg hallgatták már a Notturno műsorát. Eddig, ha valaki (én) nem tudott aludni, amikor pediglen egy polgárnak aludni kell, tehát éjszaka, hát választhatott a kereskedelmi rádiók művidám összeállításaiból, vagy hallgathatta a Petőfi rádió beszélgetős műsorait, aminél még egy Lukács Sándor szerzői est után letudott Pap Rita-koncert is felemelőbb élmény.

A Collegium Budapest, a Szentháromság téri barokk palotában székelő tudományos műhely december havát a humán tudományok múltjának, jelenének és jövőjének szentelte. A Collegium igazgatója, Klaniczay Gábor és Sally Humphries több tucatnyi, vagy tizenöt különböző országból érkező humán tudóst ültettek egy asztalhoz, hogy a humán tudományok hasznairól és használati módjairól beszélgessenek.

The John Spencer Blues Explosion: Acme

Így, a vége felé, a nagy összesítések idején talán nem is annyira kínos megjegyezni, hogy a hetvenes évek egyik legfontosabb popzenei előadója Bryan Ferry volt. Nem is azért, mert zenekarával, a Roxy Musickal zseniális dalokat és fantasztikus lemezeket készített, sokkal inkább, mert elsők között volt az akkori ifjú könnyűiparosok közül, aki külsejében és viselkedésében valami egészen hihetetlen dolgot képviselt: ahelyett, hogy beállt volna a hosszú hajú, idealista woodstocki kommunisták közé, elegáns volt, dekadens és arisztokrata. Ápolt és szép. A lényeg, hogy a hetvenes évek beteges narcizmusát, beképzeltségét, gőgjét David Bowie mellett Bryan Ferry emelte követendő magatartássá, sőt művészetté.

Ahogy a Sexx Laws, ez a tüzes bendzsószólókkal bolondított, elragadó popsláger megnyitja a Midnite Vulturest, az legalább két üdvözlendő dolgot sejtet. Egyrészt, hogy Beck új utakon kavar; másrészt, hogy ezzel továbbra is bőven az általa magasra tolt léc fölött mozog. Nyugodtan haladhatunk tovább.

Tilos Rádió: Night Vibes (válogatás: Palotai, mix: DJ Cadik, Mango)

Azok után, hogy Harangozó Teri a tavalyi Szigeten a vérbe alázta Patti Smitht és a Therapy?-t, az USA kongresszusa egész évben spermafoltokat szaglászott Monica Lewinsky kiskosztümjén, Varnus Xavérnak meg sikerült felküzdenie magát Friderikusz múzsai magaslataira, itt az ezredvégi camp legújabb, jól fejlett példánya: szilveszter éjszaka Bozsik Yvette Kabaré címmel ismét súlyosan terhelt bemutatót celebrált a Kamrában. Alcíméül olyat bírt kitalálni, hogy "elvágyódás két részben".

Az idő száll, mint a veszett fejsze vasfoga, minek köszönhetően a világról alkotott képünk idestova kis híján teljesnek mondható. Hol van az már, amikor a vasfüggöny lyukán sasoltunk a veszedelmes viszonyok felé. Például mára pontosan tudjuk, ki is a Nagy Mogul, az igazi hollywoodi filmes cápa. Ahogy a nóta mondja: "lám a cápa szája tátva, mindenki látja fogsorát...". És, természetesen hollywoodi, fogsorában ott a ménkű nagy szivar, Castro egy ekkoráért még egyszer átúszná a Disznó-öblöt. Csak a láma hogy kerül ide? Az egy Moguliában honos patás lehet, vagy ahogy a régi vicc mondja: Hogy hívják a tibeti futárpostást? Hajtás-patás, noha ez mellékszál.

Aki még nem látott Csehov-előadást, többnyire az is ugyanúgy képzeli el mindet: elegáns katonatisztek beszélgetnek karcsúra fűzött hölgyekkel. Néha sírnak, néha kiabálnak, de az egész mégis szép és őszies, mint egy Agatha Christie-regény. A Jeles-féle kaposvári Három nővér persze más, de az már alig volt Csehov, és a második felvonásban halott eszkimók özönlötték el a színpadot. Szóval: létezik egy általános megegyezés arról, hogy nagyjából miképpen kell a reflektorfényben kinéznie Anton Pavlovics darabjainak.

Nagy József (műsorfüzetek szerint Josef Nadj, belső használatra Szkipe) szinte megszokott, visszatérő vendég lett Pesten. Háromestés vendégszereplése után írni róla így nemcsak a kívülrekedtek cukkolása, hanem készülődés a legközelebbi fellépésre. Mostantól megint játszhatunk. Találgathatjuk, milyen lesz a következő előadás.