MaNcs, XI. évf. 50. szám, (1999.02.04.) (1999-02-04)
Jó lenne tudni, mi fuccsolt be Seattle-ben. Hogy a "money makes the world go round" igazsága vagy éppen cáfolata mutatkozott meg a WTO millenniumi kudarcában. Hogy voltaképpen ki mért csapást a globalizációra, kinek a győzelme a világkereskedelem további liberalizálását célul tűző tárgyalási forduló elnapolása. Amely liberalizálás pedig az elmúlt évtizedek tanúsága szerint igencsak hozzájárult a világ anyagi gyarapodásához.
Egyszer odáig merészkedtem, hogy a fölöttünk lakónak az este és az éjszaka határvonalán pár mondatban összefoglaltam lakáskomplexumunk épületszerkezeti tulajdonságait, amely szerint e régi bérház födémszerkezete fából készült, és mint olyan, a kövér unokák hányaveti bukfenceitől rémisztő hangokat hallat, dong és dübög, mintha az ember fejét légnemű basszushangszóróval pumpálnák, egészen a fájdalomküszöbig, amely a lakás küszöbe után bárhol megtalálható a lakásban. Néhány tárgyszerű mondatom után a nagyszülők látogatóinak férfi tagja remegő ajkára a buzeráns kifejezést festette, majd közölte, ettől a pillanattól kezébe veszi az életemet, amely ily módon ettől a naptól kezdve egy sárban fetrengő kopasz pintyfiókáéval lesz egyenlő. Szóval megint beletenyereltem, de többrétű viszontválasz helyett bűvészsegédes hanghordozásban csupán ennyit mondtam udvariasan: tűnj el! A csend ezek után magától értetődött, és egészen nagy reményeket fűztem a pintyfióka életének további alakulásához.
Hogy a magyarországi szénbányászatból soha többé nem lesz virágzó iparág, feltehetőleg maguk a bányászok, és a bányászok szakszervezeti vezetői is tisztában vannak. A szénbányákat annak idején eladni sem igen lehetetett, nem kellettek a kutyának sem (szemben az energiaprivatizációkor jó pénzért értékesített erőművekkel), hiszen nem túl jó minőségű szenet termelnek nem túl gazdaságosan; a magyar szénbányászat, akárhogyan is forgatjuk, leginkább egy csődtömeg, amelynek egy része az elmúlt tíz év során annak rendje és módja szerint ki is múlt. Nagyobb társadalmi megrázkódtatás, sztrájkok és bányászjárások nélkül. A bányászok és szakszervezeteik Magyarországon soha nem váltak politikai tényezővé, nem segítettek a múlt rendszer eltakarításában, mint lengyel kollégáik, igaz, nem is jártak a fővárosba diákot meg szemüvegest verni, mint a román szaktársak. Vezetőikre, mint a magyar szakszervezeti vezetőkre általában, nem az osztály- és munkavállalói érdekek merész és megalkuvást nem ismerő védelme, hanem inkább gyanúsnak tűnő magánvállalkozásaik, meg a (főként a szocialista kormányzattal folytatott) mutyizások és háttéralkuk miatt vetült reflektorfény. Ez utóbbiak vége rendszerint az állami támogatások valamilyen formájának meghosszabbítása lett.
Izrael és Szíria utoljára 1996-ban tárgyalt egymással, aztán jött Jigal Amir, a vérengző bóher, lelőtte Rabint és vele a békefolyamatot, legalábbis annak Szíriát illető részét. Szíriával ugyan még a megbékéléssel mérsékelten rokonszenvező Netanjahu is tárgyalgatott, de már nem közvetlenül, hanem az amerikai Ron Lauder - a kozmetikumokban utazó üzletember - közbeiktatásával, ezek azonban nem vezettek kézzelfogható eredményre.
A Francia Intézet vendége volt novemberben. Három könyve jelent meg a P. O. L. gondozásában. 1996-ban a több százezres példányszámban kiadott, harmincnégy nyelvre, köztük magyarra is lefordított Malacpúder, 1998-ban a Szellemek születése, 1999-ben pedig A tengeribetegség. Időközben, mint maga mondja, egy francia egyetemi disszertációt is legyártott, hogy amíg az ösztöndíj tart, szabadon tudjon írni. Huszonkilenc éves. Magyarországon keveset tudunk róla.
Kati HornaA spanyol polgárháborúban fotózó magyarok sorában, a Capa fivérek és mások mellett ott volt Horna Katalin is. A jelenleg Mexikóban élő, 90 éves fotográfus 1937-38-ban készült 250 negatívját a spanyol államnak ajándékozta.
Beismerő vallomást tett a Melissa-vírus készítőjeDavid Smith, a legalább egymillió PC megfertőzéséért felelős, nagyjából 80 millió dolláros kárt okozó Melissa-vírust készítő programozó bűnösnek vallotta magát egy New Jersey-i bíróság előtt. Saját védelmére mindössze annyit hozott fel, hogy nem számított a pusztítás ilyen mértékére, hiszen úgy készítette el a programot, hogy az ne okozzon lényeges kárt a megfertőződött gépeken.
Múlt kedden hivatalosan is bejelentették Orbán Viktor döntését, miszerint a miniszterelnök két poszton minisztercserére határozta el magát. Január 1-jétől a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma élén Hámori Józsefet Rockenbauer Zoltán váltja, míg a Gazdasági Minisztérium vezetője Chikán Attila helyett Matolcsy György lesz. Az első értékelések szerint a változás nem érdemi, ráadásul a Fidesz elnökségének aznapi bejelentése a kormányfői és a pártelnöki poszt esetleges szétválasztásáról tovább csökkentette Chikánék menesztésének hírértékét. Pedig lehet, hogy a látszat már megint csalt.
Újra nyomoznak a Kuzma-ügyben. A békéscsabai rendőrtiszt halálának körülményeit eddig háromszor vizsgálták: először a Békés megyei kollégák, majd az ORFK nyomozói kétszer. És mindannyiszor arra jutottak, hogy Kuzma öngyilkos lett. Most a Fővárosi Ügyészség Nyomozó Hivatala fut neki az ügynek. Kuzma Valéria, a rendőrtiszt lánya azonban már nem bízik senkiben: ő inkább az FBI-hoz fordult segítségért. Pedig Kuzma Valéria nem állít semmit. Csak annyit, hogy az eddigi vizsgálatok egy sor kérdésre nem adtak választ.
Érintheti az Írisz-per kimenetelét - s ily módon az RTL Klub további sorsát - is a Legfelsőbb Bíróság (LB) múlt keddi döntése a pályázati vitákkal kapcsolatos kérdésekről. A testület jogegységi határozata értelmében a privatizációs pályázatok vesztesei megtámadhatják a kiíró és a tendergyőztes közötti szerződéseket, s ez esetben a bíróságoknak kötelességük eljárni az ügyben.
Az Orbán-kormány színrelépésével a magyar külpolitikában, de leginkább a magyar külpolitikáról való beszédben eltolódtak a hang-súlyok. Az Európai Unióhoz való csatlakozás nem került veszélybe, ám a középhatalmi aspirációk, a hirtelen feldobott ötletek miatt némi idegesség lett úrrá szomszédainkon és a nagyhatalmakon is.
A múlt héten lezárult helsinki EU-csúcsértekezlet nagy nyertese kétséget kizáróan Törökország volt. Hiszen Ecevit miniszterelnök ünnepélyes (és utólagos) meghívásával immáron jogilag is EU-tagjelöltté emelkedett. Ez akkor is siker, ha tudjuk, Ankara még évekig nem számíthat teljes jogú tagságra. Igaz, mások se nagyon. Magyarország például le kell mondjon a többször bizonyosra vett 2002. januári csatlakozásról. Jelenleg 2003 januárja az új varázsige, de hamarosan elérhetünk 2004, 2005 vagy éppen 2006 magasságáig.
Nincs karácsony bóvlik nélkül. Ha torzult is valamelyest a régi szlogen, a lényeg mit sem változott: csengőszán, festett dió és mogyoró, kreppvirgács, bűvös szagos gyertya sorjázik a gazdagon terített pultokon, a sínadrágba dermedt kiskereskedők csonkolt kesztyűben gyűrögetik az ezreseket.
E hónap elején a Történeti Hivatal - úgy is, mint az ÁVH és utódszervezetei operatív anyagainak kezelője - röpke történészkonferencián próbálta tisztázni, miként is látjuk most a hírhedt állambiztonsági szervezet mibenlétét és működését. E tárgykörben, részben a konferencia anyagát kiegészítve, fontos tanulmányok jelentek meg a múlt havi Beszélőben is, melyek az Államvédelmi Hatóság létrejöttének és korai működésének körülményeit taglalják.
Megbeszéljük, hogy a fényképész kezd, nem én. Rossz a fény, ezért Maia Morgenstern legalább húsz percig guggol. Fegyelmezett, figyel, teljesíti, amit a fényképész kér. Dolgozik. Koncentrál, ellenőrzi az arcát, a kezét, a mozdulatait. Nem zsörtölődik, nem nyafog. Pedig mondja is, hogy fáradt. Fél méterről nézhetem az arcát. Ilyen közelről csak Szász János filmjében, a Witman fiúkban nézhettem. Látom, ahogy a fényképész is beleszeret az arcába, még egypár perc, mondja tizedszer.
Ezek szoftverek, nem rajzok - ismeri el 100 rajz című ki-állításának képeiről alkotójuk, aki vizuális nevelést oktat a Képzőművészeti Főiskolán, és egy végtelen nagyságú virtuális rajzot hordozó CD-ROM létrehozásán dolgozik.
Boris, az egész estét betöltő, ki tudja, milyen nemű kabarésztár az underground balkáni ezoterikus kabaré színpadán beígéri, hogy baszogatni fogja a nézőket. Recsegő szerb szólamait iszonyú mimika és kíméletlen cigarettafüst kíséri. Ismerős jelenet abból a bizonyos harmincas évek végi berlini mulatóból, ahol az évezred nagy geopolitikai perverzei múlatták az időt. Az itteni közönség nem perverz, csak majd felrobban szerencsétlen, akár az a géppuskafészek, amin évtizedek óta nem bírja lenyugtatni a fáradt seggét, egyes vélemények szerint a pálinkára kész mentalitásából kifolyólag. Egyszer már megérezte, mi az a civilizáció, most meg ülhet a romjain. Nem csoda, ha kicsit feszült, és időnként egymásba mar. Megint az az átkozott sorsszerűség, a ki a kurva anyja a hibás, az egészségünkre, igyunk, abból semmi baj nem lehet. Nézhetjük hasunkat fogva és sírva, mi történik egyetlen éjszaka az embargó alatt lévő szerb főváros polgárinak nehezen nevezhető életében, ahol mi nem szívesen lennénk szemlélődő turista, pláne nem miniszoknyában és a helyiérdekű buszjáraton. Aki árva volt, és esze volt, elment innen, aki hülye, az harcolt, bár ez korántsem ilyen egyszerű, olyan is akadt aztán, aki visszatért a lomtalanításra, de abban sem volt köszönet. A feldaraboltság, a háború fájdalma már tény. Most aztán lehet száz évig megélni belőle. Úgysem tanul belőle senki semmit. Legalább szórakozzunk jól, mondják magukban a világkereskedők.
Az úgy volt eddig az elmúlt néhány évben, hogy ha Zsótér Sándor rendezett valahol (mindig máshol), akkor az esemény lett: egyszerűen azért, mert az ő előadásai garantáltan eltértek a szokásos színházi, de legalábbis a szokásos kőszínházi formáktól, méghozzá nagyon. Zsótérnak saját világa van, amit különféle darabok és színészek segítségével szeret mutogatni, és ez így jó. Legutóbbi munkája viszont különbözik. Mármint ugyanolyanabb: alig lóg ki a pesti színházi kínálatból, és ha másért nem, hát ezért, az eddigi előadásokhoz képest érdekes. Arról fogalmam sincs, hogy a Lángarc, egy ifjú német drámaíró ifjú német darabjának előadása, fordulat-e Zsótér pályáján (bár gyanús, hogy ez nem is fontos), csak az biztos, hogy az elmúlt évek zsótériádáihoz képest más a stilizálás foka és módja. Egy szinte mai történetet láttunk a Randótiban, mely türelmesen halad az elejétől a vége felé, szinte mai mondatokkal és szereplőkkel. Az eddigi előadások nyitottabbak voltak: önkényesebbek, játékosabbak, felszabadultabbak. Líraibbak, az is lehet.
Adott egy malac. Malacot malaccá a malac világ tett (mert malac erkölccsel senki sem, így ő sem) született. Milyen volt ez a malac malacsága előtt, mi váltotta ki malaculását stb.? Malacunk ledér, ámde igen jóindulatú leányka volt. Teljességgel átvette kora ideológiáit, megpróbált politikailag korrekt módon gondolkodni, hitt a high-techben, a speciális mikrosejtekben, a makromolekulák regenerálódását elősegítő liposzómákban, elismerte a higifon (a higiénikus mikrofon) jelentőségét stb. Ismerte az eurót és az interneten történő vásárlás előnyös tulajdonságait. Még memoárírása közben is tekintettel volt a hátrányos helyzetűekre, még malaccá válása után is aggodalommal töltötte el, hogy például a munkanélkülieket esetleg sértheti, hogy ő henyemód a saját történetét tolja előtérbe, malaccá válásán kesereg, míg mások munkáért sorállnak, hivatalokban sorállnak stb. Malacunk tehát teljességgel empatikus lény; vajon korábbi mesealakoktól, teszem azt Mazsolától vagy Böbe babától elvárhattunk-e ilyen gondolkodást?
Ha önök is olyan álmatlan, szorongó, tétova lények, mint én, valószínűleg hallgatták már a Notturno műsorát. Eddig, ha valaki (én) nem tudott aludni, amikor pediglen egy polgárnak aludni kell, tehát éjszaka, hát választhatott a kereskedelmi rádiók művidám összeállításaiból, vagy hallgathatta a Petőfi rádió beszélgetős műsorait, aminél még egy Lukács Sándor szerzői est után letudott Pap Rita-koncert is felemelőbb élmény.
A Collegium Budapest, a Szentháromság téri barokk palotában székelő tudományos műhely december havát a humán tudományok múltjának, jelenének és jövőjének szentelte. A Collegium igazgatója, Klaniczay Gábor és Sally Humphries több tucatnyi, vagy tizenöt különböző országból érkező humán tudóst ültettek egy asztalhoz, hogy a humán tudományok hasznairól és használati módjairól beszélgessenek.
Így, a vége felé, a nagy összesítések idején talán nem is annyira kínos megjegyezni, hogy a hetvenes évek egyik legfontosabb popzenei előadója Bryan Ferry volt. Nem is azért, mert zenekarával, a Roxy Musickal zseniális dalokat és fantasztikus lemezeket készített, sokkal inkább, mert elsők között volt az akkori ifjú könnyűiparosok közül, aki külsejében és viselkedésében valami egészen hihetetlen dolgot képviselt: ahelyett, hogy beállt volna a hosszú hajú, idealista woodstocki kommunisták közé, elegáns volt, dekadens és arisztokrata. Ápolt és szép. A lényeg, hogy a hetvenes évek beteges narcizmusát, beképzeltségét, gőgjét David Bowie mellett Bryan Ferry emelte követendő magatartássá, sőt művészetté.
Ahogy a Sexx Laws, ez a tüzes bendzsószólókkal bolondított, elragadó popsláger megnyitja a Midnite Vulturest, az legalább két üdvözlendő dolgot sejtet. Egyrészt, hogy Beck új utakon kavar; másrészt, hogy ezzel továbbra is bőven az általa magasra tolt léc fölött mozog. Nyugodtan haladhatunk tovább.
Tilos Rádió: Night Vibes (válogatás: Palotai, mix: DJ Cadik, Mango)
Lara Croft, a Tomb Raider sorozat párductestű, egyes értelmezésekben eszes főhősnője az egyik legnépszerűbb karakter a számítógépes akció-kalandjátékok mocskos szájú, izomagyú verőemberekkel zsúfolt világában. Játékosok százezrei látják őt, amikor a barátnőjüket nézik, néhányan be is nevezik a kedvest a játék promóciós hadjáratának szerves részét képező hasonmásversenybe. Az első magyar Lara Croftot vasárnap délután választották meg a Műegyetemen.
Lehet, hogy túllihegjük az egészet, közben nem is olyan szörnyű. Egy mexikói népdalban például a csótány a pozitív hős: a "la cucaracha ya no puede caminar" kezdetű mariachi-örökzöld arról szól, hogy nevezett rovar már járni sem tud, mert elfogyott a marihuánája.
