Könyv: Egy stigma nyomában (Norbert Elias: A németekről)

  • Bogár Zsolt
  • 2003.02.20 00:00

Zene

"A bandavezér elbődült és a banda ledobta magáról az illemet" - írja Kertész a Gályanaplóban a náci rezsimről, ami egyúttal találó mottója lehetne Norbert Elias magyarul most megjelent könyvének.

"A bandavezér elbődült és a banda ledobta magáról az illemet" - írja Kertész a Gályanaplóban a náci rezsimről, ami egyúttal találó mottója lehetne Norbert Elias magyarul most megjelent könyvének.Akötet a világhírű szociológus klasszikussá vált civilizációelméletének tűzpróbája egy olyan partiban, ahol normálisan a retrográd gondolkodás a módszer, hiszen a kiindulópont a végpont, "a tükrök árulása", amikor "egy rendkívül magas civilizációjú nép körében a civilizált lelkiismeret mintái végzetszerűen összeomlottak". Természetesen a második világháborúról és Auschwitzról van szó, ami a német nemzetet (mindkét szót) stigmatizálta. Elias a miérteket kutatva több szokatlan dolgot képvisel: először is nem politológiai ihletettségű fasizmuselméletet fest fel, ami a fejlődést a speciális faktorok nagy száma miatt eleve egyedi kisiklásnak, a csillagok kedvezőtlen történelmi együttállásának értelmezi. Az egyént sem mentegeti felelőssége alól, de nem is felejti ki, mint a legtöbb világmagyarázat, hanem elhelyezi az egymásba kapaszkodó társadalmi figurációkon belül. Végül pedig nem a genocídium elrettentő és elidegenítő halállistáját veszi számba, hanem megkísérli megérteni a személyiségstruktúrák fejlődését, különösen a lelkiismeretét és az önkontrollét, melyek csődöt mondtak akkor, amikor évszázados humánitásmintákkal felvértezetten ki kellett volna verniük a biztosítékot. Elias aláhúzza, amiről gyakran megfeledkezünk: a hitleráj nem állította meg az időt, a civilizáció volt akkor is játékban. Az olvasó ugyanakkor nem egy önmarcangoló náci-én-vadászról olvas, aki most épp gyöngéd barbár, és hogy örökre kigyógyuljon, öröklött, elfojtott gyilkos ösztöneiben turkál. Nem egy "szerencsétlen német" önanalízisről van szó tehát, nem is erre a darabra épül az életmű, hiszen A németekről szinte az utolsó rezümé az 1990-ben, Elias halálával lezáruló hagyatékban. Tűzpróba, mint írtuk, a szociológiában mérföldkőnek számító Über den Prozess der Zivilisation (magyarul: A civilizáció folyamata, Gondolat, 1987) című munkában megalapozott civilizációelmélet alkalmazása, amely a nem fixált, örökkön változó nemzeti habitust vizsgálja a releváns állami és más társadalmi tereket alkotó folyamatok függvényében.

Elias alapműve már a 30-as évek végén megjelent Svájcban, ahová a szerző a nácik elől emigrált, de csak a 70-es évek derekán, a második német kiadással egy időben került be a nemzetközi hivatkozási alapba, akkor viszont már együtt emlegették a történettudomány csapásirányát megbolygató Fernand Braudellal. A francia történész a kora újkori-újkori anyagi kultúra világába kínált bepillantást, míg Elias - például a XVIII. sz.-i udvari etikett bemutatásával - a viselkedés és érzésvilág változását vizsgálta az európai civilizáció történeti folyamatában. Mindketten rámutattak, hogy a társadalmi konfliktusok minőségéről alkotott képünket egyoldalúan a politikai, gazdasági jellegű ok-okozati vízióink határozzák meg, és a történettudomány kevésbé ad a napi kapcsolatokat átható kulturális és civilizációs ellentétekre. Elias a maga részéről a civilizációs folyamatokat a társadalom diktálta külső (éhség, betegség, háború stb.) és belső egyéni (önkontroll, lelkiismeret) kényszerek változásával írta le. Az előbbiek rendszere az idők során gyengült, az utóbbiaké erősödött: minél előrehaladottabb a civilizációs fejlődés, véli Elias, annál kevésbé van szükség külső normákra. Ez az algebra a nácizmus alatt se téved: nem lehet azt mondani, hogy a barbarizálódás pusztán külső kényszernek, a totalitárius államnak volt betudható. Figyelmeztet arra is, hogy a náci állam létrejötte nem végpont, az örökséget a kétpólusú világrend kisüléseivel együtt tovább cipeli a megosztott, majd újraegyesített Németország. Elias az utóbbira már nem reflektálhatott, de a kötet a megosztott világ történelmi miliőjéből, a világméretű fenyegetettségből kiszólva kordokumentum is. Civilizációs konklúzióként - szó szerint nem mondja ki - Elias kvázi Európáért, az egységért kiált.

Bár felbukkannak a történelemkönyvekből ismert német defektusok, a szociológus megközelítése elsősorban szociálpszichológiai. Például a német államiságot leíró "megkésett nemzet" toposszal kapcsolatban (ti. az államiság csak későn, a bismarcki hadvezetésnek köszönhetően valósult meg) Elias nagy jelentőséget tulajdonít a periférián élők létélményének, akik nagyságukat amúgy a Római Birodalomból vezetnék le, de a központosított hatalom hiánya, a XVI-XVIII. sz.-i permanens (vesztes) háborúskodások miatt rettenetesen kifosztva, büntetve érzik magukat. Végzetesnek tartja, hogy a nemzetállam nem a polgári kulturális tradíció győzelmével jött létre, hanem ideáljukat a katonai arisztokrata elit kínálta fel számukra. Ezért súlyos árat is kell fizetniük: a presztízspályákra az út a nemesi kulturális attitűd átvételével vezet. Kiskaput

a diákegyesület vagy a kaszinó

nyithatott a polgársarjak számára, már ha elsajátították a felsőbb körökben elfogadott mintákat. Elias részletesen elemzi a diákegyesületekben (Studentenverbindung, Studentenkorps) élők kapcsolatrendszerét, a merev formalitások és pontosan körülhatárolt informális vonások sajátos elegyéből álló viselkedési mintát, kiemelve az embertelen párbajozási szokásaikat, a formasági menzúrákat. Ezekben az egyesületekben rekrutálódott a vilmosi rendszer támasza, a rendmániás, fegyelmezett, főleg nemesi, kevésbé polgári származású elit, akikben az önreflexió, az önkontroll beavatásuktól fogva szorult vissza, hogy pszichésen szervült elitté, a manni alattvalóvá váljanak. Az európai polgárság által képviselt kulturális-civilizációs tradícióból elmaradtak azok a humanista-erkölcsi konnotációk, melyek a XVIII. századot követően óriási alkotóerőt szabadítottak fel Franciaországban, Angliában és Hollandiában, és előkészítették a szellemi-politikai bázisát annak a demokratizálódási folyamatnak, ami Németországban az általános hadkötelezettség révén kényszerűen, a vezető réteg voltaképp zsigeri elutasításával következett be. Ugyanakkor a XIX. sz. második felében a monarchiába vetett hit az európai történelmi változásoknak megfelelően Németországban is átalakult a szuverén közösségbe vetett hitté, amely a szolidaritás és elkötelezettség érzését is transzformálta az új ideál, a nemzet javára.

De ez nemcsak pozitív érzelmi tölteteket kínált, melyek embereket kötöttek össze, hanem mint minden társadalmi norma, emberek ellen is mozgósított. A nemzetállam a gyanakvás és a félelem érzését döntően kívülre szorította, más nemzetekkel szemben, de ha az elitnek érdekében állt, nemzet ellen tevékenykedő, belső ellenséget is találhatott. Elias szerint itt sem történik más, mint ami a civilizáció fejlődése során annyiszor: az egyén saját személyes habitusába illeszti szuverénje, jelen esetben nemzete magatartását és érdekeit, hogy bizonyos esetekben minden más előtt ezt tekintse mérvadónak. A weimari köztársaság a történelmi traumákon kívül (vesztett háború, békeszerződésben rögzített másodrangúság, a német kulturális mintát hordozó hadsereg felbomlása, nemzeti elszegényedés) a balsorsát annak köszönheti, hogy azt a feltörekvő társadalmi réteget kellett megbíznia mandátummal, akiben a nemzet, ahogy létrejött, eredendően nem hitt. A prominensei ellen elkövetett tiszti és diákmerényletekben csak a gyűlölet, az Adolf Hitlernek elnevezett falóban pedig az a hit fogalmazódott meg, hogy a weimari "gyökértelen" attitűdöt örökre

eltüntetik a föld színéről,

és visszatér az ő napjuk, ami egyszerre virrad a nemzetével. Hitler államában a vilmosi tiszti és diákmozgalmak elitisztikus, arisztokrata attitűdje egyesült a nemzetállamok korának tömegméreteivel, áttörve az előbbiek társadalmi korlátait. A polgári tradíció self-made manje a felemelkedés lehetőségét most csupán a germán fajhoz tartozásával kapta meg, ami messze magasabb nyerési esélyt kínált, mint bármely korábbi politikai rendszer. Hozzátéve: a korábbiak nem is nagyon ajánlottak neki ilyet.

Elias négy nagyobb és egy rövidebb tanulmányból álló habitus-eposza Győri László fordításában még éppen időben jelent meg, hogy ne minden részlet tűnjön ismerősnek az aktuális historikus irodalom lapjairól.

Bogár Zsolt

Helikon, 2002, 392 oldal, 2800 Ft

Neked ajánljuk