n Debashish Bhattacharya and Bob Brozman: Mahima. Az amerikai Bob Brozman népzenekutatóként és a hawaii slidegitár-reneszánsz generálójaként híresült el a nyolcvanas években, de manapság inkább a világzene átütő kollaborátorai közt tartható számon. Hawaiitól Okinaváig majd egy tucat album őrzi a keze nyomát - legutóbb a guineai korás Djeli Moussa Diawarával alkotott maradandót. Tessék csak utánajárni, Ocean Blues a címe, de az még nem elég: most a hindusztáni slide gitárt megalkotó Debashish Bhattacharyával közös opusa is kötelező. Bhattacharya, akinek újabban John McLaughlin Shaktijában is biztos helye van, egy olyan, huszonnégy húros hangszert készített, amely éppen annyit tud a klasszikus indiai zenéről, mint a folkról és a dzsesszről, s amely a kevésbé érzékeny európai hallójáratokban is könnyen magára talál. Persze tudom én jól, többnyire kétségbeejtően hangzik, amikor a keleti-nyugati átjárókra terelődik a szó, de ezúttal semmi kétség: nem blöffölnek az urak. Azt hallani inkább: könnyedén, bizonyítási kényszer nélkül élvezik egymás virtuozitását, és akár Indiához, akár Amerikához járnak közelebb, ott nekünk is helyünk van. (Riverboat Records/World Music Network/IndieGo, 2003)
HHHH és fél
n Los de Abajo: Latin Ská Force. A legkitűnőbb Mano Negra-tanítványt már (`92-es) megalakulása óta foglalkoztatta a ska mexikói honosítása, de első két albuma inkább a punk-salsa kék égisze alatt fogant. Most azonban tarolt, jóvátehetetlenül, s egyszersmind a tágas zapatista mezőny bevonásával. A mexikói undergroundnak huszonhárom harcosa - affélék, mint a Maldita Vecindad vagy a Desorden Público - állt mellé csatasorba, így aztán kő kövön nem maradt: ez a lemez egy órán át lángol, s miközben szigorúan közös tőről fakad, minden száma tartogat valami markánsan különbözőt is. Szóval az a legkevesebb, hogy már nem beszélhetünk a skáról Mexikó és a Los de Abajo nélkül - valójában az a helyzet, hogy ebben a műfajban nagyon-nagyon ritka a Latin Ská Force-nagyságrendű robbanás. (Pepelobo Records, 2002) HHHHH
n Sixteen Horsepower: Olden. A 16 Hp első "demói" hallhatók ezen a lemezen: tíz évvel ezelőtti stúdió- és koncertfelvételek. Tizennyolc szám, melyből az American Wheeze kétszer is, viszont a Train Serenade és a Slow Guilt Trot most először bukkan fel abban a hármas felállásban, amely `96-ban az első nagylemezen szerepel. De ne essék félreértés: szó sincs arról, hogy csupán az első "szárnycsapások" dokumentuma lenne ez a korong - éppen ellenkezőleg: az derül ki, hogy a megalakulását követő évben már teljesen "készen volt" a zenekar, sőt akkora repertoárral rendelkezett, amelyből aztán két albuma is töltekezhetett. És alighanem az is kiderül, hogy korántsem drámai a későbbiekben társuló gitárok-billentyűk hiánya: a 16 Hp így, szolidabban-folkosabban-akusztikusabban is zsigerből hátborzongató. (Jetset Records/Glitterhouse/Neon Music, 2003) HHHHH
n Yat-Kha: /tuva.rock. Ha fellapozzuk a lemezt kísérő füzetet, az orosz föderációnak egy olyan köztársasága nyílik meg, melyet egyaránt megviselt a diktatúra és a peresztrojka, ahol nincsen jövő, nincsen munka, derékba tört a vallás és a hagyomány, továbbá kiugró az alkoholisták és vérbajosok aránya. Tuvából menekül, akinek van hozzá esélye és mersze, pedig aligha könnyű magára hagyni a sebes sodrású folyókkal tagolt sztyeppéket és erdőket, az ott tenyésző medvékkel, leopárdokkal, ménesekkel. Tuváé, ha mondhatom így, lóközpontú művészet és társadalom - tessék csak meghallgatni a Yat-Kha-számok vágtázó ritmusát, vagy szemrevételezni a lócsontból és sörényből készített morinhuur díszítettségét és formáját. Igaz ugyan, inkább Albert Kuvezin - a samanizmus és a buddhizmus jegyeitől súlyos - ultrabasszus torokénekétől nyilvánvaló, hogy hol járunk, jóllehet a Yat-Kha messze távol tartja magát a "népművészeti kirakodóvásárok" demonstrációitól. A Yat-Kha lényegében egy becsületes etnorockzenekar, és alkalmasint éppolyan fanyar és brutális, akár a "no future" Tuvában. Mögötte (kábé) tizenöt év, és immár az ötödik album - mégpedig a legjobbja, hogy konkrétak legyünk. (Plane Records/Zenesegély, 2003) HHHHH
n Cserepes: Danubian Trances. Cserepes Károly jócskán megelőzte a trendeket az elektronikus és a népzene kombinálásának terepén, tessenek csak felidézni Sebestyén Mártával közös (húszéves) húzásait. Most pedig mintha szembefordult volna a széljárással: a kissé túlexponált "globál" produkciók korában ő inkább a "mikrovilág" hangjaira figyel. De a Duna mentén őgyelegve Cserepes nemcsak a partot, nemcsak a növényeket és az állatokat bírja szóra, hanem a térség letűnt énekes és hangszeres kultúráját is: egyszersmind negyven-ötven évvel ezelőtt rögzített felvételekbe lehel friss és meggyőző életet, már a maga technós-ambientes modorában. Azt gondolom hát: aki vele tart, így alighanem egy műfajteremtő kalandba csöppen, még ha a "beígért" transz elmarad is. Bizony-bizony nagy kár, hogy a szellem izgalmai nem párosulnak a méltó érzelmi telítettséggel. (Fonó, 2003) HHHH alá
Marton László Távolodó
