Lemez: A homok lelke (Desert Blues 2)

  • 2002. szeptember 19.

Zene

1995-ben a frankfurti Network lemezkiadó nekirugaszkodott egy könyv formájú lemezsorozatnak - esetenként két-két cédé, egy csomó színes kép, francia-német-angol szöveg, kemény borító. Az első kiadvány a Desert Blues címet kapta, jobbára olyan afrikai balladákkal, melyek némelyike valóban elhitette, hogy a hullámzó homoktenger hangjaiból és ritmusából merítette töltését, tartását, lelkét. Jó páran szerepeltek rajta a vidék ismertebb előadói közül: így Oumou Sangaré, Youssou N´Dour, Ali Farka Toure, Baaba Maal, Mahmoud Ahmed vagy Kante Manfila, és igazán mindent megtettek, hogy azóta százezer példány gazdára találjon.
1995-ben a frankfurti Network lemezkiadó nekirugaszkodott egy könyv formájú lemezsorozatnak - esetenként két-két cédé, egy csomó színes kép, francia-német-angol szöveg, kemény borító. Az első kiadvány a Desert Blues címet kapta, jobbára olyan afrikai balladákkal, melyek némelyike valóban elhitette, hogy a hullámzó homoktenger hangjaiból és ritmusából merítette töltését, tartását, lelkét. Jó páran szerepeltek rajta a vidék ismertebb előadói közül: így Oumou Sangaré, Youssou N´Dour, Ali Farka Toure, Baaba Maal, Mahmoud Ahmed vagy Kante Manfila, és igazán mindent megtettek, hogy azóta százezer példány gazdára találjon.

A sorozatszerkesztők - Christian Scholze és Jean Trouillet - azonban nem érték be ennyivel. Pontosabban: amikor meghallották a már alapjáraton is Armstrong-hangú guineai Momo Wandel Soumah szaxofonját és énekét, rá kellett döbbenniük, hogy nem maradhat el a folytatás. Amihez aztán nem kellett sok: pár év alatt becserkésztek vagy ezer felvételt, kibogarászva végül azt a huszonhatot, amely most a blikkfangos Desert Blues 2 címet kapta.

Ezt a gyűjteményt én több szempontból is elragadónak tartom, hiszen jócskán túlmutat önmagán: már-már szinte mellékes körülmény, hogy a két és fél óra muzsikából legalább kettő csodás. Ugyanis az esett meg, amitől a legmélyebben fogok padlót: sok-sok-sok csurig ismeretlen név, és mindegyikük a legjobb. Ami persze nem azt jelenti, hogy kimaradt volna az utóbbi években befutott Rokia Traoré, Habib Koite vagy a feltámadt Boubacar Traoré, sőt. Nagyon is fontos, hogy itt vannak: legalább könnyebb belőni, milyen magasságban húzódott a nevezéshez szükséges szint.

Szokása e Network-sorozatnak, hogy bluesnak nevezze magát; s ha túlestünk már a Balkan és az Island Blueson, eszünkbe sem jut arra a "közhelyre" várni, hogy a Niger a Mississippibe folyjon. A mali Lobi Traoré gitárja megfordult ugyan Amerikában, mindazonáltal ez a sivatagi sztori is másról szól. Arról a sűrűségről, arról a személyességről és arról vallomásról, amitől egy hang ugyanazt a fájdalmat keltheti Szerbiában vagy a Zöld-foki-szigeteken, mint ezúttal a szenegáli El Hadj N´Diaye énekében. Bár az is igaz: ha egymás után hallgatjuk meg Boubacar Traoré, Djélimady Tounkara, Rokia Traoré és Habib Koite számait, egy-két pillanatra-napra-életre kiesik, ami a bluesban Malin túl történt. Meg az is, ami úgy általában velünk.

A Szaharán innen, Algéria, Marokkó és Egyiptom mentén sem kell aggódnunk. Még a "rai-herceg" Cheb Mami is egy szigorúan megrázó berber darabbal rukkolt ki, a meglepetések frontjáról mégis inkább az algériai Kadda Cherif Hadriát, a marokkói, gnawa-iskolázottságú Majid Bekkast, illetve a libanoni Abajit emelném ki. De számomra az egyiptomi Soliman Gamil a legsúlyosabb beavatás: arra még legkedvesebb olvasóim sem bírnának rávenni, hogy Szufi dialógusa után összeszedjem magam, és lemezismertetni támadjon kedvem.

Pedig az etióp Netsanet Mellessé még hátravan...

Marton László Távolodó

Network/Fonó, 2002

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.