Kiállítás: Wunderkammer (Daniel Spoerri: Művek, 1960-2001)

  • Hajdu István
  • 2002. december 5.

Zene

Daniel Spoerri-műveket Budapesten - ha jól emlékszem - először és eddig utoljára több mint tíz éve, a Nemzeti Galériában rendezett kortárs francia képzőművészeti kiállításon lehetett látni. Akkor úgy tetszett, talán a válogatók szándéka nyomán is, hogy (a tűnt idők lassú szellemében) a "posztmodernizálódott" Spoerrit akarták bemutatni, pedig inkább az lephette meg a nézőt, hogy miként klasszicizálódott az avantgardizmus, milyen formát öltött a nyerseség - bonbon gyanánt csomagolva. Spoerri akkor vitrintárgy maradt Pesten saját legendájához képest: paszszénak látszott a francia új realizmusban és az egyetemes fluxusban játszott szerepe; opálos messzeségbe tűntek a rá szignálszerűen jellemző eat-art művek, az 1960-tól készített, nagy zabálások romjait rögzítő csapdaképek.
Daniel Spoerri-műveket Budapesten - ha jól emlékszem - először és eddig utoljára több mint tíz éve, a Nemzeti Galériában rendezett kortárs francia képzőművészeti kiállításon lehetett látni. Akkor úgy tetszett, talán a válogatók szándéka nyomán is, hogy (a tűnt idők lassú szellemében) a "posztmodernizálódott" Spoerrit akarták bemutatni, pedig inkább az lephette meg a nézőt, hogy miként klasszicizálódott az avantgardizmus, milyen formát öltött a nyerseség - bonbon gyanánt csomagolva. Spoerri akkor vitrintárgy maradt Pesten saját legendájához képest: paszszénak látszott a francia új realizmusban és az egyetemes fluxusban játszott szerepe; opálos messzeségbe tűntek a rá szignálszerűen jellemző eat-art művek, az 1960-tól készített, nagy zabálások romjait rögzítő csapdaképek.

A mostani impozáns, életműve keresztmetszetét tükröző kiállítás minden korábbi, savanyú gondolatot érvénytelenít, éppen ellenkezőleg, azt bizonyítja, hogy a most hetvenkét éves művész az elmúlt negyven év

egyik legjelentékenyebb

életművét teremtette meg, pontosabban kompilálta össze, a szó szoros értelmében.

Spoerri eljárása ugyanis nem más, mint a maradékok-eselékek gondos, fegyelmezett, okszerű összehordása és újraszerkesztése; mintha Marcel Duchamp és Kurt Schwitters (az ő nevét különös módon nem emlegetik vele kapcsolatban, ahogy a német festő-fényképészét, Wolsét sem) örökébe lépett volna, ám tovább fejlesztette gyakorlatukat, s néhány nagyon fontos, olykor zseniális gesztussal megfejelte módszerüket (miért van itt múlt idő, hisz dolgozik szakadatlan!). Egyebek mellett például azzal, hogy Duchamp-mal ellentétben nemcsak esztétikaivá jelöl egy tárgyat vagy tárgyegyüttest, hanem hallatlan arányérzékkel és festői intelligenciával elvállalja az ellentmondás illusztrálását a tartalom csúfsága és a forma szépsége között.

Nem nehéz elképzelni, amint a gyerekként valaha Romániából Svájcba vetődött, majd balett-táncosból képzőművésszé képződött Daniel Spoerri a hatvanas évek végén selymás mosollyal azt vallja magáról egy újságíró előtt, hogy ő pusztán "univerzális dilettáns", felmentést kérve ezzel a kategorizálás kényszere alól, egyszersmind - okkal - jogot formálva a tágasságra. S a tágasság mellett arra a jó értelemben vett gátlástalanságra is, amellyel időben és térben közlekedik ama motívumok, fragmentumok, jelek és vizuális gondolatok között, melyeket hód gyanánt összehord és beépít konstrukcióiba, hogy feltartóztathassa, torlódásra késztethesse egy-egy pillanatra az időt. Műveinek egyik legjelentősebb csoportját azok az assamblage-ok képezik, amelyek régi vizuális maradványok, leletek - metszetgyűjtemények, csendéletek és tájképek, máskor antik betűkészletek vagy amerikai rendőrségi tankönyvek illusztrációi - kiegészítéséből és újraértelmezéséből állnak. E munkák egyrészt a történelem sajátos értelmezési kísérleteit rögzítik, másrészt, s ez Spoerri gondolkodásmódjára igencsak jellemző, a közös munka, a közös gondolkodás, a közösség fenntartásának romantikus igénye iránt

elkötelezett vágy

nagyszerű példái, hiszen a tárgyegyüttesek mindegyike, amint alkotórészeik is, Spoerri barátaival vannak dokumentált kapcsolatban, minek révén egyfajta pszeudoművészettörténet is megíródik általuk. Egyszersmind - s ez ugyancsak az "univerzális dilettáns" címke tartalmára vonatkozik - proletár wunderkammerként is működnek, anélkül persze, hogy Spoerri a wunderkammerek proletárjává lenne.

Míg az eat-art művek, az evés kultuszával megszállottan, egyszersmind keserű szeretettel bíbelődő csapdaképek kiszikkasztott, "megfordított" csendéletekként élvezhetők (Rimbaud leskelődői post festa), nagy assamblage-ai olykor heraldikusan tömör összegzésekként, máskor keserű, szarkasztikus epigrammaként szemlélhetők. "A témám mindig egy és mindig ez: egy teljes embriológia, az ember testi-lelki élete a spermavillanástól a születésig - és a történelem, harcok, bullák, címerek, ideálok, királyok, pápák cifra ellen-ornamentikája. Vagyis az ember testi belsejének legbelseje, vitalitásának legősibb, legprincipiálisabb ritmusa és szerkezeti minimuma (a kezdet), és azután ezen vitalitás felhasználása a történelmi, a tett-életben (a vég)" - írta 1935-ben Az egyetlen metafora felé című esszéjében Szentkuthy Miklós, s mintha Spoerri e témának nagyon is elkötelezett értője lenne. Annak ellenére, hogy műveivel kapcsolatban az irányjelző és kulcsszavak a már említett új realizmus (az amerikai pop-arttal párhuzamos francia tendencia) és a fluxus meg a ritkán emlegetett camp, szerintem legalább ennyire fontos a szociális és a történelmi érzékenység, melyről nem tudom elképzelni, hogy ne a kelet-európai eredetből származzék. Ha a csapdaképek mosatlan edényei nem elegendőek ennek bizonyítására, akkor ott vannak a cipőkbe sütött kenyerek, amelyek az errefelé honos kenyérmítosz savas-nosztalgikus feloldásának-feloldódásának egzisztenciális mélységű adalékai-illusztrációi. (Velük kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy Méhes László nem épp egybevágó, de mindenképpen figyelemre méltó módon sütött kenyeret egy hatalmas míderbe a hatvanas évek végén Budapesten.)

Hajdu István

Ludwig Múzeum, január 7-ig meghosszabbítva

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.