Ez az évad voltaképpen már tavaly elkezdődött, s a jól értesültek tudni vélték: a főiskolán kell nézelődni, ha reményre vágyunk. Most meg a Katona - pontosabban a Kamra - fölvette rendes játékrendjébe az Attack című produkciót, amelyet előtte még díjjal tüntetett ki a jó szemű zsűri a bárkabéli stúdiófesztiválon. Semmi kétség, Bodó Viktor és csapata színházilag nagykorúsítva van: el sem kezdődött, máris vége a pedagógiai jóindulatnak.Afőiskola persze egyetem - majdcsak megtanuljuk ezt is. Az Attackban játszó személyek többnyire harmad- és negyedéves hallgatók; többjüket más, méltán elhíresült előadásokban is látni lehet (Szentivánéji álom, A mi erdőnk alján). Nem mondanám, hogy valamennyien kész színészek; de ennyi nyers odaadást, játékos tehetséget ritkán láthatni egy színpadon. És van valami lefegyverző, mi több, lehengerlő abban, hogy friss az ájer, semmi rutinié-doh.
Itt van mindjárt Bodó Viktor - őt ugyan nem láthatni fizikai valójában, de annál inkább a szellemiben: nemcsak rendezte, hanem írta is a színpadi játék szövegét. Drámának nem nevezném, noha evidens, hogy néhány jelenleg is futó friss magyar opust játszva lerámol a polcról. Közérzetdarabnak hívtuk régebben az ilyen lazán fércelt jelenetsort, amelyet leginkább a középponti figura tart össze - ma a feeling jobban illik rá; az meg még lényegesebb különbség, hogy a középponti alak maximum a létével képes bármit összetartani, merthogy lényegét tekintve maga a szétesettség. De hát épp
ez a feeling veleje
Ezek után csak annyit lehet kérdezni: van-e épkézláb gondolata az író-rendezőnek erről a szétesettségről, valamint hogy színházilag releváns módon ki bírja-e fejezni, ha van. Ha épkézlábnak lehet nevezni azt, hogy egy néhány (amúgy gondosan) odavetett bútorszerűséggel épp hogy csak jelzett, ledurrant lakásféleségben úgy közlekednek az elvarázsolt, lökött, megzakkant alakok, mint egy huzatos lakótelepi lépcsőházban, de tablójukkal elhitetik, hogy mi, nézők valójában alig néhány centire vagyunk ettől a fura stilizációtól - akkor ezt én minimum jó ötletnek merném nevezni. Nincs elemzés, csak megmutatás, viszont ezernyi gondolatot ébreszt, vegyes érzelmeket provokál ez az átjáróház. Egyszerre otthonos és taszító.
Ami pedig a formát illeti, az a lehető legegyszerűbb: nyílik-csukódik az ajtó, leülnek-fölállnak, jönnek és mennek. Mígnem a játék egy pontján leomlik az egyik fal - pontosabban elhúzzák a függönyt -, előtűnik egy katonás rendbe szedett, szabályos kórus, és összefoglalja, megkoronázza, amit látunk-hallunk. A kórus - profi ötlet, profi kivitelezés; a művet Frank Zoltán szerezte és vezényli. Jó az ének, jó a szöveg, de még az a harcos-dacos elkeseredettség is jó, ami süt a főiskolás lányok-fiúk ábrázatáról. Nem idézőjelbe teszi, ami addig zajlott, hanem kilöki egy kozmikus űrbe.
Bodót én eddig többnyire játszani láttam - mindjárt az első emlékem róla is egy főiskolás előadás; azt Schilling Árpád rendezte, és szintén bekerült a Kamrába. Brecht Baaljának címszerepe volt. Hírlett, hogy utána a renitens fickó egy időre otthagyta a főiskolát - gondolom, ekkor játszotta el Deák Krisztina és Závada Pál filmjének, a Jadviga párnájának a főszerepét -, aztán nyilván elvégezte, most meg nyilván rendezőnek tanul. Rendező is lesz - ennyi elég jól látszik abból, ahogy a színészeket mozgatja, a teret megteremti, majd használja, a teatralitás elemeit bizarr módon ötvözi. Megvan a nagylátószög, ami nélkül rendező nincsen.
A szöveg meg arról szól, hogy van ez a Ginter Géza nevű úgynevezett mai fiatal (Hajduk Károly gondos-pontos mértékkel szerencsétlenkedik, esetlenkedik, téblábol), aki római jogot tanul - az
elvont lilaság csimborasszója
akar ez lenni ebben a felállásban, az is. Van egy barátnője, néhány haverja; köztük jól meg rosszabbul megírt alakok. A Zsombor nevű - Máthé Elek játssza a lenyalt hajú alakot - például alig több mint egy idegesítő szertartás: valahányszor bejön, leveszi a cipőjét, tüchtig módon egymás mellé teszi a falhoz, sapka megy a fogasra, ő a tejesspenót-zöld sarokkanapéhoz, leül, nem szól. A Töci nevű (Géczi Zoltán) remek történeteket mesél, valahányszor kiszedi a füléből a walkman dugóját - az ő olykor belőtt, olykor csak magától kótyagos figurája árulkodik leginkább arról, hogy Bodó Viktornak vannak történetei, melyeket afféle epikus betétként szerkeszt a színpadi műbe. Hátha egyszer dráma tud lenni valamelyikből - a ködbe ugró depressziós kutyából, amelyik nekem egyébként a legjobban tetszett, a legkevésbé. Vannak aztán olyan alakok, akik megírva sehogyan sincsenek, viszont a játszó színész csodákra képes: a Csuja Imre játszotta Apa és a Szirtes Ági játszotta Anya ilyen. Vivit, Géza barátnőjét Danis Lídia játssza - neki is nehéz dolga van, mert csak relatíve, a főszereplő Gézához képest valamilyen, önmagában leginkább semmilyen.
Most olyan, mintha elmeséltem volna az előadást. Pedig csak anynyit akartam mondani, hogy miközben sivár és eléggé reménytelen világ képződött meg a színpadi térben, remekül éreztem magam. Annak örültem, hogy jó színházat láttam, de még inkább annak, hogy nem most vagyok fiatal.
Csáki Judit
