Film: Bizalom (Dettre Gábor: Felhő a Gangesz felett)

Afilm tárgya, sommásan persze, a kábítószeres függés. Adott egy fiatalember, neve András (Ternyák Zoltán), aki jó állása (számítógépes szakfi) és sikeres, jól kereső anyja ellenére (vagy éppen ezek miatt is?) erősen kátyóigényes. Élete félresiklott, céljai nincsenek; mikor megismerjük, emberünk nem más, mint egy maga alá piszkító csődtömeg. Pénze az anyagra nemigen akad, ezért aztán kénytelen a munkahelyéről elorzott monitorral házalni az utcán. Ekként ismerkedik meg Julival (Tóth Ildikó), aki éppen imént hagyta ott vadul közhelyes-közönséges férjét és mélakórosan fuvolázgató kislányát. Az asszony megszánja az Andrássy út betonján előtte vergődő fiút, odaköltözik hozzá, és megpróbálja kivakarni a szó szerinti szarból. Hogy milyen eredménnyel, azt mutatja be a film. Mellékszálként számolnunk kell még az András házában uralkodó (v)iszonyok szociologikus megjelenítésével: van itt félbolond taxisofőr (ki más játszhatná, mint az ebbe a skatulyába már-már bűnösen belepréselt Kovács Lajos), ennek féleszelős, beteg anyja, elbárgyult felesége. Olykor mélabús roma sirató kereng föl a gangra: figyeljünk, a rendező most miliőt fest!

Látjuk, a cselekmény nem túl ötletes, a környezetrajz sem ordít az eredetiségtől. A dramaturgia sem meggyőző, túl sok az erőltetett véletlen: Juli alkoholista apja éppen abban a kocsmában piál, ahol András barátnője csapos; Juli férje a tévében éppen azt a riportot nézi, melyben András anyja nyilatkozik. És meglehetősen hosszú is a film, Dettre kissé suta kezében a vékony dongájú szüzsé nem bír el 140 percet. De akad azért ennél értékesebb mozzanat is.

Mondtam, a film tárgya a kábszer; tárgya, de nem témája. Mert témája, ha jól sejtem, a bizalom. Ám ennek fölébredéséhez előbb egy másik indulat megszületése szükségeltetik, melynek neve részvét. Lássuk csak, mit ír erről a nagy Spinoza! Szerinte "a részvét szomorúság oly baj képzetének kíséretében, amely másvalakit ért, akit hozzánk hasonlónak képzelünk". És kétségtelen, hogy Juli hozzá hasonlónak képzeli Andrást, ezért részvét ébred benne, és elhatározza, megmenti a fiút. A hasonlóság nem légből kapott, ráadásul kölcsönös, hiszen mindkettőjük apja alkoholista. Nehéz gyerekkor, szeretetlenség, szülői árulások. Az erőltetett véletlen egybecsengések mellett túl soknak érezzük ezt is. Még akkor is, ha András egyszer joggal kiált föl: "Hát nincs egyetlen normális ember ebben a rohadt országban!?" De van, szól a film válasza, mégpedig Juli személyében.

Juli önként s dalolva költözik oda egy vadidegen emberhez. Mindamellett mégsem szent, nem a Dosztojevszkij által megteremtett "szelíd teremtés" rokona; mindössze megpróbál normálisan élni. És persze alig leplezett bűntudatának is jól jön e vezeklésként átélt embermentés. Valahol a film közepén Juli kijelenti: "én jó akarok lenni." Mintegy feladatként éli meg András körüli mentőakcióját. A részvét ezen az oldalon már megvan, ám a másik, András oldalán is meg kell születnie, hogy világra hozza a bizalom érzését. E kettős érzelem fölébredésének finom rajza adja a film valódi értékét. Betetőzése, amikor Juli odaengedi karját, hogy András beledöfje a heroinos tűt. Végül persze szebben is egymásra talál e két sorsverte ember, ám a happy ending szomorú, rezignált. Dettre filmje mégis azt sugallja, ha az ember bizalommal közelít a másikhoz, van remény. Legalább arra, hogy sikerül valahogy túlélni ezt az életet.

Csont