Például folyton (Zamballarana)

  • 2002. október 3.

Zene

Amultinacionális lemezkiadók általában megtisztelnek a bizalmukkal és elküldik az újdonságokról szóló értesítőiket. Ezeket a brosúrákat nem szoktam kidobni, csak miután átfutottam őket - ez a legkevesebb és a legtöbb, amit megtehetek. Igaz, a közelmúltban két kiadvány is felkeltette az érdeklődésemet, de mint kiderült, azoknak nem terveztek promóciót: azok csak egyedi megrendelés esetén juthatnak az országba.
Amultinacionális lemezkiadók általában megtisztelnek a bizalmukkal és elküldik az újdonságokról szóló értesítőiket. Ezeket a brosúrákat nem szoktam kidobni, csak miután átfutottam őket - ez a legkevesebb és a legtöbb, amit megtehetek. Igaz, a közelmúltban két kiadvány is felkeltette az érdeklődésemet, de mint kiderült, azoknak nem terveztek promóciót: azok csak egyedi megrendelés esetén juthatnak az országba.

Na most, a kilátás úgy fest, hogy egyre gyakrabban kerülök majd ilyen helyzetbe. Minél többet panaszkodnak, vagy valóban: minél válságosabb piaci körülmények között munkálkodnak a multinacionális kiadók, annál inkább lehasogatják majd a költségvetésükről a szubkulturális kezdeményeket, és lassan már csak végképp az válik elérhetővé, ami kompatibilitást mutat a kereskedelmi rádiók tragédiakoktéljaival.

Mindebből természetesen korántsem következik, hogy kipusztulnának a figyelemre méltó zenék; azzal viszont számolni kell, hogy még nehezebben lesznek hozzáférhetők, vagyis hogy újra felértékelődnek a kis, független kiadók, nem beszélve az interneten, valamint a csak koncerteken árusított dolgokról.

Szóval keményedni és keményíteni kell, és én ezt örömmel teszem: engedelmükkel jó pár olyan zenekart ajánlanék még olvasóim szíves figyelmébe, amelyet - ugyan felülemelkedett a csúcson - mifelénk a kutya sem ismer. A napokban például folyton a Zamballaranát hallgattam.

H

Korzika szigetét a polifonikus ének tradíciója tette jellegzetessé a mediterránium kultúrájában. Jobbára férfiak alkottak csoportokat - hármasban már egészen jól el lehetett boldogulni, ha összejött egy magas, egy mély és egy közepes hangfekvésű tartomány. Pusztán az énekhanggal, hangszeres kíséret nélkül, már legalábbis a nyolcvanas-kilencvenes évekig, mikor is a hagyományhoz lazábban kötődő "mutánsok" tűntek ki a terepen. A Donnisulana azzal, hogy egytől egyig nők alkották, az I Muvrini vagy az A Filetta pedig a hangszereivel. No de a csúcson csak a Zamballarana emelkedett felül.

Időnként elég csupán a három énekesét hallani, hogy a maradék erejétől-kedvétől is megszabaduljon az ember - jóvátehetetlenül kimossa-kifújja belőle a tenger és a szél. A melankólia fenségességének valóban lehengerlő párlatára bukkanni ilyenkor, mégis a Zamballaranát a hangszerelése, a tradicionális és modern hangszerek garmadája teszi oly különlegessé. Pengetős és vonós és fúvós és ütős instrumentumok - közöttük tengeri kagyló és balafon -, könnyed átjárást biztosítva évszázadok és földrészek és zenei műfajok között. Ha azt mondom, hogy megrázó és revelatív élmény, igazán kordában tartottam az elragadtatásomat.

Hát így. Komoly mulasztás lenne elaprózni: mindkét Zamballarana-albummal (Zamballarana; Lucia) rendelkezni kell. Tessenek beszerezni, s addig még kihúzni, íme hozzá egy cím: Albiana, e-mail: éditions [dot] albiana [at] wanadoo [dot] fr

Marton László Távolodó

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.