Könyv: Egy stigma nyomában (Norbert Elias: A németekről)

szerző
Bogár Zsolt
publikálva
2003/7. (02. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"A bandavezér elbődült és a banda ledobta magáról az illemet" - írja Kertész a Gályanaplóban a náci rezsimről, ami egyúttal találó mottója lehetne Norbert Elias magyarul most megjelent könyvének.

"A bandavezér elbődült és a banda ledobta magáról az illemet" - írja Kertész a Gályanaplóban a náci rezsimről, ami egyúttal találó mottója lehetne Norbert Elias magyarul most megjelent könyvének.Akötet a világhírű szociológus klasszikussá vált civilizációelméletének tűzpróbája egy olyan partiban, ahol normálisan a retrográd gondolkodás a módszer, hiszen a kiindulópont a végpont, "a tükrök árulása", amikor "egy rendkívül magas civilizációjú nép körében a civilizált lelkiismeret mintái végzetszerűen összeomlottak". Természetesen a második világháborúról és Auschwitzról van szó, ami a német nemzetet (mindkét szót) stigmatizálta. Elias a miérteket kutatva több szokatlan dolgot képvisel: először is nem politológiai ihletettségű fasizmuselméletet fest fel, ami a fejlődést a speciális faktorok nagy száma miatt eleve egyedi kisiklásnak, a csillagok kedvezőtlen történelmi együttállásának értelmezi. Az egyént sem mentegeti felelőssége alól, de nem is felejti ki, mint a legtöbb világmagyarázat, hanem elhelyezi az egymásba kapaszkodó társadalmi figurációkon belül. Végül pedig nem a genocídium elrettentő és elidegenítő halállistáját veszi számba, hanem megkísérli megérteni a személyiségstruktúrák fejlődését, különösen a lelkiismeretét és az önkontrollét, melyek csődöt mondtak akkor, amikor évszázados humánitásmintákkal felvértezetten ki kellett volna verniük a biztosítékot. Elias aláhúzza, amiről gyakran megfeledkezünk: a hitleráj nem állította meg az időt, a civilizáció volt akkor is játékban. Az olvasó ugyanakkor nem egy önmarcangoló náci-én-vadászról olvas, aki most épp gyöngéd barbár, és hogy örökre kigyógyuljon, öröklött, elfojtott gyilkos ösztöneiben turkál. Nem egy "szerencsétlen német" önanalízisről van szó tehát, nem is erre a darabra épül az életmű, hiszen A németekről szinte az utolsó rezümé az 1990-ben, Elias halálával lezáruló hagyatékban. Tűzpróba, mint írtuk, a szociológiában mérföldkőnek számító Über den Prozess der Zivilisation (magyarul: A civilizáció folyamata, Gondolat, 1987) című munkában megalapozott civilizációelmélet alkalmazása, amely a nem fixált, örökkön változó nemzeti habitust vizsgálja a releváns állami és más társadalmi tereket alkotó folyamatok függvényében.

Elias alapműve már a 30-as évek végén megjelent Svájcban, ahová a szerző a nácik elől emigrált, de csak a 70-es évek derekán, a második német kiadással egy időben került be a nemzetközi hivatkozási alapba, akkor viszont már együtt emlegették a történettudomány csapásirányát megbolygató Fernand Braudellal. A francia történész a kora újkori-újkori anyagi kultúra világába kínált bepillantást, míg Elias - például a XVIII. sz.-i udvari etikett bemutatásával - a viselkedés és érzésvilág változását vizsgálta az európai civilizáció történeti folyamatában. Mindketten rámutattak, hogy a társadalmi konfliktusok minőségéről alkotott képünket egyoldalúan a politikai, gazdasági jellegű ok-okozati vízióink határozzák meg, és a történettudomány kevésbé ad a napi kapcsolatokat átható kulturális és civilizációs ellentétekre. Elias a maga részéről a civilizációs folyamatokat a társadalom diktálta külső (éhség, betegség, háború stb.) és belső egyéni (önkontroll, lelkiismeret) kényszerek változásával írta le. Az előbbiek rendszere az idők során gyengült, az utóbbiaké erősödött: minél előrehaladottabb a civilizációs fejlődés, véli Elias, annál kevésbé van szükség külső normákra. Ez az algebra a nácizmus alatt se téved: nem lehet azt mondani, hogy a barbarizálódás pusztán külső kényszernek, a totalitárius államnak volt betudható. Figyelmeztet arra is, hogy a náci állam létrejötte nem végpont, az örökséget a kétpólusú világrend kisüléseivel együtt tovább cipeli a megosztott, majd újraegyesített Németország. Elias az utóbbira már nem reflektálhatott, de a kötet a megosztott világ történelmi miliőjéből, a világméretű fenyegetettségből kiszólva kordokumentum is. Civilizációs konklúzióként - szó szerint nem mondja ki - Elias kvázi Európáért, az egységért kiált.

Bár felbukkannak a történelemkönyvekből ismert német defektusok, a szociológus megközelítése elsősorban szociálpszichológiai. Például a német államiságot leíró "megkésett nemzet" toposszal kapcsolatban (ti. az államiság csak későn, a bismarcki hadvezetésnek köszönhetően valósult meg) Elias nagy jelentőséget tulajdonít a periférián élők létélményének, akik nagyságukat amúgy a Római Birodalomból vezetnék le, de a központosított hatalom hiánya, a XVI-XVIII. sz.-i permanens (vesztes) háborúskodások miatt rettenetesen kifosztva, büntetve érzik magukat. Végzetesnek tartja, hogy a nemzetállam nem a polgári kulturális tradíció győzelmével jött létre, hanem ideáljukat a katonai arisztokrata elit kínálta fel számukra. Ezért súlyos árat is kell fizetniük: a presztízspályákra az út a nemesi kulturális attitűd átvételével vezet. Kiskaput

a diákegyesület vagy a kaszinó

nyithatott a polgársarjak számára, már ha elsajátították a felsőbb körökben elfogadott mintákat. Elias részletesen elemzi a diákegyesületekben (Studentenverbindung, Studentenkorps) élők kapcsolatrendszerét, a merev formalitások és pontosan körülhatárolt informális vonások sajátos elegyéből álló viselkedési mintát, kiemelve az embertelen párbajozási szokásaikat, a formasági menzúrákat. Ezekben az egyesületekben rekrutálódott a vilmosi rendszer támasza, a rendmániás, fegyelmezett, főleg nemesi, kevésbé polgári származású elit, akikben az önreflexió, az önkontroll beavatásuktól fogva szorult vissza, hogy pszichésen szervült elitté, a manni alattvalóvá váljanak. Az európai polgárság által képviselt kulturális-civilizációs tradícióból elmaradtak azok a humanista-erkölcsi konnotációk, melyek a XVIII. századot követően óriási alkotóerőt szabadítottak fel Franciaországban, Angliában és Hollandiában, és előkészítették a szellemi-politikai bázisát annak a demokratizálódási folyamatnak, ami Németországban az általános hadkötelezettség révén kényszerűen, a vezető réteg voltaképp zsigeri elutasításával következett be. Ugyanakkor a XIX. sz. második felében a monarchiába vetett hit az európai történelmi változásoknak megfelelően Németországban is átalakult a szuverén közösségbe vetett hitté, amely a szolidaritás és elkötelezettség érzését is transzformálta az új ideál, a nemzet javára.

De ez nemcsak pozitív érzelmi tölteteket kínált, melyek embereket kötöttek össze, hanem mint minden társadalmi norma, emberek ellen is mozgósított. A nemzetállam a gyanakvás és a félelem érzését döntően kívülre szorította, más nemzetekkel szemben, de ha az elitnek érdekében állt, nemzet ellen tevékenykedő, belső ellenséget is találhatott. Elias szerint itt sem történik más, mint ami a civilizáció fejlődése során annyiszor: az egyén saját személyes habitusába illeszti szuverénje, jelen esetben nemzete magatartását és érdekeit, hogy bizonyos esetekben minden más előtt ezt tekintse mérvadónak. A weimari köztársaság a történelmi traumákon kívül (vesztett háború, békeszerződésben rögzített másodrangúság, a német kulturális mintát hordozó hadsereg felbomlása, nemzeti elszegényedés) a balsorsát annak köszönheti, hogy azt a feltörekvő társadalmi réteget kellett megbíznia mandátummal, akiben a nemzet, ahogy létrejött, eredendően nem hitt. A prominensei ellen elkövetett tiszti és diákmerényletekben csak a gyűlölet, az Adolf Hitlernek elnevezett falóban pedig az a hit fogalmazódott meg, hogy a weimari "gyökértelen" attitűdöt örökre

eltüntetik a föld színéről,

és visszatér az ő napjuk, ami egyszerre virrad a nemzetével. Hitler államában a vilmosi tiszti és diákmozgalmak elitisztikus, arisztokrata attitűdje egyesült a nemzetállamok korának tömegméreteivel, áttörve az előbbiek társadalmi korlátait. A polgári tradíció self-made manje a felemelkedés lehetőségét most csupán a germán fajhoz tartozásával kapta meg, ami messze magasabb nyerési esélyt kínált, mint bármely korábbi politikai rendszer. Hozzátéve: a korábbiak nem is nagyon ajánlottak neki ilyet.

Elias négy nagyobb és egy rövidebb tanulmányból álló habitus-eposza Győri László fordításában még éppen időben jelent meg, hogy ne minden részlet tűnjön ismerősnek az aktuális historikus irodalom lapjairól.

Bogár Zsolt

Helikon, 2002, 392 oldal, 2800 Ft

szerző
Bogár Zsolt
publikálva
2003/7. (02. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...