Lemez
John Spencer gitáros/énekes a nyolcvanas éveket egy Pussy Galore nevezetű New York-i noise-brigádban zenélte végig, majd annak feloszlása után, a kilencvenes évek elején megalakította a Blues Explosiont. Két tettestársa van: az egyikük a dobos, a másikuk meg gitáron játssza a basszusrészeket. Ez már vagy az ötödik lemezük, egyéb (filmzenés, vendégszereplős stb.) kalandozásaik mellett.
A Blues Robbanás persze kissé megtévesztő név, hiszen ez a csapat inkább rock ´n´ roll-zenekarként, régi jó Jerry Lee Lewis-i hagyományok folytatójaként szokta definiálni önmagát, éspedig joggal. Amúgy a blues eszköztára sem ismeretlen előttük, sőt; viszont a szigorú kötöttségek már igencsak távol állnak tőlük. Zenéjük nyers, lendületes és izgalmas pillanatokban bővelkedő, amihez az is hozzájárul, hogy a gitározások alá előszeretettel és jó érzékkel vonnak hip-hopos, soulos alapokat, tánczenei kísérleteket. Ez hallható itt is. Producerként a méltán elismert Steve Albini szerepel, hozza is azt a bizonyos jellegzetes, imponálóan csupasz, puritán megszólalást. Az album valódi vonzerejét pedig az első perctől az utolsóig jellemző frissesség és játékosság jelenti. Amilyen könnyedén vezetnek elő egy tradicionális megfogalmazású, a hallgatót jólesően elringató lazulást, úgy lepnek meg mondjuk egy szokatlan ritmussal, netán egy soulos kórussal a következőben. Felszabadult muzsikáról van itt szó, semmi sincs nagyon komolyra véve, de gyengébb dalt is csak elvétve találunk.
Aki pedig ezután repetára vágyik, az próbálkozhat az Acme-Plus című "kiegészítő" lemezzel. Azon egy sor, az Acme dalaival egy időben készült, ám arról valamiért lemaradt felvétel mellett nem kevés remix is megbúvik. Tévedni persze azokkal sem bírtak.
- greff -
Mute/HMK, 1999
