"Műfaji mindenevő vagyok" - Ennio Morricone zeneszerző

szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2002/30. (07. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Cannes-tól Rómáig, Taorminától Párizsig járja a fesztiválokat legkedvesebb "hobbijával", saját zeneműveinek, filmzenéinek vezényletével. Ebben a minőségében fogadta el a Szegedi Szabadtéri Játékok meghívását is minden idők talán legnépszerűbb filmes komponistája, Ennio Morricone. A mesterrel, aki első és legfontosabb hivatásának szimfonikus és kamarazenei művek komponálását tekinti, még az idei cannes-i filmfesztiválon találkoztunk. Könnyed nyári vászonöltöny, komoly, inkább megfontolt, mint szenvedélyes tekintet. Mindamellett Morricone elemében érezte magát, amikor a Palm Beach kaszinó komor koncerttermében megannyi híres kollégája, köztük Angelo Badalamenti, Francis Lai, Antoine Duhamel társaságában ünnepelték.Volt egyszer egy vadnyugat, Volt egyszer egy Amerika, Küldetés, Cinema Paradiso: milyen alapon választotta ki a cannes-i filmparádéra szánt kísérőzenéit?

Ennio Morricone: A válogatás csak annyiban múlt rajtam, hogy amikor felkértek, hogy a kedvenceimet szólaltassam meg, azokra esett a választásom, amelyekhez fényes pillanatok, díjak, elismerések fűződnek. Ez az egyveleg mellesleg abból a koncertkörutamból villant fel részleteket, amivel idén Európát járom. A Római Filharmonikusokkal karöltve szerveződött ez a turné a francia Riviérán, majd kibővült európai turnévá, amely jelentős film- és zenei fesztiválokat is érint, köztük Taorminát, Nizzát, Viareggiót.

MN: A jelentőségében első számú nemzetközi filmfesztiválnál, Cannes-nál maradva, igazi zeneünnep volt idén a fesztivál. A strandokon felállított mozisátrakból is a filmtörténet örökzöldjei szóltak. Milyen érzéssel töltötte el ez a tisztelgés?

EM: Nem áll szándékomban megkövezni Cannes-t, de "jobb későn, mint soha" alapon gondolhattak ránk. Nem mintha egy filmzene sorsa, utóélete, hatásfoka fesztiválokon dőlne el, de azért az mindenképpen jelzés értékű, hogy ez a fesztivál soha nem gondolt igazán ránk, a mozi "napszámosaira". Azt hiszem, késő bánat, hogy a filmzene kategóriában nincsenek, nem voltak díjazások.

MN: Minek tudja ezt be, szakmai figyelmetlenségnek, érdektelenségnek, vagy másnak?

EM: Ezt a kérdést talán nem nekem kellene feltenni. Csak annyit fűznék hozzá, hogy a mozinézők egyéni és kollektív képzelete sokszor elválaszthatatlan a kísérőzenétől. Míg a kamera sokszor a jelenbe rögzíti a fantáziánkat, addig a zenekíséret önálló életet él. Hányszor van úgy, hogy már nem is emlékszünk egy film sztorijára, a rendező nevére, vagy összemosódnak a képzeletünkben történetek, képek, dialógusok, de örökre a fülünkbe, az érzelmeinkbe ivódnak dallamok. Már nem is tudjuk, melyik filmben hangzottak fel, csak arra leszünk figyelmesek, hogy részévé váltak a mindennapjainknak, hogy végigkisérik az életünket, szerelmeinket, emlékeinket. Nos, ilyenkor szoktam azt mondani, hogy érdemes volt erre az ingoványos talajra lépni, és kitartani ott, amit a mozi jelent. Zene nélkül számomra elképzelhetetlen egy film.

MN: Vajon ez az alapállás segített önnek abban, hogy következetesen kitartson a filmzene-komponálás mellett?

EM: Tudja, azt szoktam erre mondani, hogy valaha felelőtlenségem teljes tudatában engedtem egy csábításnak, és mire feleszméltem, azt tapasztaltam, hogy mindenki más is komolyan gondolja rólam, hogy ez a választott hivatásom.

MN: Egyszóval jobb híján hagyta magát elcsábítani?

EM: Az a hajdani fiatalember, aki voltam, leginkább a komoly múzsa felől érezte magát csábíthatónak. Híres koncertzongoristának, karmesternek és zeneszerzőnek képzeltem magam. De azokban az időkben nagyobb kereslet mutatkozott az alkalmazott zene területén, így a rádiónál, a színháznál és a filmnél. Eredetileg úgy gondoltam, hogy néhány évig teszek egy kitérőt a könnyebb műfaj irányába, majd visszatérek a koncertpódiumokra. Nem így történt. De nem bántam meg.

MN: Lényegében egzisztenciális megfontolások marasztalták a filmnél?

EM: Mi tagadás, kétarcú zeneszerző vagyok: az előbbit, a tetszetőset, a nagy lehetőségekkel, változatossággal kecsegtetőt meghagytam a filmzenének, míg a másikat, a rejtőzködőt, a kevésbé tetszetőset, látványosat a komolyzenének. Sok időbe telt, amíg rájöttem, hogy nincs alá- és fölérendeltségi viszony a kettő között, hogy harmonikusan kiegészítik egymást. Lehet, hogy illúziórombolónak hat, amit most mondok, de soha nem voltam elvakult filmrajongó. Javarészt emberi vonzalmak, baráti kötődések marasztaltak a filmnél. Ha nem találkozom Sergio Leonéval, talán nem így alakul az életem, a hivatásom. Nem ismertem még egy hozzá hasonló fantasztát, megszállottat, aki olyan konokul hitt volna a képek erejében, mint ő. A legtöbb, amit Leonétól tanulhattam, kaphattam, az az érzelmi őszinteség. Mindig azt mondta nekem, nélküled egy tapodtat sem teszek. Mérhetetlenül bízott bennem, sikerült előcsalogatnia belőlem az érzelmes komponistát. Nélküle, az ő lelkesedése nélkül magamtól talán soha nem merészkedtem volna távoli mozikalandokba. A természetem sokkal inkább megfelel a maga elefántcsonttornyában kényelmesen, zavartalanul komponáló muzsikusnak.

MN: Leone spagettiwesternjei hatására a legkülönfélébb ajánlatokat kapta Hollywoodból. És mindmáig irigylésre méltóan váltakoztatja a nagy amerikai produkciókat a szerényebb európai, olasz filmekkel. Tudatosan törekszik egyfajta egyensúlyra?

EM: Az egyensúly, az egészséges középút megtalálása és az azon való haladás létszükséglet számomra. Képtelen volnék elkötelezni magam egyfajta rendezői látásmód, stílus, produkciós gépezet mellett.

MN: Függetlenség és elkötelezettség, a saját elképzeléseihez való ragaszkodás és egy adott rendezői elvárás teljesítése hogyan fér össze egymással?

EM: Egyetlen módon: ha mindannak tudatában, hogy mire vagy képes, és a másik mit vár el tőled, minden tudásodat, tehetségedet az adott feladat, jelen esetben egy film szolgálatába állítod. Alapszabály, hogy egy filmzeneszerzőnek ne legyenek berögzült elképzelései egy filmről. Hagyja magát befolyásolni a történet, a képi hatás, az atmoszféra által. Mindenen túl meggyőződésem, hogy már az első percekben, a beszélgetésekből kiderül, hogy tudunk-e azonos vízen evezni, vagy más nyelvet beszélünk. Empátia, egymásra hangoltság nélkül képtelenség közös nevezőre jutni. És mindenkor figyelembe kell venni, hogy amivel zeneszerzőként hozzájárulhatok egy filmhez, az a kottajegyek mögötti tartományokat érinti. Nevezetesen rá kell éreznem arra, hogy mi célt is szolgál egy adott helyzetben, felütésben, dramaturgiai, érzelmi pillanatban a zene. Ha nincs meg bennem ez a tudás, ez az érzékenység, akkor a legjobb szándékok is vakvágányra visznek. Egy szó, mint száz, szeretni kell, hinni kell abban, amit és akivel csinálok. Egyszerre ilyen egyszerű és ilyen bonyolult ez a mesterség.

MN: Ön szerint érdekes egybeesés vagy annál több, hogy a filmtörténet klasszikusainak számító zeneszerzők, mint Nino Rota, Michael Nyman, Michel Legrand, Maurice Jarre vagy ön is megőrizték kívülállásukat, és pályafutásuk alkonyán visszatértek - az ön szavaival élve - rég elhagyott szerelmükhöz, koncertművek, operák, zenés játékok, szimfonikus zenék komponálásához?

EM: Nincs igazán rálátásom az ön által említett kor- és sorstársaim legbensőbb késztetéseire, életútjára. Az alkotómunka, legyen szó zeneszerzésről, filmkészítésről vagy bármi másról, szerintem mindenkor nagyon magányos, elszigetelt állapot. Ki-ki közülünk másként éli meg ezt. Egyazon közös kincsestárból dolgozunk, alkotunk, más és más lélektani, érzelmi, alkati megközelítéssel. Egyet biztosan tudok: a filmzeneszerzés közvetett kifejezési forma, sok esetben nagyobb szerepe van benne a tisztes kézművességnek, mint az alkotói fantáziának. Eleve megkötöttséget, korlátokat jelent, hogy sokszor leegyszerűsített, könnyített megoldásokat kell alkalmazni a zenei aláfestés terén. Talán ez a hiányérzet motivál engem is, amikor közvetlen, élő kapcsolatfelvételre törekszem a hallgatósággal. Régebben nem tulajdonítottam ilyen jelentőséget ennek. Ma már tudom, mert átéltem, hogy nincs annál felemelőbb, borzongatóbb érzés, mint amikor úgymond a saját "szakálladra", felelősségedre komponálsz, és egy zenekar élén átéled a terem hangulatát, érzelmi reagálását. Ezért is tartom fontosnak, hogy vezényeljem a saját műveimet: hogy kilépjek a magányos alkotás elszigeteltségéből.

MN: Bizonyára került már olyan helyzetbe, amikor felmerült a rivalizálás kérdése - akár az említett kortársaival. Hogyan viszonyult az ilyen helyzetekhez?

EM: Minket, filmzeneszerzőket óhatatlanul is versengésnek tesznek ki, sokszor a tudtunkon kívül. Mégis azt kell mondjam, hogy a titoktartás kötelez ezen a téren. Nem volna ugyanis tisztességes visszamenőleg előhozakodni ilyesmivel. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy mi, a film alkalmazott mesterei éppúgy egy produkciós gépezet részei vagyunk, mint a színészek, a rendezők, az operatőrök és a többi.

MN: Nem bánta meg, hogy lemaradt néhány filmről, vagy hogy helyette olyanokat vállalt el, amelyeket mai szemmel nézve nem tart igazán vállalhatóknak?

EM: Nem foglalkozom olyasmivel, ami kívül esik a "hatáskörömön". Persze hogy velem is megesett, hogy utólag hallottam viszsza: "Hisz téged szerettelek volna szerződtetni, de nem értél rá éppen." Negyvenöt évbe sok minden belefér, így a félreértések, a megkésett ajánlatok is. Nincs okom panaszra, megbánásra meg végképp nincs.

MN: Hogyan sikerült szót értenie olyan, egymástól fényévnyi távolságra eső rendezőkkel, mint például Warren Beatty és Giuseppe Tornatore, Brian De Palma és Mike Nichols?

EM: Tolmácson keresztül. De félretéve a tréfát, nem szót, hanem képet kell értenünk. A filmzene-komponálás egyszerre igényel rendkívül nyitott és meditatív állapotot. Akik ismernek, tudják rólam, hogy amolyan műfaji mindenevő vagyok. Nem vonok műfaji határokat, legyen szó gengszterfilmről, romantikus komédiáról, akciómoziról, krimiről, horrorfilmről. Minden műfajnak létjogosultsága van ugyanis a vizuális kultúránkban. A szívem persze minduntalan visszahúz az olasz filmhez, elvégre az olasz mozi "gyermeke" vagyok. Egészen egyszerűen hűség, érzelmi kötődés dolga nálam, hogy szeretek arról a valóságról szólni, amelyben magam is élek.

MN: Már-már apa-fiú kötelék fűzi Giuseppe Tornatoréhoz, aki hűségesen kitart az ön zenéje mellett.

EM: Tornatore sajátos fejezet az életemben. Bármit csinál, bármilyen ötlettel áll elő, messzemenően számíthat rám. Szeretem Giuseppe érzékenységét, líraiságát, filmjei meseszerűségét. A Cinema Paradisóval köttetett köztünk ez a részemről atyáskodó barátság. Néha azon kapom magam, hogy ő tanít engem. És ez számomra nagyon ösztönző állapot, felér egy fiatalítókúrával.

MN: Az óceánjáró zongorista legendája című Tornatore-film kapcsán ön nem győzte cáfolni azt, miszerint Novecento alakját, aki soha nem ér partot, önről mintázta.

EM: Az igazság az, hogy a sajtó meglovagolta ezt a metaforának gyönyörű képet. A zongoristáról, akit senki és semmi nem tántoríthat el a muzsikától, aki együtt ég el a hajóval, amelyen született. Tornatore valóságos himnuszt komponált a zenéhez, a zenéről. Csakis ebben a tekintetben érzek azonosságot vele.

MN: A zene mint gyógyír minden bajra: háborúkra, öldöklésre, világégésekre. Ön is osztja Tornatore véleményét? Ha történetesen arra kerülne sor, hogy kimenekítse egy világégés elől néhány partitúráját, mire esne a választása?

EM: Nincs menekvés semmi elől. A jó és a rossz dolgok egyformán utolérnek minket, úgyhogy az én nézetem az, hogy semmit sem szabad prognosztizálni, veszélyhelyzetként megidézni. Talán írtam néhány figyelemre, érzelemre méltó muzsikát, amelyik túlél engem. Nem mintha ez érdem volna, de mindenesetre néha jó érzés hinni abban, hogy nem hiába tettem és teszem még a dolgomat.

Szentgyörgyi Rita

szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2002/30. (07. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...