Zene

Legyűrhetetlennek látszó, robbanni kész indulatokat és megingathatatlanul monumentálisnak tetsző akaratokat sikerült a két, nemzedéke legszorgalmasabbjai közé tartozó kurátornak, Hegyi Dórának és Tímár Katalinnak domesztikálni, majd kanalizálni, midőn a Ludwig Múzeumban közös erővel keretbe feszítették az ismeretlen kilencvenes évek Budapestjének odújából fogcsikorgatva kiacsargó, ám eddig előbújni semmi áron sem akaró művészetét.

Walter Benjamin: "A szirének hallgatása". Válogatott írások

Érdekes elnevezés ez a lengyel lovas. Wajda könyvének egyik fejezete fölött olvasható, és maga is utalás Rembrandt egy festményére. Nem hangsúlyozza még külön, hogy egyik korai filmjének heroikus "hőse", Lotna, a villámlábú harci mén, tragikomikus hősei pedig a német tankok ellen halálba vágtázó ulánusok. Wajda tudta a legjobban, hogy ez legenda volt csupán; a valóságban nem rontottak lóháton, kivont szablyával a német tankokra, mégis egész életművének maradandó jelenete lett ez a filmbeli halálvágta. "Azért lettem rendező és nem forgatókönyvíró, hogy valószerűvé tegyem a szövegeket" - mondja most könyvében. Mire gondol? Valószerűvé tenni a kitalációt, agyrémet, hamisságot? Avagy: kibontani a szöveg (forgatókönyv) lehetőségeiből a valószerűt? A valóság valamelyik, rejtett arcát?

Van egy érzés. Finom kis borzongás. Ne mondják, hogy csak emlék, hogy utoljára kiskamaszként élték át! Visszajár az. A moziból kifelé (volt) tapasztalható, az a jó benne, azon túl, hogy jó, hogy különösebb erőlködés nélkül észrevehető másokon, falkamelegséggel is bódít. Jön ki a gyerek, mindenre képes és szép, legyőzi mi ellene kel, és valaki annyira szereti, ahogy még senkit senki se, és ez könnyű, olyan csodálatosan könnyű. Másokon fölismerni e röpke állapotot, mondom, egyszerű: tekintet, amit Rejtő felhős mélabúként ír le, karmozgás, mi az általánostól annyiban tér el, hogy párhuzamos: együtt leng a jobb a ballal, mint egyébként soha. Még annyira sem kitartható, mint az orgazmus, és késleltetni se lehet: jön, ha mész. A felnőttek bírják a kocsiig a vetítőtől, de ott kitör, ha mindenáron képesíteni kell, ilyenkor olyanok vagytok, mint John Travolta a Ponyvaregényben, miután arcába tolta a mexikói specialitást. A kormány pilleként forog, a motor harap, akár a vadállat, körben behúzott nyakú mazsolák.

Sajnos már számos kritikai szándékú fikció indult neki onnan, hogy maga elé képzelte egy hollywoodi film fogantatásának szituációját. Pedig most is ez lenne a megfelelő csapásirány. Leírni plasztikusan a szivarfüstöt, ami kékes színű és producerben végződik, életes párbeszélyt rekonstruálni nagyjából arról, hogy mikor ugrik a majom a vízbe (tapasztalataim szerint: a legritkább esetben). Attól hálás ez a módszer, hogy olyan marha nagyot aligha tévedhetni vele. A (hollywoodi) filmek többsége nyilvánvalóan receptre készül, s e tényt a befogadónak igenis számításba kell venni. Először, amikor moziba indul. Másodszor, amikor fanyalog: mert a válasz egyszerű, mér´, mit vártál. Hát dehogyis fanyalgunk: a Rossz társaság marha jó film, de tényleg. Vannak benne rossz terroristák meg jó amerikaiak, árnyaltan ábrázolva. Mit értünk árnyalt ábrázolás alatt: sok fehéret és kevés, ám kontúros feketét. Mindezt legkönnyebben és legszembeötlőbben a szereplők bőrszínének megfelelő keverésével érhetjük el.

Angoljárás van, ez nyilvánvaló. Egymás sarkát tiporják a moziban, és mind olyan helyes. Meg kell őket zabálni. A különböző kritikai szándékú nekirugaszkodások se nagyon jutnak tovább e bűbáj lereagálásánál: na ki jön ide nappapihoz, a balettozó fiúcska vagy a focizó kislány, sorolhatnánk reggelig: a szilikózis veszélyének fittyet hányó bányászok rézfúvósai, a hot-dog vonalon helyüket kereső melák mihasznák, mit tudom én.

Angoljárás van, ez azért is nyilvánvaló, mert az amerikai üzem is űzi az ipart nagyban. Angolos filmet lehet, hogy jobbat csinálnak még az angolok, de mégangolosabban Hollywood verhetetlen, nem is akarja bántani senki. (Nem volt ez mindig így: a hetvenes-nyolcvanas évek kabarettisztikus zuhatagában élt és alkotott egy moszkvai férfi, bizonyos Szergej Taraszov, a kor legjelentősebb szovjet színművészeivel és Vlagyimir Viszockijjal csinált angol filmeket, Robin Hood, Ivanhoe, A fekete nyíl, Quentin Durward és hasonlók, ám kiment a divatból, igazságtalanul.)

"Ablueséneklést nem lehet tanítani, ez egyszerűen kizárt" - halljuk a Blues Story II. című szám narrátorától, s szívem szerint itt zárnám is az új Little Axe-album recenzióját. Vélhetőleg ez a tömörség feküdne a zenekarvezető Skip McDonaldnak, aki pár éve avval nyitotta koncertjüket, hogy "nos, amennyiben valaki táncolni jött, az rossz helyen jár". Nem emlékszem, hogy e prológon kívül egyetlen szó is elhagyta volna a száját, ahogy a gitárja sem fecsegett; egy-egy pengetésében viszont a mindenség érződött.

Na ja. Könnyű dolga van a Klezmaticsnak: elég, hogy úgy tíz éve a világ legkitűnőbb klezmercsapata lett, azóta csak tartania kell a formáját. Igaz, a kilencvenes évek második felére enyhült a klezmerláz a világzenétől fertőzött körökben, de zenekarunkat nem rázta meg ez a kis megpróbáltatás, legfeljebb a rajongóit teszi próbára, hogy ezúttal négy év böjt után lát napvilágot új Klezmatics-lemez. Mi több, egy különösen felvillanyzott társaságot hallhattunk az idei Szigeten; más kérdés, hogy nem feltétlenül találkozott a produkciója minden várakozással.

Jól nézek ki, disznó módon megöregedtem, és ez korántsem csak alanyi jogon kínos nekem. Hiszen míg korábban azok a táncdalénekesek foglalkoztattak, akiket még nem kaptak fel, újabban egyre szívesebben időzöm azokkal, akiken már túllépett a világ. Jó biznisz, tudok élni - most megadom a hangot, aztán dőlhetnek a vevők... Bizony.

Prága kicsit olyan, mint a politika vagy a foci: Magyarországon mindenki ért hozzá, mindenkinek van ott egy kedves/titkos zuga, tud egy olcsó szálláshelyet, ismer egy sztorit. Még aki ki sem teszi a lábát a Körúton túlra, az is úgy van vele, mint sajátjával. Az Arany Tigrishez címzett csehóban söre fölött mogorván ücsörgő Hrabal mindannyiónk atavisztikus emléke, akár láthattuk volna. Ilyetén módon nagy vállalatot vesz magára az, aki egy egész bédekkert szentel neki: földre hozná a várost a magasból.

Kicsit zsenáns manapság színháznak a körülöttünk való világ dolgaival bíbelődni, a politika, a köz élete s ehhez kapcsolódóan a condition humaine éppen aktuális ábrázolása utoljára talán a nyolcvanas években volt in, azóta világos, a legkülönbözőbb vonalbírák által visszajelzett out. Pedig.

Akötet szerkesztője és válogatója, Várady Szabolcs a limericket (vagy magyarosan: limeriket) illetően egy alapvetően fontos megállapítást tesz az előszóban. E név elsőrendűen nem egy angol versformát vagy műfajt jelöl, állítja, hanem egy sajátos betegséget, amely befészkelődik az agyvelőbe, s azontúl "menthetetlen benne rezg". Be kell vallanom, hogy első olvasásra amolyan jópofaságnak véltem ezt a figyelmeztetést, a fanyar, angolos humor megnyilvánulásának. Nos, elért a méltó büntetés. Midőn már a harmadik éjszakán riadtam fel zaklatott álmomból arra, hogy egy limeriksor sürgősen párt keres magának (nem nyugszik addig, amíg "meg nem rimelik"), rá kellett jönnöm, hogy ennek

Tudom, hogy az lenne most a leghelyesebb, ha viharos gyorsan újraolvasnám a Nyúlcipőt, például, és néhány azt méltató kerekded mondat után ostyába csavarva sajnálkoznék egy sort a nemrég megjelent Updike-regényen. Se időm, se bátorságom újraolvasni a Nyúlcipőt.