Könyv: Vérsznobok öröme (Lengyel László: Fortinbras-ügy)

szerző
Neményi László
publikálva
2002/31. (08. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Apolitikai szakértés irodalmi ambíciókkal is rendelkező termékeny generalistája immáron második kötetében írja tovább Shakespeare Hamletjét. Nem elsietett rögtön leszögezni, hogy a Fortinbras- ügy a költői káprázatosság, a lélekábrázolás bámulatos hitelessége és szubtilitása, a tragikus érzület intenzitása tekintetében nem versenytársa a kiindulópontul szolgáló műnek.

Apolitikai szakértés irodalmi ambíciókkal is rendelkező termékeny generalistája immáron második kötetében írja tovább Shakespeare Hamletjét. Nem elsietett rögtön leszögezni, hogy a Fortinbras- ügy a költői káprázatosság, a lélekábrázolás bámulatos hitelessége és szubtilitása, a tragikus érzület intenzitása tekintetében nem versenytársa a kiindulópontul szolgáló műnek.

Lengyel László irigylésre méltóan művelt, olvasott és tanult szerző, de nem író, Hamlet-továbbköltése nem irodalmi alkotás, hanem vájt fülűeknek szóló irodalmiaskodó politikai tréfa. Pontosabban azoknak szóló politikai tréfa, akik szeretik magukat vájt fülűnek tekinteni. A szerző úgy igyekszik az olvasó szívébe lopni magát, hogy hízeleg neki: arra csábítja, hogy azt higgye, ő könyves ember, akinek minden mondén jelenség akkor válik igazán érthetővé, ha versidézetekkel, reneszánsz traktátusokból vett passzusokkal, mély értelmű irodalmi allúziókkal világítják meg neki. Természetesen eredetiben idézve, latinul, olaszul és franciául, és az idézetek magyar fordításának a szövegbe való inkorporálását tapintatos szerző csak azzal indokolhatja, hogy illusztrálja a fordítás reménytelenségét.

Szóval

fene műveltek vagyunk

mi, Lengyel-olvasók. Pedig hát valószínűleg a földkerekség minden gimnáziumi irodalomtankönyvében benne van, hogy a döntésektől nem félő, határozott és tetterős Fortinbras (kinek már beszélő neve is erőskezűt, erőszakost jelent) Shakespeare-nél a tétova és habozó Hamlet kontrasztja. Elég erre a generációk által érettségi dolgozatokban közhellyé koptatott műveltségi aranyrögre halványan emlékeznünk, és máris felemelkedtünk azokba a ritka levegőjű magaslatokba, ahol a szerző a condition humaine-ről és a nemzeti sorskérdésekről szokott elmélkedni. Ha ez rémlik, akkor már értjük, hogy Lengyel Fortinbrasa miért Orbán Viktor, és hogy miért gondolhatta Lengyel: a Hamlet történetének fonalát Fortinbras trónra lépésével felvéve olyan példázatot lehet írni, amely megvilágítja-értékeli a Fidesz kormányzását. Egyébként minél halványabban rémlik, annál jobb: segíti a befogadást, ha nem jutnak eszünkbe olyan kekec és destruktív kérdések, hogy ki volt a magyar politikában Hamlet, Claudius és Ophelia - hogy a többi dramatis personae-ról már ne is beszéljünk -, és hogy mikor hadakozott Orbán Viktor Lengyelországban.

Példázatokat három okból lehet és érdemes írni. Először azért, amiért La Fontaine állatmeséket írt: a cenzúra kijátszása céljából, mert a szerzőnek olyan mondandója van, amelyet az adott (közlés)politikai helyzetben csak a sorok között lehet az olvasó tudomására hozni. Ez nem lehetett Lengyel László oka arra, hogy Orbán Viktorról mint Fortinbrasról, Kövér Lászlóról mint Sovány uramról, Torgyán Józsefről mint Bohóckirályról, Mikola eü. miniszterről mint Ispotályos lovagról értekeztesse karaktereit - Ambrus apátot, Lord Bardolphot, Petrust stb. -, akiket egyébként nem lehet közéleti szereplőknek megfeleltetni. Cenzurális okokból kódolt beszédre Magyarországon nincs, Orbán miniszterelnöksége idején sem volt szükség, és problematikus, mert durván inszinuáló, hogy a Lengyel által választott műfaj akaratlanul is kicsit az sugallja: volt.

Másodszor azért, mert azt reméli, hogy így mondandója szórakoztatóbb, élvezetesebb, széles közönség számára fogyaszthatóbb lesz. Hogy most Lengyel mondandója étvágygerjesztőbb lett-e irodalmi tálalásban, ennek a kérdésnek az eldöntése akkor is messzemenően szubjektív lenne, ha a formát minden további nélkül le lehetne választani a tartalomról, vagyis ha megalapozott hipotézist állíthatnánk fel arról, hogy milyen lenne ez a mondandó natúrban. De mivel ez nincs így, felelősséggel csak annyi állítható: ha sok olyan olvasó van, akinek érdeklődését a magyar politikatörténet utóbbi két évének elemi tényei iránt öncélú irodalmi játékkal lehet felébreszteni, akinek aha-élménye támad egy Baldassare Castiglone- (1478- 1529) idézet olvastán, aki tud azzal mit kezdeni, hogy Jorge Luis Borges Labirintus című verse (Imreh András magyar fordításában) Lord Bardolph monológjaként szerepel a könyvben, aki mélynek és szellemesnek találja, hogy ugyanezen lord Baudelaire-t és Széchenyi Istvánt idéz, akkor Lengyel László piaci résre talált. (A Hamletet Shakespeare legkésőbb 1602-ig megírta, és egy olyan legendán alapul, amely Saxo Grammaticus 1200 körül írt History of the Danes című krónikájában olvasható.)

Harmadszor azért próbálkozhat egy szerző egy politikai téma irodalmi feldolgozásával, mert abban bízik, hogy így többet, mélyebbet, általánosabbat mondhat el, értethet meg tárgyáról, mintha sallangmentes esszében, tanulmányban értekezne róla. Lengyel nyilván ebben a reményben, evvel az ambícióval vágott neki könyve megírásának. Szerintem egyértelműen és

látványosan kudarcot vallott

A kötetben az olvasó elé tárt fikció nem sűrítése, hanem az elviselhetőség határát súroló szószátyár felvizezése az elmúlt egy-másfél év politikai történéseinek és dilemmáinak. A szerző többet törődik a fikció hitelének - egyébként sikertelen - őrzésével, mint azzal, hogy érvényes kijelentéseket tegyen tulajdonképpeni tárgyáról. "Döntetlen az, amikor két hatalmas erő egymásnak feszül, de ledönteni a másikat egyik sem tudja" - kong az álfilozófiai álmélység Lengyel Ambrus apátjának egyik kinyilatkoztatásában. Miért, akkor mi van, ha két iciri-piciri erő feszül egymásnak, és egyik sem tudja ledönteni a másikat? Matt? És mivel járul hozzá ez a fülsértő butaság ahhoz, hogy jobban megértsük a Fidesz és az MSZP versengését a kormányzati hatalomért? Merthogy erről lenne itten szó.

Eleve borzalmasan rossz ötlet volt Lengyeltől a kormányzati hatalom Fidesz általi megszerzését, gyakorlását, majd elvesztését a Hamlet hatodik, hetedik és nyolcadik felvonásaként fikcionalizálni. Bármily csábító is az Orbán-Fortinbras párhuzam (én egyébként ellen tudtam volna neki állni), a rendszerváltás utáni magyar politikát nem lehet feudális kategóriákban ábrázolni és megérteni. Ha ezzel próbálkozunk, úgy állítjuk be cudarnak és gaznak a politikai osztályt, hogy egyúttal fölmagasztosítjuk. Minden korrupció dacára populista demagógia azt sugallni, hogy a politika az urak marakodása a koncért, miközben a szegény nép szenved. A politikai osztály tagjának lenni nem születési előjog, és még csak nem is olyan nagy etvasz, amit mindenki ambicionál. Orbán nem élet-halál ura volt, hanem egy strukturálisan és alkotmányosan is igen jelentős mértékben korlátozott hatalmával változatos módokon viszszaélő miniszterelnök.

Nem Isten kegyelméből

uralkodott, hanem a nép akaratából kormányzott, miután a pártja által vezetett politikai csoportosulás megszerezte a parlamenti többséget. Az MSZP választási győzelme (pontosabban a Fidesz választási veresége) nem azért volt preferálandó, mert Medgyessy szelídebb királynak ígérkezett, mint amilyen Orbán volt: az alkotmány tisztelete nem habitus kérdése. A választási küzdelem nem olümposzi istenek birkózása volt, hanem olyan - nagyon is prózai - emberek vetélkedése nem is annyira jó állásokért, akik a politikát választották kenyérkereső foglalkozásnak. ("[K]ét hatalmas erő egymásnak feszül... " - nebich.) Lengyel mértéktelenül túldimenzionálja azt a hatalmat, melynek elosztása - és nem kizárólagos birtoklása - a politikai küzdelmek tétje. Így lesz Orbánnak ezekben a küzdelmekben eddig tanúsított ügyességéből diabolikus képesség, amelytől rettegni, amelylyel szemben borzongó áhítatot érezni egyformán muszáj.

"Pártunk szíve tüzel, tiétek fagyott. Ha vissza nem tartom embereim, véretek festi a városokat" - olvasható Lengyel Fortinbrasának vereség utáni röpiratában.

Ugyan már.

Neményi László

Helikon, 2002, 251 oldal, 2000 Ft

szerző
Neményi László
publikálva
2002/31. (08. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...