Most előttünk a szívós történészi munka gyümölcse, a Szent István és az államalapítás című vaskos, több mint hatszáz oldalas, lenyűgöző tanulmánykötet, benne azon kutatások eredményei, melyek Györffy György legendás Szt. István-monográfiájával kezdődően jelentősen átértelmezték az államalapító királyról alkotott képet. A Veszprémy László által hihetetlen alapossággal megszerkesztett, amúgy jó vaskos-sarkos kötet sorra közli az első királyunk működéséről fennmaradt (gyér számú) korabeli forrásokat, majd ezt követően az emlékezet forrásait, az utólag keletkezett szövegeket (mint például István király kisebbik, nagyobbik, továbbá Hartvik püspöktől való legendáját). Tudván, hogy a történésztársadalom más, egyértelműbb forrásanyaggal bíró témákban sem szokott egyezni, elképzelhető, micsoda polémiák zajlanak a középkorászok között az István-kor egyes részterületei felett. Nos, ebből nyújt például ízelítőt az a fejezet, melyben három történész (Zsoldos Attila, Solymosi László és Kristó Gyula) vitázik egymással Somogy vármegye és általában a vármegyerendszer kialakulásáról.
Ha lehet, még izgalmasabbak azon dolgozatok, melyek a középkori Szent István-kép kialakulását elemzik - más korabeli államalapító szent királyok legendáriumainak kontextusában. Klaniczay Gábor élvezetes tanulmányából például kiderül, hogy az államalapító szentek legendaírói bőven merítettek a már meglévő motívumkincsből - például Szent Olaf norvég és Szent Edmund angolszász királyoknak holtukban is nőtt a körmük és a hajuk, továbbá mindkettejük sírhelyét fényoszlop jelzi -, ami rögvest közelebb is visz az államalapítókról szóló rockoperák formavilágához. Annyi azonban már Klaniczay, továbbá Gerics József tanulmányaiból is kiderül, hogy az Istvánhoz tapadó képzetek (a pápa által apostoli jogkörrel felruházott, az önálló magyar államot és egyházat megalapító szent, ám harcos király képe) nem véletlenül születtek meg a pápa-császár konfliktus, továbbá a kezdődő keresztes háborúk idején. Más kérdés, hogy ez az István-portré azután túlélt korokat és politikai kurzusokat, pontosabban számos, egymással is szemben álló
korszak, kurzus és irányzat
is fel tudta belőle építeni a maga saját elő- és önképét.
Az István-kép nem csupán átvitt, de konkrét értelmében is érdekes lehet - mivel hiteles ábrázolás nem maradt fenn, így minden kor a maga aktuális szükségleteinek megfelelően alakította ki a maga Szt. István-képét. Ebből a szempontból kifejezetten szemléletes példát nyújt közelmúltunk, amikor az ún. millenniumi ünnepségek ürügyén gyanús esztétikai állagú Szt. István-ábrázolások árasztották el köztereinket, tartós extraprofithoz juttatva az öntödék szerencsés tulajdonosait.
A szerkesztő számos, már korábban is megjelent tanulmányt, tanulmányrészletet is újraközöl, ám nem ok nélkül: az újrapublikált szövegrészek az újonnan született szaktanulmányok mellé helyezve új értelmet nyerhetnek, ráadásul jócskán segítik az egyes kutatási területek áttekintését. Ennek megfelelően olvashatjuk Szűcs Jenő értekezését Szent István intelmeiről, Györffy György tanulmányát Szent István egyéniségéről, melyhez jól kapcsolódik Kristó Gyula tanulmánya a kedves papa, Géza fejedelem - a források tükrében legalábbis ellentmondásos - megítéléséről.
Az utolsó fejezet, mely a Szent István-kép politikumával foglalkozik, leginkább azok számára lehet izgalmas, akiket komolyan érdekel, hogyan működik (mint kézhezálló eszköz) a jelenben mitológiává merevült múlt. Az itt közölt, igencsak változatos színvonalú szövegek híven mutatják be, hogy az államalapító szent király neve és állítólagos eszméi néhány évtized leforgása alatt hány és hány
rezsim, ideológus,botcsinálta politikus
kezében szolgáltak bokszer és bikacsök gyanánt. Rögvest ajánlanánk a becses olvasók figyelmébe Prohászka Ottokár 1914-es stílbravúrját, melyből kibontakozik István, a szenvedve is tűrő frontkatona képe, aki helytáll egy oly világban, ahol az "orosz rabszolgaszellem, francia hisztéria, angol alávalóság, szerb vadság küszködik a joggal s igazsággal". Ezzel szemben Szabó Dezső 1928-ban Orbánhegyen írt értekezésében bátran jelenti ki: az eltelt ezer év, egyes szép pillanatokat leszámítva, átok és pusztulás volt a magyarság számára (a Koppány-hívők nagy örömére). A tanulmánykötet csúcspontja kétségtelenül a Turáni Mozgalom 1936-ban keletkezett egy flekkje Szt. Istvánról: e szövegrészben a nagy uralkodó rendre párban jár Mussolinivel, akihez hasonlóan kell fent nevezett mozgalomnak eljárnia és "Turán eszméjét a kettőskereszt erejével megszentelni". Révai 1938-as, továbbá Molnár Erik 1945-ös tanulmánya bizonyítja, hogy a komancsok tetszőleges történelmi személyiséget bírtak a maguk elasztikusan dogmatikus történelemképébe besuvasztani - ehhez képest Németh Károly ópusztaszeri emlékbeszéde jó példa arra, milyen sötét elemek irányították e szerencsétlen országot évtizedeken át. Természetesen Csurka István sem hiányozhat: 1989-es Szent István szomorúsága című példabeszédéből világosan kiolvasható az a forgatókönyv, melynek megvalósításán O. V. vagy egy évtizede munkálkodik, a stílvirágok pedig (például "sok csalafinta dudva nő most itt ezen a magyar televényen, a virágja álliberális, de a töve bolsevista") örök érvényűek.
A fenti szövegek színvonala után valósággal felüdülés a kötetzáró Gyáni Gábor-tanulmány, mely meggyőző analízis a történelmi emlékezet konstrukciójáról, a hivatalos és a magánemlékezet kollíziójáról, az állami mitológia- és emlékezetgyártás törvényszerű kudarcáról.
Barotányi Zoltán
Osiris Kiadó, 2002, 617 oldal, 7980 Ft
