Zene

1811. november 21-én a Berlin melletti Wannsee partján Heinrich von Kleist író agyonlövi Henriette Vogelt, majd végez magával is. Kettős szerelmi öngyilkosság, tipikusan német metafizikus eszementség. És romantikus alaptéma, a férfi megváltásra szomjazik, de - miként Kleist egyik levelében írta - számára a földön már nem akadt segítség. Ilyenkor aztán egy nőnek kell jönnie, hogy beteljesítse a megváltás transzcendens munkáját.

Nem kis bátorságra vall, ha éppen most, a téli depresszió kellős közepén merészkednénk arra, hogy tovább súlyosbítsuk önnön melankóliánkat. Mert Andrej Blatnik nem kifejezetten vidám szerző - ez érdemeit semmivel sem csökkenti, igaz, nem is növeli. Más kérdés, hogy a sírnivalóan szürke és sivár blatniki világba merülve könnyedén ránk törhet a nosztalgia, visszaköszön egykoron volt "vasárnapi punk" énünk, s ez azért igazán csalhatna némi derűt emlékezésben megfáradt képünkre. Blatnik rövidke novelláit olvasva egyszerűen lehetetlen elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a Bőr valamennyi írása a nyolcvanas évek végén született: valósággal dől belőlük az évtized végi depresszió, s az olvasó szinte már látja is maga előtt, amint a szerző otthon Laibach, Borghesia, Swans és más, hasonlóan szigorú, ám igazságos zenék hatására révülni kezd, majd földre sújtja az ihlet. A mutáns/szubverzív popzene befolyása más tekintetben is direkt: az egyik novellában felbukkan a nyolcvanas évek kultikus depi-pop zenekarának (The Smiths) valamely dala, nem is hiába - az írói attitűd fontos alkotóeleme a Morissey-féle stilizált nihilizmus. A Blatnik-novellák hőseiről azért is nehéz beszélni, mivel néhány kivételtől eltekintve mindannyian a szerző alteregói: ahogy Szilágyi Ákos mélyenszántó előszavából megtudjuk, alighanem ez már az írás végső fázisa, amikor eltűnik a korábban acélosan szilárdnak tűnő, ám a valóságban igenis törékeny határ Wahrheit és Dichtung között, az élet és az irodalom dichotómiája értelmetlenné válik. A szerző ezen túl magát az életet írja, nevezett élet pedig, ahogy itt Blatniktól megtudjuk, zömmel szomorú és

Van Balla Zsófia új kötetének végén egy meghatározhatatlan műfajú, rövid szöveg (prózavers?, miniesszé?), amely arról vall, hogy mit jelent a költőnő számára a tárgy. Nos, ez az önvallomás nagy segítségemre volt abban, hogy megtaláljam a magam kulcsát Balla szövegeihez. Rokonszenves szikárság, sallangtalan tömörség jellemzi ezt a meditációt, amely magától értetődő könnyedséggel vonja össze a tárgy használatát, megfigyelését, leírását - és verssé, vagyis műalkotássá gyarapodását. Míg ugyanis a használat koptatja tárgyainkat, mondja, a versben "tárgyiasuló" tekintet hozzáad valamit a létükhöz, alkotó módon állítja elénk a mindennapi használat során láthatóvá soha nem váló oldalaikat. A megértés egyesül a teremtéssel ebben az aktusban: miközben a vers révén

Haydn 1781-ben jelentette meg op. 33-as vonósnégyes-sorozatát, mely olyan szakmai kihívást jelentett korának zeneszerzői számára, hogy Mozart három évig dolgozott a válaszon. Ismerte persze már a korábbi, op. 20-as "Nap"- kvartetteket is - hatásuk jól mérhető az 1783 táján keletkezett opusokon -, de e sorozat újszerűsége, formálása, ötletessége valósággal sokkolta. Az, hogy mindenfajta megrendelés nélkül, "csak úgy" saját szórakoztatására komponált, már önmagában is sokat elárul arról, hogy mennyire komolyan vette a "kihívást", és hogy mennyire meg akart felelni a kitűzött feladatnak. A vonósnégyes műfaját Haydn a műkedvelő házi muzsikálásból az abszolút zene magaslatára emelte. A kvartett maga a sűrített Zene. Végtelen lehetőségek tárháza. Egyesül benne a már kissé avíttnak számító, s mégis szakmai körökben lehajtott fővel tisztelt polifónia és a dallam plusz kíséretes osztrák dal. Még a huszadik században is zeneszerzői mérce. S e mércét elsőként minden bizonnyal éppen ez a két (Haydn-, illetve a válaszként komponált Mozart-) sorozat állította fel. Mozart, az első "szabadúszó" zeneszerző maga választotta ki mesterét; Haydnt. Nem véletlen tehát, hogy a kvartetteket is - a kor szokásának fittyet hányva - neki ajánlotta. Ezzel ugyan elesett némi aprópénztől, de bőven kárpótolta magát a kiadójától kialkudott, akkoriban szokatlanul magas honoráriummal. A partitúra megjelenését megelőző napokban a két Mozart, apa és fia, kiegészülve két arra tévedt arisztokratával, egy házi hangversenyen részleteket játszott a kvartettekből. Haydn bámulattal hallgatta a tételeket, s félrehíva Leopoldot, az apát, azt mondta: "fiaura a legnagyobb élő zeneszerző, akit személyesen ismerek." Tévedés ne essék; Mozartból nem "kiszaladtak" ezek a zseniális remekművek, hanem nagyon is megdolgozott értük. Apjának írt leveléből kiderül, hogy minden vasárnap délben Van Swieten báró házában Händel-műveket játszanak Salierivel, majd kéziratokból a Bach-fiúk műveit és a fúgaszerkesztést tanulmányozza. (Otthon aztán fejből eljátssza feleségének a fúgákat. ´ se maradjon ki a jóból.)

Az ám a nagy szám, ha a legnagyobbak, akik maguk is amolyan szuperhősök, mint Spielberg, egy igaz történettől inspirálva fejtik ki mondandójukat. Semmi űrkamu, semmi klónbébi visszavág, semmi majd én a semmiből ott teremve elkapom az égő vonatból fejedre eső, kolerás téglát az utolsó pillanatban, mint az Indiana Jones vagy az apja. Hanem egy közülünk, ha nem is csak úgy találomra vétetik, s mint afféle muszáj Hermész válik a nemes üzenet hordozójává.

Úgy gondolom, álprobléma, meg nem is nagyon érdekel, de elég gyakran fölmerül, hogy egy moziban vetített filmről szóló írás kit vesz célba, kit kell hogy célba vegyen. A biztos szavazót vagy a bizonytalant? Azt, aki tépelődik, mert itt a hét vége, és moziba kéne vinni a kedvest, de az a sok hülye cím a műsorújságban, az el nem igazít, hát nézzük meg, mit írnak az újdonságokról a lapok. Vagy azzal beszélgetünk, aki már látta az új csodát, hogy szerintem ez meg az benne az ezt meg azt jelenti, és most akkor jó nekünk, ha így van, vagy megette a fene az egészet.

Jó tizenöt éve a fene sem gondolta volna, hogy a következő évtizedben a zenei világ nyálcsorgató ámulattal figyeli majd Bristolt, a jelentéktelen, ámde annál füstösebb-koszosabb angol iparvárost. Pedig a 80-as évek végén már aktivizálta magát a Wild Bunch nevű kollektíva, melynek tagjai között a későbbi Massive Attack mellett ott volt Roni Size és Goldie.

Miután felbomlott a Birthday Party és megalakult a Bad Seeds, még sokáig Nick Cave jelentette számomra "az év lemezeit" éppúgy, mint a mindennapi hallgatnivalót. Arról a bő évtizedről beszélek, amely 1983-mal vette kezdetét, s az akkor alternatívnak nevezett rockzenét olyan elévülhetetlen albumokkal gazdagította, mint a From Her to Eternity, a The Firstborn is Dead, a Your Funeral... My Trial, a Tender Prey, a The Good Son vagy a Let Love In. Aztán új szelek kezdtek fújni, a "könnyűzenének" megannyi új stílusát és új istenét hordva garmadába, de - a The Boatman´s call, majd a No more shall we part csendes-nyugis hangulatával - Cave is tett egy keveset azért, hogy távolabbra húzódjon tőlem. Ami persze korántsem egyenlő azzal, hogy egy új album megjelenése ne izgasson. Nagyon.

Különleges esztétikai képződmény a Zsótér Sándor rendezte előadás a Radnóti Színházban. Ha a néző bírja és kibírja, rendkívüli élményben lehet része - de éppily adekvát befogadói magatartás a heves elutasítás, akár a rögvest elmenésig.

Budapesten adott interjúi egyikében a művész elmesélte, hogy lévén a magyar irodalom szerelmese (Zilahy Lajost, Márait meg Kertész Imrét említette), elzarándokolt József Attila szobrához, melyről több fényképet is készített. Ezeket majd talán felhasználja képeihez motívum gyanánt, de - mint mondta - elsősorban a költővel való fizikai találkozásra volt szüksége, mert új könyvében őt is meg fogja említeni. A készülő mű pedig nem másról szól, mint azokról a huszadik századi művészekről, akik az elnyomás, a diktatúra frusztráltjaiként öngyilkosok lettek. Hogy József Attila öngyilkosságának okairól és körülményeiről ma sincs egészen pontosan tisztázott tudásunk, következésképpen Arroyo jobbára magára van hagyatva a tekintetben, hogy miképpen illeszti őt a nevezetes autoagresszívek sorába, nos ez legyen a spanyol festő dolga, s majd meglátjuk, ha telik rá. A történetből azonban annyi mindenesetre kiderül, hogy Arroyót nemcsak a források tekintik expanzív személyiségnek, aki azonos akarattal kezeli az ecsetet, tollat, kamerát, hanem ő maga is "interartisztikailag" figyelmes művésznek tartja saját magát.

"Nézd meg a környezeted: a saját mocskunkban fulladozunk!" - hallhatjuk a narrátor-szöveget az Ömlesztett világ című szám bevezetőjében, miközben agygyomláló effektek sorjáznak a súlyos dubalapra, majd a gitáros pengetni kezd a lélek húrjain, és beúszik egy örömteli afrikai gyerekkórus. Helyben vagyunk, ezerből is felismerném, ki van a keverőpult mögött.

Van egy kaszt a dzsesszrajongók között, melynek tagjai David Murray-fanoknak tudják magukat. De a szimpla gyűjtőknek is résen kell lenniük, hiszen Murray az egyik legtermékenyebb szaxofonos, különböző kiadóknál jelennek meg az albumai, melyekből jelenleg közel száz azonnal megvásárolható egy jobb internetes áruházban.

Ha fellapozom Lou Reed életművét, úgy látom, utoljára az 1989-ben bemutatott - s lemezen 1990-ben megjelent - Songs For Drella keltett olyan élénk és kedvező visszhangot, mint most, a Poe-művekre épülő The Raven. Ez a párhuzam persze korántsem pusztán a művek "fogadtatása" révén tűnik ki, s még csak nem is azért, mert mindkét album túlmutat egy "konvencionális" rocklemez keretén. Hanem mert azt sugallja, hogy Reed már csak akkor képes valóban jelentős dobásokra, ha a mélyen megélt személyes mitológiájához fordul. Amikor elveszíti az embereit - mint Andy Warholt, majd a ´92-es Magic And Loss albumon elsiratott Ritát és Doc Pomust -, vagy mint amikor a lidérces Poe-szövegeket olvasva szembesül esendőségével: akár a "rossz dolgok" iránti vonzalmával, akár az önpusztítás vágyával.