Lemez: A homok lelke (Desert Blues 2)

  • 2002. szeptember 19.

Zene

1995-ben a frankfurti Network lemezkiadó nekirugaszkodott egy könyv formájú lemezsorozatnak - esetenként két-két cédé, egy csomó színes kép, francia-német-angol szöveg, kemény borító. Az első kiadvány a Desert Blues címet kapta, jobbára olyan afrikai balladákkal, melyek némelyike valóban elhitette, hogy a hullámzó homoktenger hangjaiból és ritmusából merítette töltését, tartását, lelkét. Jó páran szerepeltek rajta a vidék ismertebb előadói közül: így Oumou Sangaré, Youssou N´Dour, Ali Farka Toure, Baaba Maal, Mahmoud Ahmed vagy Kante Manfila, és igazán mindent megtettek, hogy azóta százezer példány gazdára találjon.
1995-ben a frankfurti Network lemezkiadó nekirugaszkodott egy könyv formájú lemezsorozatnak - esetenként két-két cédé, egy csomó színes kép, francia-német-angol szöveg, kemény borító. Az első kiadvány a Desert Blues címet kapta, jobbára olyan afrikai balladákkal, melyek némelyike valóban elhitette, hogy a hullámzó homoktenger hangjaiból és ritmusából merítette töltését, tartását, lelkét. Jó páran szerepeltek rajta a vidék ismertebb előadói közül: így Oumou Sangaré, Youssou N´Dour, Ali Farka Toure, Baaba Maal, Mahmoud Ahmed vagy Kante Manfila, és igazán mindent megtettek, hogy azóta százezer példány gazdára találjon.

A sorozatszerkesztők - Christian Scholze és Jean Trouillet - azonban nem érték be ennyivel. Pontosabban: amikor meghallották a már alapjáraton is Armstrong-hangú guineai Momo Wandel Soumah szaxofonját és énekét, rá kellett döbbenniük, hogy nem maradhat el a folytatás. Amihez aztán nem kellett sok: pár év alatt becserkésztek vagy ezer felvételt, kibogarászva végül azt a huszonhatot, amely most a blikkfangos Desert Blues 2 címet kapta.

Ezt a gyűjteményt én több szempontból is elragadónak tartom, hiszen jócskán túlmutat önmagán: már-már szinte mellékes körülmény, hogy a két és fél óra muzsikából legalább kettő csodás. Ugyanis az esett meg, amitől a legmélyebben fogok padlót: sok-sok-sok csurig ismeretlen név, és mindegyikük a legjobb. Ami persze nem azt jelenti, hogy kimaradt volna az utóbbi években befutott Rokia Traoré, Habib Koite vagy a feltámadt Boubacar Traoré, sőt. Nagyon is fontos, hogy itt vannak: legalább könnyebb belőni, milyen magasságban húzódott a nevezéshez szükséges szint.

Szokása e Network-sorozatnak, hogy bluesnak nevezze magát; s ha túlestünk már a Balkan és az Island Blueson, eszünkbe sem jut arra a "közhelyre" várni, hogy a Niger a Mississippibe folyjon. A mali Lobi Traoré gitárja megfordult ugyan Amerikában, mindazonáltal ez a sivatagi sztori is másról szól. Arról a sűrűségről, arról a személyességről és arról vallomásról, amitől egy hang ugyanazt a fájdalmat keltheti Szerbiában vagy a Zöld-foki-szigeteken, mint ezúttal a szenegáli El Hadj N´Diaye énekében. Bár az is igaz: ha egymás után hallgatjuk meg Boubacar Traoré, Djélimady Tounkara, Rokia Traoré és Habib Koite számait, egy-két pillanatra-napra-életre kiesik, ami a bluesban Malin túl történt. Meg az is, ami úgy általában velünk.

A Szaharán innen, Algéria, Marokkó és Egyiptom mentén sem kell aggódnunk. Még a "rai-herceg" Cheb Mami is egy szigorúan megrázó berber darabbal rukkolt ki, a meglepetések frontjáról mégis inkább az algériai Kadda Cherif Hadriát, a marokkói, gnawa-iskolázottságú Majid Bekkast, illetve a libanoni Abajit emelném ki. De számomra az egyiptomi Soliman Gamil a legsúlyosabb beavatás: arra még legkedvesebb olvasóim sem bírnának rávenni, hogy Szufi dialógusa után összeszedjem magam, és lemezismertetni támadjon kedvem.

Pedig az etióp Netsanet Mellessé még hátravan...

Marton László Távolodó

Network/Fonó, 2002

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."