1995-ben a frankfurti Network lemezkiadó nekirugaszkodott egy könyv formájú lemezsorozatnak - esetenként két-két cédé, egy csomó színes kép, francia-német-angol szöveg, kemény borító. Az első kiadvány a Desert Blues címet kapta, jobbára olyan afrikai balladákkal, melyek némelyike valóban elhitette, hogy a hullámzó homoktenger hangjaiból és ritmusából merítette töltését, tartását, lelkét. Jó páran szerepeltek rajta a vidék ismertebb előadói közül: így Oumou Sangaré, Youssou N´Dour, Ali Farka Toure, Baaba Maal, Mahmoud Ahmed vagy Kante Manfila, és igazán mindent megtettek, hogy azóta százezer példány gazdára találjon.

1995-ben a frankfurti Network lemezkiadó nekirugaszkodott egy könyv formájú lemezsorozatnak - esetenként két-két cédé, egy csomó színes kép, francia-német-angol szöveg, kemény borító. Az első kiadvány a Desert Blues címet kapta, jobbára olyan afrikai balladákkal, melyek némelyike valóban elhitette, hogy a hullámzó homoktenger hangjaiból és ritmusából merítette töltését, tartását, lelkét. Jó páran szerepeltek rajta a vidék ismertebb előadói közül: így Oumou Sangaré, Youssou N´Dour, Ali Farka Toure, Baaba Maal, Mahmoud Ahmed vagy Kante Manfila, és igazán mindent megtettek, hogy azóta százezer példány gazdára találjon.

A sorozatszerkesztők - Christian Scholze és Jean Trouillet - azonban nem érték be ennyivel. Pontosabban: amikor meghallották a már alapjáraton is Armstrong-hangú guineai Momo Wandel Soumah szaxofonját és énekét, rá kellett döbbenniük, hogy nem maradhat el a folytatás. Amihez aztán nem kellett sok: pár év alatt becserkésztek vagy ezer felvételt, kibogarászva végül azt a huszonhatot, amely most a blikkfangos Desert Blues 2 címet kapta.

Ezt a gyűjteményt én több szempontból is elragadónak tartom, hiszen jócskán túlmutat önmagán: már-már szinte mellékes körülmény, hogy a két és fél óra muzsikából legalább kettő csodás. Ugyanis az esett meg, amitől a legmélyebben fogok padlót: sok-sok-sok csurig ismeretlen név, és mindegyikük a legjobb. Ami persze nem azt jelenti, hogy kimaradt volna az utóbbi években befutott Rokia Traoré, Habib Koite vagy a feltámadt Boubacar Traoré, sőt. Nagyon is fontos, hogy itt vannak: legalább könnyebb belőni, milyen magasságban húzódott a nevezéshez szükséges szint.

Szokása e Network-sorozatnak, hogy bluesnak nevezze magát; s ha túlestünk már a Balkan és az Island Blueson, eszünkbe sem jut arra a "közhelyre" várni, hogy a Niger a Mississippibe folyjon. A mali Lobi Traoré gitárja megfordult ugyan Amerikában, mindazonáltal ez a sivatagi sztori is másról szól. Arról a sűrűségről, arról a személyességről és arról vallomásról, amitől egy hang ugyanazt a fájdalmat keltheti Szerbiában vagy a Zöld-foki-szigeteken, mint ezúttal a szenegáli El Hadj N´Diaye énekében. Bár az is igaz: ha egymás után hallgatjuk meg Boubacar Traoré, Djélimady Tounkara, Rokia Traoré és Habib Koite számait, egy-két pillanatra-napra-életre kiesik, ami a bluesban Malin túl történt. Meg az is, ami úgy általában velünk.

A Szaharán innen, Algéria, Marokkó és Egyiptom mentén sem kell aggódnunk. Még a "rai-herceg" Cheb Mami is egy szigorúan megrázó berber darabbal rukkolt ki, a meglepetések frontjáról mégis inkább az algériai Kadda Cherif Hadriát, a marokkói, gnawa-iskolázottságú Majid Bekkast, illetve a libanoni Abajit emelném ki. De számomra az egyiptomi Soliman Gamil a legsúlyosabb beavatás: arra még legkedvesebb olvasóim sem bírnának rávenni, hogy Szufi dialógusa után összeszedjem magam, és lemezismertetni támadjon kedvem.

Pedig az etióp Netsanet Mellessé még hátravan...

Marton László Távolodó

Network/Fonó, 2002