De hát ez van.
Miután a harmincnégy éves Mory Kante 1984-ben letelepedett Párizsban, azokkal a technós-diszkós lemezeivel vívta ki nemzetközi elismertségét, amelyek egyszersmind az afropop letéteményeseinek is nevezhetők. A sort az 1986-os 10 Cola Nuts nyitotta meg, ezután tarolt félmillió példányban - az MTV-t is megrengető Yeke Yekével - az Akwaba Beach, de a 90-es Touma sem állt meg az aranylemezig, legfeljebb a három évvel későbbi Nongo Village visszhangja volt szerényebb. Ezeknek a lemezeknek a hangszerelése-karaktere meglehetősen közel állt egymáshoz, és valamennyit a francia Barclay/Universal adta ki, így most igazán könnyen lehetett egy tetszetős válogatást kipréselni az utóbbi háromból. Amivel nem is lenne különösebb baj, mindössze az hiányzik a borítóról, hogy ez a gyűjtemény csupán Kante úgynevezett "electrogriot" korszakára, illetőleg az 1987-től ´93-ig készített anyagaira vonatkozik. De az nagyon.
Hiszen nem pusztán egy olyan előadóról van szó, aki Guineát, Malit és Elefántcsontpartot beutazva mindent megtanult a balafon és a kora használatáról, hanem egy olyanról, akinek életműve egyben a manding tradíció "lelkét" is kiválóan szemlélteti - más kérdés, hogy ahhoz a kevésbé kommersz, akusztikus lemezeire kellett volna hagyatkozni. A ´84-es Mory Kante a Paris címűre például, hogy kiderüljön, miként festett a Yeke Yeke vagy a Soumba tradicionális(abb)an, vagy a későbbiek közül a ´96-os Tatebolára, nem beszélve arról a gyöngyszemről (Alamina Badoubaden), amely a tavalyi Tamalán hallható.
Mory Kanténak ezt az oldalát azonban teljesen elhallgatja ez a Best of, vagyis: torzó. Árnyaltabban, elmélyültebben, ha úgy tetszik: több tisztelettel kellett volna hozzákezdeni. Hogy Kante legjobbjaiból egy ilyen lemezen is éppoly átfogó kép kerekedjen ki, mint amilyen a koncertjein szokott - s mint amilyenben remélhetőleg december 8-án is részünk lesz a Millenáris Teátrumban.
Marton László Távolodó
Barclay/Universal, 2002
