Lemez után, koncert előtt: Torzó (Mory Kante: Best of)

  • 2002. december 5.

Zene

Most olyat teszek, hogy magam is megbánom: egy olyan lemezről kell azt írnom, hogy lapos, amelyen egyébként kimondottan jó számok hallhatók. S amelynek az előadója - ráadásul - a kedvenceim közül való.
Most olyat teszek, hogy magam is megbánom: egy olyan lemezről kell azt írnom, hogy lapos, amelyen egyébként kimondottan jó számok hallhatók. S amelynek az előadója - ráadásul - a kedvenceim közül való.

De hát ez van.

Miután a harmincnégy éves Mory Kante 1984-ben letelepedett Párizsban, azokkal a technós-diszkós lemezeivel vívta ki nemzetközi elismertségét, amelyek egyszersmind az afropop letéteményeseinek is nevezhetők. A sort az 1986-os 10 Cola Nuts nyitotta meg, ezután tarolt félmillió példányban - az MTV-t is megrengető Yeke Yekével - az Akwaba Beach, de a 90-es Touma sem állt meg az aranylemezig, legfeljebb a három évvel későbbi Nongo Village visszhangja volt szerényebb. Ezeknek a lemezeknek a hangszerelése-karaktere meglehetősen közel állt egymáshoz, és valamennyit a francia Barclay/Universal adta ki, így most igazán könnyen lehetett egy tetszetős válogatást kipréselni az utóbbi háromból. Amivel nem is lenne különösebb baj, mindössze az hiányzik a borítóról, hogy ez a gyűjtemény csupán Kante úgynevezett "electrogriot" korszakára, illetőleg az 1987-től ´93-ig készített anyagaira vonatkozik. De az nagyon.

Hiszen nem pusztán egy olyan előadóról van szó, aki Guineát, Malit és Elefántcsontpartot beutazva mindent megtanult a balafon és a kora használatáról, hanem egy olyanról, akinek életműve egyben a manding tradíció "lelkét" is kiválóan szemlélteti - más kérdés, hogy ahhoz a kevésbé kommersz, akusztikus lemezeire kellett volna hagyatkozni. A ´84-es Mory Kante a Paris címűre például, hogy kiderüljön, miként festett a Yeke Yeke vagy a Soumba tradicionális(abb)an, vagy a későbbiek közül a ´96-os Tatebolára, nem beszélve arról a gyöngyszemről (Alamina Badoubaden), amely a tavalyi Tamalán hallható.

Mory Kanténak ezt az oldalát azonban teljesen elhallgatja ez a Best of, vagyis: torzó. Árnyaltabban, elmélyültebben, ha úgy tetszik: több tisztelettel kellett volna hozzákezdeni. Hogy Kante legjobbjaiból egy ilyen lemezen is éppoly átfogó kép kerekedjen ki, mint amilyen a koncertjein szokott - s mint amilyenben remélhetőleg december 8-án is részünk lesz a Millenáris Teátrumban.

Marton László Távolodó

Barclay/Universal, 2002

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.