Pannon Praktikum Világzenei Nagyszínpad: turista, magyar

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2002/30. (07. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az elmúlt két évben kompakt world music fesztivál kerekedett a Szigeten: bejött az első, befutott a második, a harmadiknak most minimum berobbannia kéne.

Az elmúlt két évben kompakt world music fesztivál kerekedett a Szigeten: bejött az első, befutott a második, a harmadiknak most minimum berobbannia kéne.Evilágfalusi szeglet, a szárazföld hátsó fertályán, a térképről szinte lesétálva, olyan fix pont, ami miatt érdemes egy héten át venni a fáradságot. Délutántól estig (egészen precízen - arrafelé pedig nem szoktak csúszni - 17-18, 18.15-19.30, 19.45-21.00 és 21.30-23.00 óra között) napi négy koncert lesz, bemelegítésül egy-két hazai, utánuk két-három külföldi fellépővel. A hazaiak majdnem annyi nációt képviselnek és csaknem annyiféle zenei nyelven szólalnak meg, mint a külföldiek, s minden napra jut "sztár" is: bármely világzenei fesztivál büszke lehetne e névsorra. Akadnak régi ismerőseink és olyanok is bőven, akiket először csíphetünk el. Lehetünk turisták itthon, épp elég gazdag az afrikai kínálat (hát még ha Baaba Maal nem mondta volna le), de nem lesz hiány mediterrán, latin, balkáni, szláv, skandináv és keleti hangokban sem. Külön kéretik figyelni az énekesnőkre.

Szerda, július 31.

Elsőként Palya Beára: még nem akkora név, hogy a legnagyobb betűkkel írnák a plakátra, mégis képes magába bolondítani bárkit a Folkestra élén, ami rajta kívül Monori András, Ágoston Béla, Árkosi Szabolcs, Nagy Péter, Kovács Tamás és Pusztai Gábor sokoldalú muzikalitásából áll össze. Aki még nem hallotta őket, sodorjon egy képzeletbeli gyapjúszálat a Makám és a Besh o droM közé: hagyomány és frissesség, finomság és dinamika, megtalált és saját között egyensúlyoznak magabiztosan. Az a legkevesebb, hogy fölfedezésre érdemesek, még ha a Folkestra-hangzásnak jót tenne is egy határozottabb basszus - olyasmi, mint ami hátára veszi és kontinenseken át cipeli az indonéziai Jugala Allstars zenéjét. E basszusról, egyáltalán, a produkció megvalósulásáról egy brit úr tehet, akit Sabah Habas Mustapha (művész)néven ismerhetünk jó két évtizede, a Balkán bővérűségét angol humorral beoltó 3 Mustaphas 3 zenekarból. Mr. Sabah Habas pár éve átrándult Indonéziába ihletért, megismerkedett muzsikusokkal, fölvételeket készített, aztán saját stúdiójában megbütykölgette a szalagokat. Az eredmény fantasztikus (különösen ajánlott a So La Li CD, de van két korábbi is), hegedű, bambuszfuvola, egy kacapi nevű húros hangszer, gongok és két oldalról ütött dobok alkotnak éteri együttest énekhangokkal, és mondom, a basszus minden határon átsegíti az egészet, hogy a popra kondicionált, de nyitott európai fülekbe is belemászhasson. Hipnotikus.

Miként a maga északi módján a Hedningarna: bő tíz éve vágtak bele a svéd és finn tradíció merész modernizálásába, s a rock erejével hozták felszínre őseik zenéjét. Svéd hangszeresek, finn énekesnők ugor ég alatt. Aki netán hiányolná a Värttinät, annak egyrészt igaza van, másrészt megnyugodhat, a Hedningarna hasonló minőség - kicsit talán kevésbé bulis. De emiatt se tessék aggódni, a Boban Markovicc Orkestar zárja az estét: a mulatozásban verhetetlen szerb roma rezesbandában ezúttal ott lesz a főnök kisfia, Marko is, ha már játszott a papa új albumán (Bistra Reka), ráadásul egy húsztagú kaposvári néptáncegyüttes járja majd velük együtt a színpadon.

Csütörtök, augusztus 1.

Az fix, hogy Boban király virágos hangulatba srófolja a tömeget, de hogy miképp veszik át a stafétabotot a másnapi elsők, arra nem mernék nagy tétet tenni. A közös borozgatás köztudottan megy, ám ez irreleváns a tekintetben, hogy mi sül ki a magyar folkreneszánsz egyik elindítója, Sebő Ferenc együttese és a lengyel népzenét elektromos hangszereléssel éltető Bratanki közös produkciójából. Meglátjuk. Tőlük a Kalyi Jag veszi át a színpadot. Sebőhöz és társaihoz hasonló szerepet játszottak lassan negyedszázaddal ezelőtt: első körben nekik (aztán persze még sokaknak) köszönhető, hogy - mint egyik daluk címe mondja - "újra szól a gypsy zene". Világjáró banda lévén, szó szerint így, világnyelven.

Nemrég járt Budapesten Manu Chao. Most meghallhatjuk, mire jutott régi társa, Tom Darnel, a hajdani Mano Negra egy másik tagja a 90-es évek egyik alapvető francia zenekarának megszűnte óta. A billentyűs francia és kubai zenészekkel hozta létre a Párizs 18. kerülete után P18-ra keresztelt együttesét. Két lemezük alapján belőhető, milyen irányból izgatnak: Urban Cuban, Electropica. Afro örökség, kubai ritmusok és szélvész fúvósszekció egyfelől, francia elektronika másfelől. Mindez rendesen összeérve, azzal az önfeledtséggel, ami egy havannai utcasarkon éppoly természetes, mint egy párizsi diszkóban. Fel is adják majd a leckét a Klezmatics tagjainak - akiket persze nem kell félteni, már többször bizonyítottak Budapesten. Hogy a klezmer revival amerikai követei legutóbbi saját albumuk, az 1997-es Possessed óta merre tartanak, azt új lemez híján előre nehéz megmondani. Túl rossz irány mindenesetre nem lehet, alapul véve a Chava Albersteinnel közös The Well (1998) és a Di Shikere Kapelye klasszisát (ezt a Klezmatics trombitása, Frank London készítette a Klezmer Brass Allstars élén, 2000-ben).

Péntek, augusztus 2.

Ha valami régóta hiányzik a világzenei nagyszínpadról, az a reggae. Az édes és kemény jamaicai vagy brit tősgyökér. Ha nem is töltheti be tökéletesen, de csökkentheti a reggae-űrt a klasszikus feldolgozásprogrammal készülő Ladánybene 27. És nyilván utánuk is lesz hiányérzetünk, mert a Muzsikás koncertjéről nélkülözni leszünk kénytelenek Sebestyén Mártát. Viszont itt lesz Alexander Balanescu, ami egyrészt a közös Bartók album felidézését sejteti, másrészt egy szilaj folk jam sessiont valószínűsít.

Spontán csillogás és tökéletesre csiszolt kompozíciók várhatók a 69 éves Orlando Cachaito Lopez koncertjén is. Rubén Gonzales, Omara Portuondo, Ibrahim Ferrer és Eliades Ochoa után a nagybőgős az ötödik, aki Budapestre vetődik a Buena Vista Social Clubból. Tavaly megjelent, első szólólemezéből (Cachaito) kiindulva nem valószínű, hogy szívbe markoló, nosztalgikus dalkinccsel hódítana: hagyományos ritmusalapokon aktuális hangzásokig jutott el, enyhén megérintette a scratch, a dub és a hip-hop is, amitől zenéje egyszerre kortárs és klasszikus kubai jazzként szólal meg. Utána Mory Kante következik, eredetileg Guineából, gyakorlatilag Párizsból. Tamala című új lemeze ritmusaiban helyenként kubai tánczene lüktet (ami már a 60-as években impulzusokkal látta el Fekete-Afrika popzenéjét), de legmélyebbre Mory Kante akkor mutat, amikor egy akusztikus számában nagyapjára emlékezve kizárólag otthon tartja zenéjét: remélhetőleg nem fosztja meg az ilyesmitől sem a szigetlakókat, habár alighanem inkább élénk átmozgató edzést diktál majd régi afro-diszkó slágere, a Yeke Yeke világrekord tempójára.

Szombat, augusztus 3.

Húzós napot nyit a Chalaban: úgy játszanak hazai pályán, hogy született magyar zenészeik (többek közt a folkestrás Palya Bea) mellett az itt élő, marokkói Sa•d Tichiti viszi a prímet lantszerű, húros hangszerével. Az ő zenéje pedig úgy marokkói, hogy az otthonról hozott fekete-afrikai, arab és berber fundamentumra ráengedi a mifelénk található matériát is. Aztán a Besh o droM: az utóbbi évek tán legnagyobb magyar felfedezettjeként mostanában szinte megállás nélkül "ülik meg az utat", ide is Spanyolország és Belgium között esnek be. Első lemezük, a Macsó hímzés lassan kétéves, nagyjából itt az ideje a következőnek. Mi is lenne alkalmasabb hely a premierre, mint a Sziget, ahol 1999-ben legelső koncertjüket adták?

Ahogy lassan leszáll az est, a Sziget kezdheti igazi tengerbe képzelni magát, előbb a Földközibe, aztán az Atlantiba - na jó, az óceán. Nápolyból érkeznek a Spaccanapoli tagjai, akik nemcsak a mediterrán vidék verhetetlen vonzerejét hozzák magukkal, hanem olyan plebejus tartást is, mint amit két éve a torinói Mau Mau képviselt ugyanitt. A 70-es évek közepén vették fel a középkori vagy tán még régebbi, pogány időkre visszanyúló zenei tradíció fonalát (CD-n: Spaccanapoli). Fergeteges utcabálra vagy szelíd andalgásra hívnak, övék a tarantella, velük a halászó és gyári munkás nép, beállunk mi is a sorba, az tuti. Utánuk jön az idei fesztivál egyik vitathatatlanul legnagyobb fogása, Cesaria Evora, aki pont azt a "jó kis szomorúságot" hozza el a Zöld-foki-szigetekről, amit valami "portugál dolog"-ként emleget a Folkestra egyik dala. Kizárt, hogy bárki is most olvas róla először a Narancsban, de ha mégis, annak csak annyit, el ne mulassza. Nemrég jelent meg egy válogatás (Anthology) az 1991 óta készített lemezeiből, lehet ezzel kezdeni az ismerkedést.

Vasárnap, augusztus 4.

Két eleven intézménnyel indul a délután: a Kaláka 1969 óta már a sokadik nemzedék gyerekeit avatja be zene és költészet játékos világába, a Vujicsics 1974 óta gyűjti és adja tovább a Duna-völgy délszláv muzsikáját. Ha nem volnának, ki kéne találni őket.

Azzal kezdtük, hogy tessék külön figyelni az énekesnőkre. Nos, ha magunkhoz tértünk Cesaria Evorából, ideje visszafordulni a varázslathoz: Savina Yannatou és Natacha Atlas majd segít. Savinát most láthatjuk először: nem akármilyen élménynek ígérkezik. Fantasztikus énekhang, abból a fajtából, ami egymaga is megtölt egy estét, kíséret sem kell hozzá. Nemcsak szép és bravúros, hanem kockáztatni is mer. De persze nagyon jót tesz neki a zenekara, a Primavera en Salonico kínálta diszkrét akusztikus környezet is. Savina Yanatou görög, ám repertoárja a mediterrán vidék más tájairól is merít, régmúlt idők dalait interpretálja, és nem idegenkedik a szabad improvizációtól sem. Utána Natacha Atlas: nála kevesen tettek többet azért, hogy az arab világ hangjai és csípőmozdulatai mindennapi zenefogyasztásunk alapfogásaivá váljanak. Most itt az újabb és megint kihagyhatatlan alkalom.

Hétfő, augusztus 5.

A nap eklektikáját a Szászcsávási banda alapozza meg: a magyar cigány muzsikuscsalád tagjai - túl az Utolsó óra CD-sorozat népzenementő fölvételein - végre nagyszínpadon mutathatják be, milyen a virtus Székelyföld délnyugati végén, abban a Kis-Küküllő menti faluban, ahol jó harminc éve húzni kezdték a talpalávalót. Közvetlenül utánuk vételezhetünk a legfeketébb afrikai virtusból is: a Nigériával és Togóval szomszédos Beninből érkező Gangbé Brass Band zenéje egészen különleges egyveleg. Legújabb CD-jük, a Togbé is bizonyítja, nem véletlenül dolgozott velük a tavaly látott francia Lo ´Jo. A felelgetős kórusok és beszélő dobok ősi nyelvét a modern európai és amerikai zene ismeretét feltételező módon megkomponált rézfúvós harmóniákkal tágítják ki. Kapkodhatjuk a fejünket, hol is vagyunk. Beninben, hol másutt. De csak amíg Mari Boine egy totálisan más világba el nem vezet: a Sami- (más néven Lapp)földre, mely Norvégia északi csücskéből Svéd- és Finnországon át egész Oroszországig nyúlik. Egy tiszta hang, kínálkozna a jelző új CD-je, az Eight Seasons okán, ha nem volna méltatlan médiapolitikai rezonanciája - mondjuk inkább egyszerűen olyannak, amitől leesik az ember álla, és ott marad, míg csak légies elektronikával is megtámogatott utolsó rezgése el nem úszik a Duna hullámai fölött. Akkor aztán bekapcsol a Radio Tarifa, és merev közép-európai ujjainkat pattogtatva, sarkunkkal esetlen flamencofigurákat imitálva dél felé fordulhatunk, Andalúziának, ahonnan szép időben akár át is látni Marokkóba. Ilyesféle hangok előtt nincs akadály, így az 1991 óta működő kompánia zenéje az arab és spanyol kultúra történelmi összekapaszkodásából nőtt ki. Másodszor jönnek Budapestre, új lemezük a Cruzando El Rio.

Kedd, augusztus 6.

A búcsúmenü az 1988 óta működő M.É.Z. itteni ízekkel gazdagított ír és skót sörkorcsolyájával indul, majd az orosz népmesék boszorkányfigurája, Baba Yaga következik: a nálunk élő ír Jamie Winchester mellett egy négytagú orosz férfi-női vokál hozza a szláv harmóniákat (lúdbőröztetésre képes kvalitással), három magyar zenész pedig a rockot (őszintén szólva nem túl érdekfeszítően); a nemzetközi projekt új lemeze a Secret Combination. A Fanfare Ciocarlia albumát (Iag Bari) vagy koncertjét nagyobb kár lenne elszalasztani: szláv, konkrétan bolgár harmóniákkal náluk is szolgál egy kórus, de a román-moldovai határvidékről érkező roma rezesbanda nyaktörő zenéje vendégénekesek nélkül is csupa tűz. Mikor pedig gyászos tempóra váltanak, azonnal mázsás súlyokat vélsz érezni, életét, halálét - pedig a tuba az ő vállukon.

Végül, ha már súlyokra és vállalásra terelődött a szó: Femi Anikulapo-Kuti és zenekara, a Positive Force zárja az estét és a hetet. Nevéből hallható: Femi három évtized afrikai zenéje egyik kulcsfigurájának, a ´97-ben elhunyt Fela Anikulapo-Kutinak a fia. Ez önmagában épp elég akaratlan teher egy önálló pályát járó művésznek, ám az immár negyvenéves Femi önként cipeli az atyai hagyaték azon részét is, mely a feltartóztathatatlanul áradó, apja óta afrobeat címkével jelzett zene erejével komolyan veendő üzeneteket is hordoz, leginkább persze Afrika népeit célba véve: a gyarmati örökség lerázása, az emberi jogok és demokratikus játékszabályok tisztelete, ilyesmik. S miközben Mory Kante tavaly október óta az ENSZ élelmezési szervezete, a FAO nagyköveteként igyekszik tudatosítani a világ jóllakottabb felén, hogy afrikai milliókat éhhalál fenyeget, addig Femi Kuti az ENSZ oktatási alapja, az UNICEF idén júniusban kinevezett nagyköveteként saját kontinense fiatalságát próbálja felrázni: ha nem vigyáztok, apámhoz hasonlóan AIDS-ben pusztultok el. Van erről egy száma a tavalyi Fight to Win albumon, szigeti fivéreit is biztos óva inti majd vele: "burkold be a bambuszodat".

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2002/30. (07. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...