Egyébként a műnek van némi hazai előtörténete, az Új Budapest Filmstúdió koproduceri közreműködése (bolgár-holland-magyar film) miatt szerepelt az idei filmszemlén, de már tavaly májusban is volt itt, a bolgár filmhéten (e rendezvény sajtójából tudom azt, amit a népszerűségéről mondtam), ám mindezzel együtt nyilvánvaló, hogy azoknak is, akik pont az ilyesmikre buknak, "rá kell akadniuk", "bele kell botlaniuk" ahhoz, hogy meglegyen. Akik nem apró betűs moziműsorok kitartó böngészésével töltik felkészülési idejüket, abban bízhatnak, hogy majdcsak lemegy valamelyik közszolgálati tévén, mondjuk egy csütörtökön, nem sokkal éjfél után, a "hogy mik vannak, és hogy kell vigyázni" sorozat részeként.
Ráadásul, hogyha valamit kicsit tovább keresünk a műsorújságban, az még távolról sem minőségi garancia. Ezért siessünk leszögezni, a Levél Amerikába, ha nem is fogadható minden fenntartás nélkül, mégis megéri a fáradságot: a maga nemében nagyon jó kis film, ha hallgatnak rám, megnézik.
A teljes tisztánlátás végett azonban ezt a "maga nemét", ezt szükséges vizsgálni.
Bulgária semmiképpen sem sorolható azon országok sorába, melyeket filmes nagyhatalomként szokás aposztrofálni, még régiós szinten sem. Az ilyen filmgyártásnak a nemzetközi porondon gyakorlatilag egyetlen komoly lehetősége van: az egymásba érő filmfesztiválok mezőnye. A lehetőségek effajta egyirányúsága - ugye nem csak a bolgárok járnak ebben a cipőben - mára már műfajteremtő erő. Nagyon is valóságos kategória, amit mondok: fesztiválfilm, ez a neve, nem túl nehéz fölismerni. Jelfilmek ezek, jelzések innen-onnan, gyakorta például isztánra végződő nevű országokból, hogy ott is van élet, ami látszólag jaj de másmilyen, mint a mainstream mozikban látható, de ugyanazokra a tétekre (életre, halálra, könnyre, kacajra, szerelemre, szerelemre, szerelemre) játsszák. A fesztiválfilmek amúgy rendelkeznek saját műfaji ismérvekkel is, melyek ugyancsak csekély nehézségek árán térképezhetők fel. A fesztiválfilm legtöbbször tragikomédia, akkor borítékolható a sikere, ha viszonylag könnyen ráfogható, hogy olyan kusturicás. A fenti szempontok nagyjában-egészében ráhúzhatók Triffonova munkájára is. Küld egy jelet Bulgáriából, szándéka szerint leginkább: addig, amíg nem késő.
Az a helyzet, hogy Kámen, hátrahagyva szeretteit, New Yorkba megy színházi rendezőnek, sima ügy, semmi gond a Bevándorlási Hivatallal, kedves japán szomszédja van, már rendez is, ám karambolozik, kómába kerül. A szomszéd értesíti a magukat némileg cserbenhagyottnak érző hátramaradottakat (volt szerelmes + legjobb barát, amúgy hiányoztak nagyon), hogy baj van, kéne jönni látogatni, ki tudja, meddig lehet. Iván, az elhagyott jó barát, fölhagyva a duzzogással vízumért folyamodik, kiröhögik. Eszébe jut egy dal, pontosabban nem jut az eszébe, Kámen nagyanyja énekelte, a legenda szerint föltámasztja az a halottat is, ha maga helyett talán e dalt küldené, az segítene. Elindul hát egy dal után... - sokan vagyunk ezzel így.
Autóstoppal megy, mint az a bizonyos cinege a lábbeliért fűhöz-fához, a nagyi falujába: találkozásainak visszafogottan pergő története látható a vásznon. Nagy szív és nagy szegénység mindenhol, bárhová fordul. Körültekintően válogatott epizodisták (mindegyiknek megvan a maga sztorija, elő is adja), szegénységében, elesettségében is festői, mindgyakran felemelő ábrázolat, egy vélhetően hamar veszendő világ leltára.
Kámen kómában, a felsorakozó népek is a közeles elmúlásig még hátralévő idejüket töltik szerény szellemi és materiális lehetőségeik szerint. Ám az a szeretet, mellyel a főszereplőkhöz hasonlatosan ifjú Triffonova láttatja őket, az manapság csak az efféle filmekben lakozik. Hogy végül is mennyire jó vagy nem ez a film, az pont ennek a szeretetnek a láthatásán mérhető.
Triffonova, bár közlésében viszszafogott, módszereit tekintve diszkrétnek mondható, ám csuda érdekes figuráinak fölvonultatásakor igencsak bőszemű, voltaképpen szemrebbenés nélkül masírozik a befogadhatóság határáig. Még egy öreg paraszt a hegyi falucska kiválóságai közül, és hazamegyek. De ahol kell, megáll. Szereplői vonakodnak ugyan, de azt mondja nekik: elég, tessék végre elénekelni azt a dalt! Felvétel indul! Így aztán arra is marad ideje, hogy befejezze a filmjét, elvarrja a szálakat. Én meglettem volna nélküle, sőt. Ám a fesztiváligények, ugye.
Azért nem bánom ezt a befejezettséget mégsem, mert arra enged következtetni, hogy a rendező pontosan tudja, mit akar, csak ki kell várni, hogy egyszer olyat akarjon, amilyet csak magának akarna. Vagy nekem. Más kérdés, hogy azt majd látjuk-e. Addig a Levél Amerikába is megteszi.
Nagyon helyes kis mozi. Tudják, milyen az.
- turcsányi -
Forgalmazza az Új Budapest Filmstúdió
