Lemez: A homok lelke (Desert Blues 2)

  • 2002. szeptember 19.

Zene

1995-ben a frankfurti Network lemezkiadó nekirugaszkodott egy könyv formájú lemezsorozatnak - esetenként két-két cédé, egy csomó színes kép, francia-német-angol szöveg, kemény borító. Az első kiadvány a Desert Blues címet kapta, jobbára olyan afrikai balladákkal, melyek némelyike valóban elhitette, hogy a hullámzó homoktenger hangjaiból és ritmusából merítette töltését, tartását, lelkét. Jó páran szerepeltek rajta a vidék ismertebb előadói közül: így Oumou Sangaré, Youssou N´Dour, Ali Farka Toure, Baaba Maal, Mahmoud Ahmed vagy Kante Manfila, és igazán mindent megtettek, hogy azóta százezer példány gazdára találjon.
1995-ben a frankfurti Network lemezkiadó nekirugaszkodott egy könyv formájú lemezsorozatnak - esetenként két-két cédé, egy csomó színes kép, francia-német-angol szöveg, kemény borító. Az első kiadvány a Desert Blues címet kapta, jobbára olyan afrikai balladákkal, melyek némelyike valóban elhitette, hogy a hullámzó homoktenger hangjaiból és ritmusából merítette töltését, tartását, lelkét. Jó páran szerepeltek rajta a vidék ismertebb előadói közül: így Oumou Sangaré, Youssou N´Dour, Ali Farka Toure, Baaba Maal, Mahmoud Ahmed vagy Kante Manfila, és igazán mindent megtettek, hogy azóta százezer példány gazdára találjon.

A sorozatszerkesztők - Christian Scholze és Jean Trouillet - azonban nem érték be ennyivel. Pontosabban: amikor meghallották a már alapjáraton is Armstrong-hangú guineai Momo Wandel Soumah szaxofonját és énekét, rá kellett döbbenniük, hogy nem maradhat el a folytatás. Amihez aztán nem kellett sok: pár év alatt becserkésztek vagy ezer felvételt, kibogarászva végül azt a huszonhatot, amely most a blikkfangos Desert Blues 2 címet kapta.

Ezt a gyűjteményt én több szempontból is elragadónak tartom, hiszen jócskán túlmutat önmagán: már-már szinte mellékes körülmény, hogy a két és fél óra muzsikából legalább kettő csodás. Ugyanis az esett meg, amitől a legmélyebben fogok padlót: sok-sok-sok csurig ismeretlen név, és mindegyikük a legjobb. Ami persze nem azt jelenti, hogy kimaradt volna az utóbbi években befutott Rokia Traoré, Habib Koite vagy a feltámadt Boubacar Traoré, sőt. Nagyon is fontos, hogy itt vannak: legalább könnyebb belőni, milyen magasságban húzódott a nevezéshez szükséges szint.

Szokása e Network-sorozatnak, hogy bluesnak nevezze magát; s ha túlestünk már a Balkan és az Island Blueson, eszünkbe sem jut arra a "közhelyre" várni, hogy a Niger a Mississippibe folyjon. A mali Lobi Traoré gitárja megfordult ugyan Amerikában, mindazonáltal ez a sivatagi sztori is másról szól. Arról a sűrűségről, arról a személyességről és arról vallomásról, amitől egy hang ugyanazt a fájdalmat keltheti Szerbiában vagy a Zöld-foki-szigeteken, mint ezúttal a szenegáli El Hadj N´Diaye énekében. Bár az is igaz: ha egymás után hallgatjuk meg Boubacar Traoré, Djélimady Tounkara, Rokia Traoré és Habib Koite számait, egy-két pillanatra-napra-életre kiesik, ami a bluesban Malin túl történt. Meg az is, ami úgy általában velünk.

A Szaharán innen, Algéria, Marokkó és Egyiptom mentén sem kell aggódnunk. Még a "rai-herceg" Cheb Mami is egy szigorúan megrázó berber darabbal rukkolt ki, a meglepetések frontjáról mégis inkább az algériai Kadda Cherif Hadriát, a marokkói, gnawa-iskolázottságú Majid Bekkast, illetve a libanoni Abajit emelném ki. De számomra az egyiptomi Soliman Gamil a legsúlyosabb beavatás: arra még legkedvesebb olvasóim sem bírnának rávenni, hogy Szufi dialógusa után összeszedjem magam, és lemezismertetni támadjon kedvem.

Pedig az etióp Netsanet Mellessé még hátravan...

Marton László Távolodó

Network/Fonó, 2002

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.