Zene

Mint tudjuk, Magyarország írott történelmének monumentális épülete nagyjából száz éve áll, s azóta is folyamatosan a felújítás állapotában leledzik - ami rendjén is való, elvégre a történettudomány, ha hagyják, végzi a dolgát, s nem eredménytelenül. A múlt átértelmezésének nagy munkája során végül úgyszólván egyetlen történeti figura maradt a maga változatlan helyén: Szent István, az Alapító Atya, akinek historiográfiai helyét alighanem Szörényi-Bródy népfrontos rockoperája betonozta be véglegesen. Vagy mégsem?

Van egyfajta, tipikusan magyarfilmes, szomorúságos és reménytelen, nagyon mélyre bukva szociózó attitűd és hangulat, amire a legközhelyesebben szokás hivatkozni nem is tudom, milyen, de nem feltétlenül rokonszenves körökben, hogy ez az, amiért nem és nem, inkább legyen a plázamozis hülyeség. Nekünk, önsorsrontóknak pesze mit sem számít ez, most már mindegy úgyis, a remény - mert látványos biztatást nyer olykor - valami filmvégi megnemesbedésre úgyis megmarad, a csalódás pedig vállvonást sem ér. Ez a film is ilyen reményerősítő dolog, pedig a végkifejlete maga a vakvágány, a tömény nihil, habár a kiindulás sem volt az a boldogságot ígérő, boldog tombolás. Fiú börtönből ki, miközben lány egy mosószalon hátsó fertályában szül éppen, pénzért továbbadni a gyereket máris másik lánynak, aki fiúnak a nővére történetesen. Fiúnak bejön lány és majdnem viszont, csak hát fiú egykori és leendő, sötét üzletekben kavaró munkáltatója, egy nyomorult, sunyi alak dugja lányt, fiú haverja már nem, de a gyerek még tőle van. Útlevél kell fiúnak - kap is -, húzna el, lány viszont a gyereket akarná vissza mégis, fiú őrlődik lány és nővér, felcsillanó vágyak és a lehúzó tények között - aztán minden eddiginél szarabb szar lesz mindenből, tovább is van, mondjam még? A legsúlyosabb nyomasztás és depi.

Mingus Big Band: Tonight at noon... Three or four shades of love

Egy író összes műve többnyire csak hátországa azoknak a műveinek, amelyek érdemesek az elolvasásra. Az irodalmároknak érdekes lehet minden kis adalék, de ők, e hátország térképészei, csak ritkán sietnek segítségünkre: hajlamosak teljesen belefeledkezni a zegzugos úthálózat felderítésébe. Lássuk, mit művel telhetetlenségük egy olyan, jobb sorsra érdemes szerzővel, mint Karinthy Frigyes.

Telihay Péter bolyong az országban, és váltott színházakban Csehovot rendez. Most Szolnok felé került egyet, és Spiró György fordításában az Ivanovot vitte színre. Telihay szemlátomást nem bírja az ideális körülményeket, irtózik a tökéletes szereposztástól - és kedvét leli a megannyi képtelen nehézségben.

Néhány évvel ezelőtt a világ egyik legismertebb bulvárhetilapja, a Paris Match lelkesen számolt be arról, hogy elkészült a híres fotográfus, Bettina Rheims és a nekik nem kevésbé ismert művészettörténész, Serge Bramly kötete. Ahogy a lap fogalmaz: szuperprodukció képekben egy szupersztárról - célozva szellemesen a filmes előképre -, s hogy lássa az olvasó, mennyire minden szuper ebben a projet-ban, adatokkal is szolgál. A két nagy karmester (így hízelkedik a Paris Match Rheimsnek és Bramlynak) két évig dolgozott a művön egy 17 tagú csapat élén, melyet időről időre kiegészített néhány alkalmi sztájliszt, fodrász és dekoratőr; 250 szereplőt alkalmaztak a jelenetekhez, s mindez nagyjából kijött 250 000 euróból, melynek egy részét (az arány titok) a francia kulturális minisztérium fizette ki. S lőn: megjelent az I.N.R.I. című kötet, mely az újság szerint aztán egy picit fölborzolta ugyan a katolikus egyház némely klerikusának kedélyét - egy bordeaux-i pap meg is próbálta rávenni városa könyvesboltosait, hogy ne árusítsák a művet -, de komolyabb bajt nem okozott.

Az biztosan jó, hogy a félkegyelműt ezúttal idiótának mondják. Nemcsak azért, mert Dosztojevszkij regényének végül is ez a címe, hanem azért is, mert a bevett címben rejtőző régies íz - szép ugyan, mégis - fölös eufemizmus. Miskin idióta - és kész.

"A bandavezér elbődült és a banda ledobta magáról az illemet" - írja Kertész a Gályanaplóban a náci rezsimről, ami egyúttal találó mottója lehetne Norbert Elias magyarul most megjelent könyvének.

Utálom, ha előre megmondják, hogy mit gondoljak egy színpadi produkcióról. Utálom, ha már jó előre provinciális bugris bunkónak neveznek, ha istenneadja a gyönyörűségtől nem tapsolnám majd véresre a kezemet. Utálom, ha azt olvasom valakiről, hogy nyugodtan nevezhetjük világsztárnak, mert akkor ez azt jelenti, hogy nem világsztár, csak nyugodtan annak nevezhetjük. Tőlem... És ha világsztár, akkor mi van? A fentiekből, gondolom, kitűnik, hogy meglehetősen nagy adag szkepszissel a zsebemben ültem be a Trafó Making New Waves Fesztiváljának kiemelt színházi-zenei eseményére.

Első pillantásra szemérmetlenül nagyvonalúnak tűnt volna a vállalkozás, ha a szerző előre bejelenti azt, amit a könyv elolvasása után érez a megszerzett ismeretektől kissé szédülékeny olvasó: átfogó leírás született a kínai civilizáció több mint háromezer évének megannyi lényeges vonatkozásáról, áttekinthetően szerkesztett, izgalmas, sőt szórakoztató formában, emészthető terjedelemben. A szerkezet lényegét a tartalomjegyzék csak részben árulja el, amennyiben jelzi, hogy aki kronologikus tárgyalásmódra, egyfajta fejlődésorientált (esetünkben tehát kiváltképpen értelmetlen) kifejtésre kíváncsi, annak nem ezt a könyvet kell kézbe vennie. Olvashatunk ugyan egy néhány oldalas történeti áttekintést, ami épp arra elég, hogy később aztán visszalapozhassunk (aha, igen, a Qin [Csin] Birodalom idején - i. e. 220 körül - kezdték építeni a nagy fal elődjét, és már ekkor egyesítették országosan a súlyokat és mértékeket, semmi akó, rőf, lat meg hold és más szeszélyeskedések), ettől eltekintve azonban egyértelműen társadalom-központú a munka. Bármilyen riasztóan hangzik "A kínai társadalom sajátosságai" fejezetcím, hamar kiderül, hogy itt alapvetően a családi élet különféle mozzanatait szabályozó szokásokról lesz szó, amelyek fényében például a szülőkkel szembeni tiszteletlenségnek számított a gyerekek korai halála, illetve külön istenség felügyelt az árnyékszékre. Azok számára viszont, akiket kevésbé lelkesítenek az ilyen apróbb marhaságok, ugyanennek a fejezetnek azt a fejtegetését ajánlanám, amelyből kiderül, hogy a törvénykezésnek vagy a vallásnak épp a család, a nemzetség központi jelentősége miatt nem alakult ki a kínai társadalomban az európaihoz hasonló, önálló státusa. Olyannyira nem, hogy bizonyos bűntettek esetében súlyosbító körülménynek számított, ha a cselekményt egy rokon rovására követték el. Ami pedig a vallást illeti, szélsőséges szárazság idején a kerületi elöljárók még meg is botoztatták a városvédő isteneket, hogy észhez térjenek már végre.

Amikor megjelent a Könnymutatványosok legendája, volt, aki úgy vélte, hogy a burjánzó metaforák köré szervezett narratíva odáig telítette a szöveget, hogy az inkább figuratív katalógusra, mintsem regényre hasonlított. A Trapiti szerintem hasonló srófra jár, és bár Darvasi némileg visszafogottabban bánik a metaforákkal és szimbólumokkal, a szöveg így is telített. Ám a meseregény többet elbír, végül kiegyensúlyozottabb és olvashatóbb könyvet kapunk, mely ráadásul nem nélkülözi a felnőttes borzalmakat sem. Ez az elidegenedős-nyomozgatós mese kissé olyan, mintha A végtelen történetet Bodor Ádám és Tar Sándor társaságában bepakolnánk egy varázsdobozba, jól összeráznánk, majd megkérnénk a kicsi Alice-t, hogy nyissa fel.

A költő az idén ünnepli pályakezdésének negyvenedik évfordulóját. Első kötete, a Kőtábla 1962-ben jelent meg. Műveit hosszú ideig hallgatás övezte. Idén szeptemberben - vékony kárpótlás - megkapta a balatonfüredi Quasimodo-költőverseny fődíját. Két hete viszont nem választották meg a Digitális Irodalmi Akadémia tagjának.

E regény jóval előbb kezdődik, mint a benne elbeszélt történet. A történetet megelőzi két legenda, a hanipoli Zuszja rabbiról és a braclawi Náhmán rabbiról.

Harctéri napló, Oroszország 1942-1943