Zene

Egy ideje feltűnt, hogy az újság bélyeg nagyságú igazolványképeket közöl a politikusokról. Minden belpolitikai cikkhez tartozik egy vagy - ha rögtön jön a cáfolat - két, teljesen semmitmondó és amúgy is már százszor látott fénykép, mintha az olvasó fénykép nélkül nem hinné el, hogy létezik az illető politikus; tegnap óta elfelejtette, és most arra gyanakszik, hogy az adott párt kitalált személyek mögé bújva próbálja ráerőszakolni a másik pártról alkotott, eléggé lesújtó véleményét. Az újság azonban nem veszi észre, hogy önmaga ellen dolgozik, ugyanis a gyanakvóbb olvasó előbb vagy utóbb óhatatlanul arra kezd gondolni, hátha nem is tegnap készült a kép, amikor a politikus a nyilatkozatot tette, bár kétségtelen, hogy egy politikus arcai között nehéz különbséget tenni. De hátha egy régebbi képet vett elő az újság, és akkor lehet, hogy az a politikus nem is mondott ilyet, vagy azóta már átlépett egy másik pártba, esetleg időközben kiderült róla.

A Zsidó identitás történetek alcímű kötet első felében bevezető elméleti tanulmányt olvashatunk, főként a zsidó identitás témakörében. A második rész az úgynevezett narratív életútinterjú módszerével tizenegy beszélgetést közöl, nagyrészt olyan családokkal, amelyek zsidó iskolába járatják gyermekeiket.

Eregény a Nők Lapja sorozat első tagjaként jelent meg, amelyet nyilván hamarosan követ majd a többi öt Keyes-kötet is, a magyar nők nagy örömére.

Ha csak az írásaiból készült mozidarabokat nézzük (Szárnyas fejvadász, Az emlékmás, Az elhagyott bolygó, Imposztor), könynyen kicsúszhat a szánkon: Dick nem volt az a kimondott Lem. Butaság, mert:

Gyere vissza, Pista, minden meg van bocsátva! Igazad volt. Milyen Pista? Nekem mindegy (Lovas, Csurka, vagy amit akartok), de igaza volt. Engem most már nem vernek át, létezik a New York-Tel-Aviv-Budapest tengely, és ezek után abban sem vagyok biztos, hogy a Mezőtúr-Szingapúr vasútvonal merő fikció lenne, ha akarnék, hajózhatnék a Leningrád- Visegrád közti szárnyason. Hogy honnan vagyok ilyen biztos a dologban? Onnan, hogy kibújt a szög a zsákból: Woody a leggyengébb láncszem, kifecsegte, de direkt: megbízták evvel, tudom, kik.

Vessenek meg, ritkán bírok izgalomba esni a kortárszenéktől. Kóstolgatom-kóstolgatom, aztán belátom szépen, hogy nem hozzám szólnak, hiszen a kortárszenét a kortárszeneszerzőknek írják a kortárszeneszerzők, tessenek csak megnézni pár ilyen lemezt, dedikálásilag. És én ebben nem is találok semmi kivetnivalót: ha az ajánlás gesztusa viszonzásra talál, egyszer még egészen szép kis köröcske alakulhat ki a kortárszene hallgatóiból... Vannak persze kivételek is, hadd erősödjék a szabály, de azok a kortárszenészek általában nem kortárszenét játszanak, hanem rockot vagy tangót vagy afrikai népzenét, mint például a Kronos Quartet.

Miután beérett és learattatott, számunkra már csak a kóstolás kalandos körei következhetnek az utóbbi idők magyar rockterméséből.

1995-ben a frankfurti Network lemezkiadó nekirugaszkodott egy könyv formájú lemezsorozatnak - esetenként két-két cédé, egy csomó színes kép, francia-német-angol szöveg, kemény borító. Az első kiadvány a Desert Blues címet kapta, jobbára olyan afrikai balladákkal, melyek némelyike valóban elhitette, hogy a hullámzó homoktenger hangjaiból és ritmusából merítette töltését, tartását, lelkét. Jó páran szerepeltek rajta a vidék ismertebb előadói közül: így Oumou Sangaré, Youssou N´Dour, Ali Farka Toure, Baaba Maal, Mahmoud Ahmed vagy Kante Manfila, és igazán mindent megtettek, hogy azóta százezer példány gazdára találjon.

Ritka, szerencsés egybeesés, hogy kiállítások véletlenül egymást erősítsék, árnyalják. Ha nem is teljes, de legalább valóságos művészetszociológiai metszet "kedvezményezettjei" lettünk most, hogy Budapesten egyszerre látható a kilencvenes évek (a múlt héten alulmagasztalt) kirakata, s vele párhuzamosan egy, az időben és a szellemben másképpen reprezentálódó jelenség, a Vajda Lajos Stúdió monografikus tárlata. A kettőt összevetve ugyanis még pontosabban láthatóak a ludwigbeli Budapest Box félreértései, a Műcsarnokban rendezett jubileumi gesamtkunstwerk-parádé árnyékai pedig mélyebben ülnek meg a szemzugokban, már ha valaki a lehetséges és kiszámítható jövő esélyeit latolgatja.

Finom Moliére-esszéjében Illyés azt állítja, XIV. Lajosnak nem volt jó ízlése. Lehet. De volt annyira nagyvonalú, hogy a széptan dolgaiban szakemberhez forduljon. Egyszer megkérdte Boileau-tól: ugyan ki lenne a kor legértékesebb költője? A jeles esztéta gondolkodás nélkül felelt: "Moliére, felség." A meglepett király szépen reagált: "Ezt nem gondoltam volna. De ön bizonyára jobban tudja."

Az alapötleten, gondolom, lehetne fogást keresni, s még az se biztos, hogy hiábavaló volna. Ugyanakkor elvonná a figyelmet a készterméktől, de ki bánná. A magyar filmforgalmazás, mint már annyiszor, most is gyorsabb a halálnál: az egész művelt világon egyszerre (itt harsonák, majd mögülük vonósok) került a mozikba egy film, ami tizenegy. Tizenegy, túlzás nélkül világhírű filmrendező "gondolatai" a tavaly olyankor esett New York-i tragédiáról: tizenegy perc, kilenc másodperc és egy kockányi hosszúságban, együtt adva ki egy kétórás mozit.

"Ha nem lehet egy kicsit Amerika, legyen hát teljesen Ázsia" - fakadt ki a jó nevű dalköltő, nem is oly régen, kábé tíz esztendeje egy fiatalokról szóló film betétszámában. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, s a magyar filmet sem hagyták érintetlenül a változások. Arról ugyan vitatkozhatunk éppenséggel, hogy Szabó István Szembesítés című munkája most mennyire magyar film, de nem érdemes, hiszen a gyártás kétségtelenül az utolsó szögig külföldi, ám az egy percig se kérdés, hogy a rendező magyar, és nem akárki. Valaki, a legjobbjaink közül. A Szembesítés ellenben vegytiszta hollywoodi dramaturgiát követ, mit követ, alkalmaz professzionálisan. Mindezt csupán azért említem, hogy ne feltétlenül tűnjön az efféle hozzáállás a legújabb generáció kézlegyintéssel (fiatalság, bolondság) elintézhető sajátjának. Ezzel együtt tény, Miklauzic Bence roppant figyelemre méltó első nagyjátékfilmjében egy tipikusan hollywoodi forma telik majd´ színültig erős hazai tartalommal. Hogy a legkézenfekvőbb példát hozzuk, ami ezen a vásznon látszik, annak a címe minden további nélkül lehetne az is, hogy: Lidérces órák - Budapesten.

Akályhától kell indulnunk, nincs mese. A fordulat, amely úgy két éve (a Rated R megjelenésekor) a rockzene egyik legünnepeltebb személyiségévé turbózta Josh Homme-ot, a QOTSA vezérét, voltaképp kedvemre való - csak ne élne oly sok reflexió annak sugalmazásával, hogy emberünk lényegi ténykedése igazándiból úgy három-négy évvel ezelőtt vette kezdetét. Ugyan. Josh Homme legsúlyosabb hatóerejű nekiveselkedései a kilencvenes évek első felére estek: a Kyusst kilencven körül hozta össze negyedmagával, s ´91-re már át is estek az ígéretes, bár közel sem számottevő jelentőségű debütálón (Wretch). Mindaz, ami ezután következett, kimagasló jelentőségű: zsinórban három adu ász a ´95-ös feloszlásig - Blues For The Red Sun; (Welcome To) Sky Valley; ...And The Circus Leaves Town -, három briliáns, rocktörténeti jelentőségű darab. Legmagasabban tán a harmadik szállt, de mindenképp ez a Sky Valley volt az én Bors őrmesterem, Never Mind The Bollocksom vagy Daydream Nationöm. Úgy szóltak a gitárok ezeken a lemezeken, ahogyan előtte még soha, a Kyuss-féle forró, izgató, mágikus sivatagmuzsika új utat sepert, még a pszichedélikus rock sokat látott vidékén is. Itt játszott a világ egyik legjobb basszusgitárosa (Scott Reeder, az utolsó két lemezen), énekelt az underground egyik kulcsikonja (John Garcia). Lévén a Kyuss-hangzás alapelemei (az újszerű, mélyen búgó gitársound, a sajátos ritmizálás meg a basszus kiemelt szerepe) viszonylag könnyen elsajátíthatók, aligha meglepő, hogy az új stílus gyorsan terjedt, csupán a követők-másolók hisztérikus mennyisége lehet szokatlan. A stoner-rock az underground tán legnépesebb vonulatává érett, kár, hogy a Kyuss teljesítményét egyik társaság sem bírta megközelíteni, köztük a számos utódzenekarok (a Slo-Burn, a Unida, s persze a QOTSA) sem.

Tizenegy dal, semmi több, és ez jó. Egyszerű vonalvezetés, decens hangszerelés, nincs virgálás, csak a lényeg. Senki sem akar domborítani, csak szolgálnak. Új egyszerűség. Bátran cool, a steril szépséget célozza mindenféle nyál nélkül. Stefanie Schleisinger hangja tiszta, iskolázott, ízlése kiváló, semmi hatásvadászat, csak énekel. Néhány alapsztenderd mellett, mint a Cry me a river vagy a You don´t know what love is, a zenekar saját darabjai és egy csipetnyi brazil szín van összekeverve az albumon, ami így gazdag, de egységes tud lenni. Ja, és Carla Bley Sing me softly of the blues című száma, ami akár hitvallásnak is elmegy.