Donald Trump észrevétlenül a kínai elnök karjaiba lökdös minket, aki nem is titkolja, hogy mennyire örül ennek. De kell egyáltalán lökés? Lehet, hogy magunktól is Hszi Csin-ping oldalán kötünk ki? Lehet, hogy Európának Kínára kellene támaszkodnia, hogy szembeszállhasson az amerikai elnökkel, aki sosem titkolta, hogy nem akar nekünk semmi jót?
„Mit képzel! Eszébe se jusson! Szó sem lehet róla!” – válaszolta volna az európaiak túlnyomó többsége egy ilyen felvetésre nem is olyan régen, és sokan még mindig így vannak ezzel. Európa – érvelésük szerint – megtagadná minden értékét, ha közelebb húzódna a világ legnagyobb diktatúrájához, egy olyan rendőrállamhoz, amely tömeges megfigyelést vezetett be, tibetieket és ujgurokat nyom el, megszegte minden kötelezettségvállalását Hongkongban, Tajvan megszállásával fenyegetőzött, és a Dél-kínai-tengert az uralma alá hajtja azzal, hogy a hadseregével és gazdasági erejével mindenkit kész tények elé állít a térségben.
Mindez túlságosan is igaz, de az is igaz – kezdik már többen suttogni –, hogy Donald Trump Amerikája a kínai rezsimmel ellentétben közvetlenül ellenünk fordul, és hátat fordít a demokráciának.
Hiszen azon dolgozik, hogy megegyezzen Vlagyimir Putyinnal, az ukránok és egész Európa kárára. Grönland megszerzésével fenyegetőzik, akár erőszakkal is Amerikához csatolná a szigetet. Mondja és hiszi, hogy az Európai Unió csak azért jött létre, hogy „kicsesszen” az Egyesült Államokkal. Megkérdőjelezte, hogy Európa automatikus amerikai védelmet érdemel, és aláásta az Atlanti Szövetség hitelességét. Rendszeresen támadja az amerikai demokrácia fékeit és ellensúlyait. Ő és a hozzá közel állók az európai szélsőjobboldalt támogatják abban a reményben, hogy meggyengíthetnek bennünket. És ha a tőzsdék nem zuhantak volna olyan nagyot, akkor már kereskedelmi háborút indított volna ellenünk mértéktelen és indokolatlan vámok formájában.
Nincs olyan terület, ahol ne viselkedne velünk ellenségesen. Erre az emberre kellene továbbra is egy meglehetősen csapongó, de azért hosszú távon megbízható szövetségesként tekintenünk? Figyelmen kívül kellene hagynunk, hogy Hszi Csin-ping kezet nyújt nekünk, miközben Donald Trump le akar minket győzni? Figyelmen kívül kellene hagynunk, hogy a kínai elnök éppen most fejezte ki azt a kívánságát, hogy az Európai Unió és Kína „álljanak ki együtt a megfélemlítéssel szemben”, hogy megvédjék jogos érdekeiket, a nemzetközi szabályokat és a gazdasági globalizációt?
A vita egyre hevesebb, ám a válasz az, hogy Európának nem kell választania Hszi és Trump között, hanem ki kell játszania őket egymás ellen.
Most, a 21. század valódi kezdetén Európa erősebb, mint az első világháború óta bármikor. Nemcsak azért, mert a huszonhetek, köztük Magyarország is, közös katonai védelmet kívánnak létrehozni, mert mindannyian rájöttek, hogy nem támaszkodhatnak többé az amerikai védőernyőre. Nemcsak azért, mert Németország és Franciaország Lengyelországgal közösen olyan trióvá kezd válni, amely megkerülhetetlen lesz a közös európai politikában. És nem csak azért, mert ez a történelmi fordulat megteremti a páneurópai ipari együttműködést több iparágban is.
Azért is, mert az Egyesült Királyság, Norvégia és Svájc, valamint Ausztrália és Kanada, és a közeljövőben minden bizonnyal még sokan mások is egyre közelebb fognak húzódni az Európai Unióhoz, mert egyikük sem akarja, hogy az Egyesült Államok vagy Kína leigázza őket. Az Uniónak 450 millió polgára van, de közeli és távoli partnereivel együtt gyakorlatilag egy legalább 600 millió fogyasztóból álló pólust alkot, amelynek vásárlóerejét sem Amerika, sem Kína nem hagyhatja figyelmen kívül.
Ha felismerjük az erőnket, és belátjuk, hogy Kínának és az Egyesült Államoknak is pont ugyanúgy megvannak a gyengeségei, mint nekünk, egyenrangú félként tárgyalhatunk Donald Trumppal és Hszi Csin-pinggel. Trumpnak megmutathatjuk: elszántak vagyunk, hogy bevessük ellene a gazdasági kényszerítés összes eszközét, ha továbbra is megpróbálja kicsavarni a kezünket, és ugyanilyen készek vagyunk közeledni Kínához, ha nem hagy nekünk más választást. Világossá kell tennünk számára, hogy ha ő visszahozza a világba az egykori birodalmak brutalitását, azzal más is együtt jár. Nevezetesen, hogy vissza fognak térni az „ellenségem ellensége a barátom” típusú szövetségek is. Európából nézve pedig Kína potenciális ellensége az Egyesült Államoknak, és földrajzi közelsége okán Oroszországnak is.
Hszi Csin-pingnek pedig azt kell mondanunk, hogy ha nem akar magára maradni Trumppal szemben, akkor ne árassza el a piacainkat olcsó termékekkel, ne támogassa tovább egy olyan Oroszország gazdaságát, amely Ukrajna megtámadásával egész Európát fenyegeti, és törekedjen tartós megállapodásra Tajvannal ahelyett, hogy a megszállására készül.
Az első pontban Kína késznek tűnik a tárgyalásokra. Ami a másodikat illeti, nagyon valószínű, hogy Kína annál inkább elhatárolódik Oroszországtól, minél közelebb kerül Oroszország az Egyesült Államokhoz. Ami a harmadik pontot, a legnehezebbet illeti, csak remélni tudjuk, hogy a kínai rezsim nem akar egyszerre minden fronton harcolni.
Európának sokkal nagyobb a mozgástere, mint azt a vezetői gondolnák. Európa jelenleg Washingtonnal és Pekinggel is tárgyalásban van, de mi történne, ha végül Trump és Hszi történelmi kompromisszumot kötne? Akkor ez az évszázad nagyon hirtelen három nagyhatalom: az Egyesült Államok, Kína és Európa évszázadává válna, ahol Európa lenne az egyensúly, amellyel a másik négy kontinens komplett régiói akarnának szövetségre lépni.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja, az EP izraeli-palesztin kétállami megoldásért dolgozó munkacsoportjának elnöke. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
