Semmilyen értelemben sem, tegyük hozzá.
Bevallom, nagyon örülök, hogy a fenti információk birtokába jutottam, mert már kezdtem azt hinni, hogy vízióm, miszerint valamelyik szoftvergyár régen elkészítette religiózus, de legalábbis
újszövetségi képmódosító
programját, mégiscsak beteljesületlen álom. Bettina Rheims képei és Serge Bramly utat és ritmust mutató beintései alapján azt képzeltem ugyanis, hogy új layerek és filterek koholódtak algoritmikusan a második parancsolatnak réges-régen fittyet hányó agyakban, s azokkal most már hipp-hopp lehet (hiphopos) passiókat, evangéliumokat és vallástörténeti miegyebeket elővarázsolni bárkinek. Hogy nem teljesen hülyeség, amire gondoltam, az magából a fényképezés történetéből következik - egyrészt - meg, és főleg, abból a rémisztő akaratból is, mely a nyolcvanas-kilencvenes évek inszcenált fotográfiájában jócskán és a szó szoros értelmében eget verően megnyilatkozott. Még mielőtt Rheims Bramly oldalán áhítatba merült volna, mások mellett például honfitársai, Pierre és Gilles már jócskán, s tegyük hozzá azonnal, bájosan kacarászva merültek el a hit(szerűség) rózsaszín habjaiban, de utat ők sem törtek, mert össze volt az már rendesen. Szóval, mielőtt Rheims az égre függesztette volna szemét, celebrity és fashion fényképészként működött. Munkái elsősorban Helmuth Newton képeinek hatásáról tanúskodtak, olykor talán direktebb gesztusok is megnyilatkoztak rajtuk, körülbelül azzal az eredetiséggel, mintha valaki jól megnézi Joel-Peter Witkin kegyetlen fényképeit, majd úgy dönt, ő sem tétovázik tovább egyampullányi vér szétkenése érdekében. Bibliai sorozatába Newton és Witkin mellett mintha Serrano tapasztalatai is beszivárogtak volna, de ez már mindegy is. Nem ront, nem javít.
Rheims képeinek alapvető hibája ugyanis, hogy még csak meg sem próbálja, esze ágában sincs megkísérteni a lehetetlent:
eleve kudarcos,
de mégis bátor kísérletet tenni arra, hogy a vállaltan divatnaturalista fényképezés eszközeivel jelezze, felrémlett neki az az alapvető ellentmondás, mely a második parancsolatban foglalt tiltás és az ábrázolás, majd az ige és a megjelenítés közötti metafizikai helyzetben feszül. Persze hogy nem azt várnám, hogy teológiai vagy művészettörténeti vértezetben (miért is nem?), Pavel Florenszkij-kötettel a kezében tervezze a jeleneteket és állítsa be a fényeket, vagy hogy felriadjon álmában néhány filmes kudarcból leszűrhető tapasztalatra, de azt talán joggal feltételezhetném, hogy ekkora apparátussal legalább az alterálás, az eltérés esélyeit kutatgathatná a zsákutcában. Bettina Rheimsnek ehelyett - Serge Bramly sujet-jét követve, nem egyedül tehát, hanem szaksegítséggel - sikerült leküzdenie fényképeit arra a mentális és ábrázolástechnikai szintre, mely a 19. századi olajnyomatok sajátja volt. Amint azok elcukrosították a reneszánsz festmények kényes metafizikáját, Rheims éppúgy kólásítja és plazásítja a történetet-történelmet, az Igéről már nem is beszélve.
Ami vigaszt adhat, az persze vigaszt ad: úgy rémlik, a művésznőt az "szövetség annyira nem izgatja.
Hajdu István
Bettina Rheims kiállítása a MEO-ban március 30-ig