Zene

Kísérleteznek velünk. Az in vitro még a jobbik eset. Az utóbbi évek, évtizedek nevezetes kísérlete volt, amikor egy önkéntes jelentkezőkből összeállított csoportban kék szemű szőke fehérek tanulhatták meg, milyen érzés sötétebbnek (sárgának, vörösnek, barnának, feketének) lenni. Kísérleteztek még kék és piros sapkás gyerekekkel, de sokan már azt is tudják, hogy ők akkor se nyernek, ha nincs rajtuk sapka. A legújabb, nagy port vert kísérletet főiskolás ifjakkal végezték Amerikában. Ez volt az a börtönmodell, amit időnek előtte le kellett fújni, mert a börtönőr csoport tagjai túlságosan belemelegedtek a smasszerkedésbe. Ez az experiment, illetve a róla írott könyv keltette föl Oliver Hirschbiegel német rendező érdeklődését.

1. Mindenki mentse, ami menthető! Az amerikaiak már a spájzban vannak, ám nem Doxa karórát keresnek, de visznek mindent, amiből filmet lehet csinálni, regényt, naiv festményt, végrendeletet, de legelsősorban is: filmet. Bár cáfolták többfelől, én mégis biztos vagyok benne, hogy csak a nyár beköszöntére várnak, hogy az első magyar alapanyagból forgatni kezdjék a Nyári örömeink Krétán című filmet, melynek eredetijét Kovács Ferenc (rendező és operatőr), Kovácsné Hajnika (forgatókönyvíró) készítették a Jorgosz Travel támogatásával, főszerepben Kovács Timi és Zsolt.

Kezdetben Cseh Tamás és Lovasi András "zenés beszélgetésére" invitált a Bárka Színház, és én erre simán ráharaptam. Külön-külön alaposan belemásztak már az életembe, ha húszévnyi eltolódással is - no de így együtt... mondom, egészen felvillanyozódtam. Mit kezd egymással, és mit kezd velem ez a két pasas, akinek meglehetősen eltérő nemzedéki élményekből táplálkozik a sorsa és a művészete? A szűkszavú propaganda szerint Cseh Tamás Frontátvonulásának - két nappal korábbi - bemutatójához kötődött volna e beszélgetés, úgyhogy arra is beneveztem.

Amennyiben az 1990 utáni felhozatalt tekintjük, kapcsolatom a brit gitárzenekarok többségével távolról sem szívmelengető: az oly büszkén viselt modorosságuknál csak a reménytelen középszerűségüket érzem elkedvetlenítőbbnek, mondjuk az Oasistől úgy Richard Ashcroftig. S hogy a helyi szaksajtó ezzel együtt bármikor kész a paroxizmusig túlhajtva ünnepelni őket, az szintúgy megérne egy misét.

Roskó Gábor (Minjan és mások), Révész László László (XXV.) és Nemere Réka (Forgalom)

Ez az évad voltaképpen már tavaly elkezdődött, s a jól értesültek tudni vélték: a főiskolán kell nézelődni, ha reményre vágyunk. Most meg a Katona - pontosabban a Kamra - fölvette rendes játékrendjébe az Attack című produkciót, amelyet előtte még díjjal tüntetett ki a jó szemű zsűri a bárkabéli stúdiófesztiválon. Semmi kétség, Bodó Viktor és csapata színházilag nagykorúsítva van: el sem kezdődött, máris vége a pedagógiai jóindulatnak.

Afilm tárgya, sommásan persze, a kábítószeres függés. Adott egy fiatalember, neve András (Ternyák Zoltán), aki jó állása (számítógépes szakfi) és sikeres, jól kereső anyja ellenére (vagy éppen ezek miatt is?) erősen kátyóigényes. Élete félresiklott, céljai nincsenek; mikor megismerjük, emberünk nem más, mint egy maga alá piszkító csődtömeg. Pénze az anyagra nemigen akad, ezért aztán kénytelen a munkahelyéről elorzott monitorral házalni az utcán. Ekként ismerkedik meg Julival (Tóth Ildikó), aki éppen imént hagyta ott vadul közhelyes-közönséges férjét és mélakórosan fuvolázgató kislányát. Az asszony megszánja az Andrássy út betonján előtte vergődő fiút, odaköltözik hozzá, és megpróbálja kivakarni a szó szerinti szarból. Hogy milyen eredménnyel, azt mutatja be a film. Mellékszálként számolnunk kell még az András házában uralkodó (v)iszonyok szociologikus megjelenítésével: van itt félbolond taxisofőr (ki más játszhatná, mint az ebbe a skatulyába már-már bűnösen belepréselt Kovács Lajos), ennek féleszelős, beteg anyja, elbárgyult felesége. Olykor mélabús roma sirató kereng föl a gangra: figyeljünk, a rendező most miliőt fest!

Bár egy újszülöttnek minden vicc új, a Kamaszkorom legszebb nyara típusú filmekben mégis a változatlanság boldogít, hogy olyan örök értékei vannak az emberi lét ezen bizonyos szakaszának, melyek bár vissza sose térnek (kísér a Stúdió 11), mindig nagy élvezet visszagondolni rájuk vagy bámulni őket a moziban.

1. Jó pár éve mérsékelten foglalkoztat, hogy mi történik a rock ´n´ rollban. Úgy alakult, hogy meglehetősen érdektelennek tartom, és amíg nem szolgál meggyőző cáfolatokkal, az sem zavar, ha ez az előítélet megkérdőjelezi a tisztánlátásomat. Ez van - amióta nincs Jesus Lizard, legfeljebb egy 16 Horsepower-koncert kedvéért vagyok hajlandó útra kelni, hogy a kóma közelébe katarzálhassam magam.

Most már tényleg minden mindennel összeér, de ez nem jelent semmit. Egy igazi posztmodern történet akár tök "normális" zeneként is végezheti - Mahmoud Turkmani is hosszú utat tett meg, amíg a hangjára talált.

Amultinacionális lemezkiadók általában megtisztelnek a bizalmukkal és elküldik az újdonságokról szóló értesítőiket. Ezeket a brosúrákat nem szoktam kidobni, csak miután átfutottam őket - ez a legkevesebb és a legtöbb, amit megtehetek. Igaz, a közelmúltban két kiadvány is felkeltette az érdeklődésemet, de mint kiderült, azoknak nem terveztek promóciót: azok csak egyedi megrendelés esetén juthatnak az országba.

Félidőket játszom mindkét csapatban - mondta Belmondo, és fölpofozott valakit az Azúr-parton, tornacipőt viselt és csinos zakót, beszállt egy kabriolet-ba, s elhajtott, hogy eleget tegyen a dekadens díva vacsorameghívásának. Közlése arra vonatkozott, hogy:

Atárgykörben igen mérsékelten jártas kívülállóként úgy gondolom, hogy a drogfüggő ember életét felváltva és párhuzamosan, de mindenképpen folyamatosan kitölti két probléma, vágy, cél, ahogy tetszik: az anyag megszerzése és a leszokás. E kettőn túlmutató, egy kicsit is hosszabb távú törekvésekre értelemszerűen nem juthat sem idő, sem energia. Minden ezek körül forog, ezért aztán mélységesen szomorú, mert szűkös, ugyanakkor a nem drogfüggő ember életéhez képest sokkal reménytelenebb is bármi egyéb, ami a világon van. Szerelem, szakítás, magány, bizakodás, fájdalom. Ebből pedig az következik, hogy egy drogfüggőkről szóló film vagy vicces és abszurd lehet - láttunk erre példát eleget -, vagy, ha nem ilyen, hanem mondjuk "komoly", "dokumentarista igényű" stb., a cselekménye nem szövevényesedhet túlságosan bonyolultra. Hajsza, kaland, indulatok, minden, minden az anyag körül forog, és ez nagyon erőteljesen szűkíti a fikciós lehetőségeket. Fogalmazhatunk persze másképpen is, mondván, hogy ez a leszűkült világ is világ, igenis megvannak a maga koordinátái, a történéseket meg innen, eggyel beljebbről kell figyelni, de a lényeg ugyanaz marad: a drogfüggők élete aligha mutatható be akciók villogó tűzijátékaként. Talán ez már önmagában is elősegíti, hogy a mondott kereteken belül viszont elejétől a végéig fennmarad a filmben (itt, ebben) egy olyan intimitás, nem fülledt, hanem meggyőzően természetesnek tűnő közelség, amely a mozgalmasságot az indulatok, érzelmek szintjére - ezek fájdalmas zűrzavarába - helyezi át.

Az énekes-hegedűs Iva Bittová a cseh zenei élet legfontosabb és általunk leginkább ismert képviselője Karel Gott után. Az avantgárd, a pop, a népzene és a klasszikus zene elegyéből mára messziről felismerhető zenei stílust hozott létre. Szeptember 20-án és 21-én a Nederlands Blazers Ensemble nevű holland kamarazenekarral lépett fel a Trafóban, a Come Dearest (Gyere Drágám!) című új programmal. Ivát sokan artisztikusnak tartják, de még többeket nyűgöz le a tehetsége és a hangja mellett az a gyermeki, egyedi játékos stílus, ami még a nem komolyságukról híres hollandokat is levette a lábáról.