Kiállítás: Wunderkammer (Daniel Spoerri: Művek, 1960-2001)

  • Hajdu István
  • 2002. december 5.

Zene

Daniel Spoerri-műveket Budapesten - ha jól emlékszem - először és eddig utoljára több mint tíz éve, a Nemzeti Galériában rendezett kortárs francia képzőművészeti kiállításon lehetett látni. Akkor úgy tetszett, talán a válogatók szándéka nyomán is, hogy (a tűnt idők lassú szellemében) a "posztmodernizálódott" Spoerrit akarták bemutatni, pedig inkább az lephette meg a nézőt, hogy miként klasszicizálódott az avantgardizmus, milyen formát öltött a nyerseség - bonbon gyanánt csomagolva. Spoerri akkor vitrintárgy maradt Pesten saját legendájához képest: paszszénak látszott a francia új realizmusban és az egyetemes fluxusban játszott szerepe; opálos messzeségbe tűntek a rá szignálszerűen jellemző eat-art művek, az 1960-tól készített, nagy zabálások romjait rögzítő csapdaképek.
Daniel Spoerri-műveket Budapesten - ha jól emlékszem - először és eddig utoljára több mint tíz éve, a Nemzeti Galériában rendezett kortárs francia képzőművészeti kiállításon lehetett látni. Akkor úgy tetszett, talán a válogatók szándéka nyomán is, hogy (a tűnt idők lassú szellemében) a "posztmodernizálódott" Spoerrit akarták bemutatni, pedig inkább az lephette meg a nézőt, hogy miként klasszicizálódott az avantgardizmus, milyen formát öltött a nyerseség - bonbon gyanánt csomagolva. Spoerri akkor vitrintárgy maradt Pesten saját legendájához képest: paszszénak látszott a francia új realizmusban és az egyetemes fluxusban játszott szerepe; opálos messzeségbe tűntek a rá szignálszerűen jellemző eat-art művek, az 1960-tól készített, nagy zabálások romjait rögzítő csapdaképek.

A mostani impozáns, életműve keresztmetszetét tükröző kiállítás minden korábbi, savanyú gondolatot érvénytelenít, éppen ellenkezőleg, azt bizonyítja, hogy a most hetvenkét éves művész az elmúlt negyven év

egyik legjelentékenyebb

életművét teremtette meg, pontosabban kompilálta össze, a szó szoros értelmében.

Spoerri eljárása ugyanis nem más, mint a maradékok-eselékek gondos, fegyelmezett, okszerű összehordása és újraszerkesztése; mintha Marcel Duchamp és Kurt Schwitters (az ő nevét különös módon nem emlegetik vele kapcsolatban, ahogy a német festő-fényképészét, Wolsét sem) örökébe lépett volna, ám tovább fejlesztette gyakorlatukat, s néhány nagyon fontos, olykor zseniális gesztussal megfejelte módszerüket (miért van itt múlt idő, hisz dolgozik szakadatlan!). Egyebek mellett például azzal, hogy Duchamp-mal ellentétben nemcsak esztétikaivá jelöl egy tárgyat vagy tárgyegyüttest, hanem hallatlan arányérzékkel és festői intelligenciával elvállalja az ellentmondás illusztrálását a tartalom csúfsága és a forma szépsége között.

Nem nehéz elképzelni, amint a gyerekként valaha Romániából Svájcba vetődött, majd balett-táncosból képzőművésszé képződött Daniel Spoerri a hatvanas évek végén selymás mosollyal azt vallja magáról egy újságíró előtt, hogy ő pusztán "univerzális dilettáns", felmentést kérve ezzel a kategorizálás kényszere alól, egyszersmind - okkal - jogot formálva a tágasságra. S a tágasság mellett arra a jó értelemben vett gátlástalanságra is, amellyel időben és térben közlekedik ama motívumok, fragmentumok, jelek és vizuális gondolatok között, melyeket hód gyanánt összehord és beépít konstrukcióiba, hogy feltartóztathassa, torlódásra késztethesse egy-egy pillanatra az időt. Műveinek egyik legjelentősebb csoportját azok az assamblage-ok képezik, amelyek régi vizuális maradványok, leletek - metszetgyűjtemények, csendéletek és tájképek, máskor antik betűkészletek vagy amerikai rendőrségi tankönyvek illusztrációi - kiegészítéséből és újraértelmezéséből állnak. E munkák egyrészt a történelem sajátos értelmezési kísérleteit rögzítik, másrészt, s ez Spoerri gondolkodásmódjára igencsak jellemző, a közös munka, a közös gondolkodás, a közösség fenntartásának romantikus igénye iránt

elkötelezett vágy

nagyszerű példái, hiszen a tárgyegyüttesek mindegyike, amint alkotórészeik is, Spoerri barátaival vannak dokumentált kapcsolatban, minek révén egyfajta pszeudoművészettörténet is megíródik általuk. Egyszersmind - s ez ugyancsak az "univerzális dilettáns" címke tartalmára vonatkozik - proletár wunderkammerként is működnek, anélkül persze, hogy Spoerri a wunderkammerek proletárjává lenne.

Míg az eat-art művek, az evés kultuszával megszállottan, egyszersmind keserű szeretettel bíbelődő csapdaképek kiszikkasztott, "megfordított" csendéletekként élvezhetők (Rimbaud leskelődői post festa), nagy assamblage-ai olykor heraldikusan tömör összegzésekként, máskor keserű, szarkasztikus epigrammaként szemlélhetők. "A témám mindig egy és mindig ez: egy teljes embriológia, az ember testi-lelki élete a spermavillanástól a születésig - és a történelem, harcok, bullák, címerek, ideálok, királyok, pápák cifra ellen-ornamentikája. Vagyis az ember testi belsejének legbelseje, vitalitásának legősibb, legprincipiálisabb ritmusa és szerkezeti minimuma (a kezdet), és azután ezen vitalitás felhasználása a történelmi, a tett-életben (a vég)" - írta 1935-ben Az egyetlen metafora felé című esszéjében Szentkuthy Miklós, s mintha Spoerri e témának nagyon is elkötelezett értője lenne. Annak ellenére, hogy műveivel kapcsolatban az irányjelző és kulcsszavak a már említett új realizmus (az amerikai pop-arttal párhuzamos francia tendencia) és a fluxus meg a ritkán emlegetett camp, szerintem legalább ennyire fontos a szociális és a történelmi érzékenység, melyről nem tudom elképzelni, hogy ne a kelet-európai eredetből származzék. Ha a csapdaképek mosatlan edényei nem elegendőek ennek bizonyítására, akkor ott vannak a cipőkbe sütött kenyerek, amelyek az errefelé honos kenyérmítosz savas-nosztalgikus feloldásának-feloldódásának egzisztenciális mélységű adalékai-illusztrációi. (Velük kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy Méhes László nem épp egybevágó, de mindenképpen figyelemre méltó módon sütött kenyeret egy hatalmas míderbe a hatvanas évek végén Budapesten.)

Hajdu István

Ludwig Múzeum, január 7-ig meghosszabbítva

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.