A történet nagyjából a gyomorkorgás, a tökfőzelék és a sütemények világában játszódik: adott egy városka, ahol a kedves szereplők élnek. A nevük néha túl vicces, de néha pont jó. Például, hogy a virágárus lányt, Bánatos Olivér szerelmét éppen Virág Violának hívják, azt még én sem hiszem el. Viszont a
Dagi Manyi Penészes
mint boszorkány impozáns név, Förtelem Babi Büffencsről nem is beszélve. Szóval ezek a rettenetesen kedves szereplők a képzeletbeli térkép kék foltján élnek, és fojtogatja őket a gonosz Kukta Gerozán szürke birodalma, aki megkaparintotta ükapjától a Szent Varázs Fakanalat, és nagyon-nagyon gonosz dologra készül a segítségével. El akarja varázsolni Kavicsvár kedves lakóit! Felsorakoznak mellé a szürke öltönyös hivatalnokok, főtanácsosok, és így együtt egyáltalán nem úgy néznek ki, mint az ártalmatlan nyugdíjas, akinek gyanakvó arckifejezése kizárólag a félrerágott műfogsornak köszönhető; ezek tényleg gonoszok, szakszerűbben mondva teljesen el vannak idegenedve: mindent megszámolnak, megmérnek, adatokat jegyezgetnek, és elrabolják az emberek álmait. Ebből aztán konfliktus lesz, mert abból sosem elég a mesében. Ehhez még vegyük hozzá, hogy a szereplők olyan népmeseien jók vagy rosszak, és bár mindig gyanítottuk, hogy nem az összes öreg király folyton szomorú vagy dühös, és hogy a Csillagszeműnek sem két percbe telt, míg megtanult furulyázni, ezek az árnyalatok azonban általában kimaradnak a meséből. Ezúttal is.
Itt van mindjárt a címszereplő, Trapiti, aki annyira naiv és jóakaratú, hogy azt hiszi, minden perc egy kindertojás. Egy kedves Pumukli kissé kópétlanítva, aki valahonnan előkerül, elkezd hatni, és innen a mese reális és valóban gyerekeknek való parabolába fordul; ahogy a borítón olvasható, mese lesz a "szeretet és a trapitizés erejéről". A szeretet tényleg a helyén van, minden rendben, olvassátok gyerekek, csak ez a neologizmus, a trapitizés, hát... Nem tudom, kinek mit sugall a hangalak, nekem kicsit olyan, mint a magányos kamaszok sportja, pedig nem az. A trapitizést Trapiti vezette be szeretet- és jóság-együttműködés céljából, és működik is terv szerint, semmi baj, tényleg.
A regény rengeteg rövid fejezetből áll, a kezdet kezdetén megismertet bennünket Kavicsvár történetével és különös őslakóival, a bizurr-mizurrokkal, akik valamiért fordíva beszélnek. Ha például azt akarják mondani, hogy nagyon tetszik nekem ez vagy az a könyv, akkor azt úgy mondják, hogy nagyon nem tetszik nekem. (Még az a szerencse, hogy soha nem jut eszükbe ironizálni, különben nagy bajban volnánk.) A fordított mondatok és párbeszédek vissza-visszatérnek a szövegben, és a nevekhez hasonlóan
hol hatnak, hol meg nem
Maga a mese kicsit nehezen indul, az első harminc oldal zsúfolt történelmi tabló, amely Kavicsvár egykori uralkodóit mutatja be, hasonlóan a tévében kérdezgetett idős erdélyi festő bácsi képéhez, aki a magyar történelmet egyetlen óriási képen ábrázolta, hogy "ne kelljen az embereknek olyan sokat mászkálni a múzeumokban, ha meg akarják ismerni a múltat". Ezek az epizódok később megtalálják a helyüket a történetben, a szereplők nagy része visszatér a mesébe. A könyv harmada táján a történet belendül, két szálon vezet végig bennünket a szereplők hétköz- és ünnepnapjain, eljut a Főfőváros és Kavicsvár konfliktusáig, majd az összecsapásig. Hogy ki győz, sokáig kétséges, én sem mondom meg, de a műfaji megkötésekből azért nagyjából rá lehet jönni. A harc előtt a kavicsváriak mindenesetre bedobnak egy kupicával Holle mama világbajnok tökfőzelékéből, amitől kiduzzad a lelkük és nagyon bátrakká válnak.
Van egy különösen megdöbbentő pontja a könyvnek, amikor Trapiti Bánatos Olivérrel együtt meglátogatja a Piroska és a farkast. Ezek ketten bejutnak a szövegbe, és kicsinálják a mesét: megmentik az ordast, akinek - lupus in fabula - nagyon tele van már a lelke a nagymama vaníliaízű húsával, és magukkal viszik Kavicsvárra. Számomra ez a fejezet jelenti a történet csúcsát, bár sok kedves epizódot említhetnék, ezt a bátor fikciózást még Lewis Carroll, egy másik író bácsi is megirigyelhetné.
És hogy a mese végén mi a tanulság? Semmi konkrét. Győz, aki győz, a szeretet sokra viszi. Az olvasó megvette a kötetet, nem tudom, kinek vette, talán magának, esetleg még olvasóbb unokájának, de végül is nem járt rosszul. Igaz, a könyv megjelenésén a papírminőség és Németh György illusztrációi rontanak valamelyest: érdemes úgy egyben áttekinteni a rajzokat, ez a kalap-bajusz minimál nekem kicsit erős. És hogy minek kell a gyerekeket rábeszélni olyan szörnyeteg ételre, mint a tökfőzelék, azt sem értem. Ezzel a húzással a regény egy kicsit tanítva gyönyörködtet, de végül is ez ízlés kérdése. Tökmindegy, kinek a tökfőzelék, kinek, mondjuk, a szilvás gombóc a la carte.
Krommer Balázs
Magvető, 2002, 306 oldal, 1990 Ft
