Táncba hív (Beck: Midnite Vultures)

  • - greff -
  • 1999. február 4.

Zene

Ahogy a Sexx Laws, ez a tüzes bendzsószólókkal bolondított, elragadó popsláger megnyitja a Midnite Vulturest, az legalább két üdvözlendő dolgot sejtet. Egyrészt, hogy Beck új utakon kavar; másrészt, hogy ezzel továbbra is bőven az általa magasra tolt léc fölött mozog. Nyugodtan haladhatunk tovább.

Lemez

Ahogy a Sexx Laws, ez a tüzes bendzsószólókkal bolondított, elragadó popsláger megnyitja a Midnite Vulturest, az legalább két üdvözlendő dolgot sejtet. Egyrészt, hogy Beck új utakon kavar; másrészt, hogy ezzel továbbra is bőven az általa magasra tolt léc fölött mozog. Nyugodtan haladhatunk tovább.

Beck Hansen úgy öt éve bukkant fel: fogta az amerikai folkot, amin felnőtt, és összeeresztette a hiphoppal, mindezt imádnivalón bizarr, egyéni dalokba öntötte a ´94-es, debütáló Mellow Goldon. A két évvel későbbi Odelay tovább ment: egy számlálhatatlan elemből összefabrikált perfekt popfúzió volt. Ez zajlott a nagyközönség előtt - fű alatt meg kiadott négy kísérletezős lemezt apró, független kiadóknál. Tavaly egy ilyen, puszta szórakozásból összerakott, már-már konzervatív kvázifolkalbumra a Geffen jól rátette a kezét, és a nagyvilág elé tárta (Mutations címmel). Ennek a szerző nem örült, akkor már a hivatalos harmadik lemez készítésével foglalatoskodott. "Ez egy partylemez lesz" -így Beck akkortájt, és nem a levegőbe beszélt.

Most valahogy így néz ki a dolog: gitár csak hellyel-közzel, dominál az elektronika; az összeálló egész pedig valami elképesztő soul-funky-hip-hop vegyület; a hetvenes évek fekete tánczenéire, a Motown-istálló nagyjaira való emlékezés. Vérbő fúvósokkal színezett, táncba hívó funkys számok és fülledt soulballadák teszik ki a lemez nagyobbik felét, de nem lóg ki az oldszkúl technóba hajló Get Real Paid sem. Beck a hangjával is idomult: gyakran Prince-re, Stevie Wonderre hajazó fejhangon énekel, amit több helyütt is egy érzékien búgó női kórus támogat. Ez a része a dolognak néhol sok is a jóból - ami talán csak felesleges kekeckedés, végül is különösebb fenntartások nélkül szerethető mind a tizenegy dal. Főleg, amiért nem holmi kínos nosztalgiázás, hanem friss levegőjű dolog született. Az anyag java részét Beck egymaga írta, de a "mindent én játszok fel" hozzáállással végképp szakított, temérdek vendégzenész szerepel vonósokon, fúvósokon, húros hangszereken. A gazdag hangszerelés pedig kimondottan jól megy a számokhoz. Mondjuk kölcsönzött motívumokban ismét nincs hiány, de ezek, amint átmennek Beck kezén, szépen át is alakulnak a sajátjává. És hát a szemtelenül ötletes dalok ismét arra emlékeztetnek, hogy a popzene igenis lehet kreatív, innovatív úgy, hogy mindeközben emészthető, sőt fülbemászóan slágeres marad.

A vége felé azért visszatér az előző lemezekről megismert hangzás is. A pont az i-re pedig a zárás: egy baromira eltalált stílusparódia a túlspilázott soul/R&B előadókról. Padló - már a sokadik az egyórás játékidő során.

- greff -

Geffen, 1999

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.