Film: Az isteni külső (Dér András: Kanyaron túl)

szerző
- kovácsy -
publikálva
2002/39. (09. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Atárgykörben igen mérsékelten jártas kívülállóként úgy gondolom, hogy a drogfüggő ember életét felváltva és párhuzamosan, de mindenképpen folyamatosan kitölti két probléma, vágy, cél, ahogy tetszik: az anyag megszerzése és a leszokás. E kettőn túlmutató, egy kicsit is hosszabb távú törekvésekre értelemszerűen nem juthat sem idő, sem energia. Minden ezek körül forog, ezért aztán mélységesen szomorú, mert szűkös, ugyanakkor a nem drogfüggő ember életéhez képest sokkal reménytelenebb is bármi egyéb, ami a világon van. Szerelem, szakítás, magány, bizakodás, fájdalom. Ebből pedig az következik, hogy egy drogfüggőkről szóló film vagy vicces és abszurd lehet - láttunk erre példát eleget -, vagy, ha nem ilyen, hanem mondjuk "komoly", "dokumentarista igényű" stb., a cselekménye nem szövevényesedhet túlságosan bonyolultra. Hajsza, kaland, indulatok, minden, minden az anyag körül forog, és ez nagyon erőteljesen szűkíti a fikciós lehetőségeket. Fogalmazhatunk persze másképpen is, mondván, hogy ez a leszűkült világ is világ, igenis megvannak a maga koordinátái, a történéseket meg innen, eggyel beljebbről kell figyelni, de a lényeg ugyanaz marad: a drogfüggők élete aligha mutatható be akciók villogó tűzijátékaként. Talán ez már önmagában is elősegíti, hogy a mondott kereteken belül viszont elejétől a végéig fennmarad a filmben (itt, ebben) egy olyan intimitás, nem fülledt, hanem meggyőzően természetesnek tűnő közelség, amely a mozgalmasságot az indulatok, érzelmek szintjére - ezek fájdalmas zűrzavarába - helyezi át.

Atárgykörben igen mérsékelten jártas kívülállóként úgy gondolom, hogy a drogfüggő ember életét felváltva és párhuzamosan, de mindenképpen folyamatosan kitölti két probléma, vágy, cél, ahogy tetszik: az anyag megszerzése és a leszokás. E kettőn túlmutató, egy kicsit is hosszabb távú törekvésekre értelemszerűen nem juthat sem idő, sem energia. Minden ezek körül forog, ezért aztán mélységesen szomorú, mert szűkös, ugyanakkor a nem drogfüggő ember életéhez képest sokkal reménytelenebb is bármi egyéb, ami a világon van. Szerelem, szakítás, magány, bizakodás, fájdalom. Ebből pedig az következik, hogy egy drogfüggőkről szóló film vagy vicces és abszurd lehet - láttunk erre példát eleget -, vagy, ha nem ilyen, hanem mondjuk "komoly", "dokumentarista igényű" stb., a cselekménye nem szövevényesedhet túlságosan bonyolultra. Hajsza, kaland, indulatok, minden, minden az anyag körül forog, és ez nagyon erőteljesen szűkíti a fikciós lehetőségeket. Fogalmazhatunk persze másképpen is, mondván, hogy ez a leszűkült világ is világ, igenis megvannak a maga koordinátái, a történéseket meg innen, eggyel beljebbről kell figyelni, de a lényeg ugyanaz marad: a drogfüggők élete aligha mutatható be akciók villogó tűzijátékaként. Talán ez már önmagában is elősegíti, hogy a mondott kereteken belül viszont elejétől a végéig fennmarad a filmben (itt, ebben) egy olyan intimitás, nem fülledt, hanem meggyőzően természetesnek tűnő közelség, amely a mozgalmasságot az indulatok, érzelmek szintjére - ezek fájdalmas zűrzavarába - helyezi át.

A film másik szálát a drogos szcénával párhuzamosan, összefüggésben vele, de mégsem belefonódva a Segítő, a drogosoknak őszintén és minden előítéleten magabiztosan túllépve a normális élet lehetőségét ígérő pap felől gombolyítja a film. A rendezői szándék, a dramaturgia logikája vagy netán a színészi játék - mindegy is, mi - miatt a pap saját története is fontossá válik. Hívő, önfejű magabiztossága, ami gyanakvást ébreszt az egyházi hierarchiában, az élet dolgaihoz való nyers, természetes és gyakorlatias viszonya egy olyan személyiséget rajzol ki, amelynek hovatovább az az egyetlen érthetetlen vonása, hogy valóban egy felszentelt katolikus pappal állunk szemben, akinek az életét azért mégiscsak elvágják a többiekétől papi kötelmei - első helyen természetesen a cölibátusra gondolok. Habár más kötelességei, a határtalan türelem és megbocsátás parancsa mégis alkalmassá teszik önként vállalt és vég nélküli feladatára.

A film első részében annyira meggyőző a jelenetek botladozó, spontán valószerűsége, hogy valami körben forgó önismétlődéstől kezdtem már-már tartani, művészies antifilmtől, de aztán egyáltalán nem állt be ebbe az irányba, és a fent vázolt, végül is átlátható irányban futó cselekmény a maga finom módján nagyon is határozottan indult el a történetbe épített buktatókon át egészen addig, amikor már az ember a józan ész és minden valóságismeret ellenére is vadul drukkolni kezd: hátha mégis, csak most az egyszer!

Aztán még sincs mégis, hiába minden, remény és reménytelenség egyetlen síkba fut bele, és ez a sík - jól értem? -, ami marad, maga a puszta hit, ezt viszont már nekem, a nézőnek kellene átélnem, éreznem, csak hát én meg nem hiszek. És innentől visszafelé az én számomra lassan felpattogzik a filmről az összes eddigi meggyőző erő, hiába a jelenetek súlya, a testközeliség, hiába minden életszerű esetlegesség és hiteles enteriőr.

Aztán meg mégsem, de ekkor már az utcán járok. Mert hát hogy is van ez a drogfüggéssel? Mi jöhet egy leszokási kudarc után? Természetesen a megszokott rutin: anyagot szerezni, leszokni, anyagot szerezni, leszokni. A körből támaszték, külső segítség nélkül kitörni nem lehet. Kell tehát Segítő, ha mást nem, valami új élethelyzetet kínáljon legalább. Azt legalább, hogy az akarást ne törje le rögtön a miliő, a megszokott környezet. És akkor nevezze akár istennek, aki istennek nevezi!

- kovácsy -

Színes, magyar, 104 perc; szereplők: Bubik István, Dér Denissa, Gyuriska Tamás, Huszárik Kata, Hirtling István és mások; forgalmazza a Mokép

szerző
- kovácsy -
publikálva
2002/39. (09. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...