Térey János, akihez eleddig méltán nem volt méltánytalan az irodalmi jó szerencse, negyedfélszáz lapon bocsátja elénk válogatott költeményeit: a könyv a költő 1988
és 2001 között keletkezett anyagából közöl. Mintegy a termékenység tanúsága, kihívó korai betakarítás: a fontos beszéd jelenlétét sugallja, s a terjedelem a kifejlet erényeiért kíván kezeskedni.Milyen is ez a könyv, ez a költészet? Kamaszos betétekkel élénkített, karcosan kezelt, az elvont kifejezésektől a nyers közbeszédi fordulatokig ívelő nyelv, ellágyulás nélkül formált, szenvtelen keménység, fémesen csillanó metaforák, érzelmi szakadárság, feszültségektől feszes stabilitás. Térey verse kedveli a szerepbeszédet, szövegeinek zaklatott, sávosan építkező szeleteiből többnyire egy akcionista versalany jegyei világlanak fel.
Maszkok
Az elszánt maszkviselés hajlama drámai helyzetekbe szorítja a beszélőt, s a játék szabályaiba feszített szerző a szerep szűrőjén préseli át fanyar léttapasztalatait. A lírai alany hevesen ront ki a világba, ostromló igyekezettel: mintha tulajdonának ("ősi" javainak) visszaszerzését tekintené fő-fő feladatának, s ebben a hősiesnek mutatott hadjáratban szerezné meg fontos alapélményeit. Becsvágya az "alvégről" a "felvégre" sietteti, de nem kerülheti el, hogy számára idegen létformákkal szembesüljön: a "nőstény", az "illat", a mámor csábításaival. Megküzd a betegség szörnyetegeivel, a depresszió lidérceivel, s - miközben úgy véli, csupán "kacérkodik a rosszal" - maga is e nyomasztó "magánpokol" tejével táplálkozik. Amint a Kimenetben írja: folyton "kifelé megy a jóból". E menetelés állomásait, szerephalmazát, háttértragikumát egyfajta ironikus, a részvétlenség mimikájával gerjesztett gerillanyelv közvetíti, ami egyrészt a kíméletlen harci eltökéltség, az elégtételvevés és bizonyos civil drill, másrészt a megalázottság, az elutasítás, az alávetettség, a fizikai érzékvilágba átszűrődő rombolás és az egyetemes kudarc szókincséből táplálkozik. Egy felingerelt, egykori hátrányos helyzetét mitizáló frontember hadakozik itt, és ad rideg tudósításokat egy idült állapotról.
Térey szerepekben tükröződő lírafelfogása következményekkel jár: megnehezíti a költői alany személyazonosítását, lazítja a beszéd hagyományos felelősségviselési kötelmeit, elhomályosítja e költészet emberi tétjét, s általában szűkíti az író és az olvasó közötti kézfogás esélyét. A költő, mihelyt kivonta magát a szövegből, csak a rituálissá kalapált verstérben találkozhat az olvasóval: rejtőzködésének túlbiztosított sáncaiban mintegy megakadályozza, hogy az érdeklődő közvetlenül elsajátítsa mondandóit. Erőt sugároznak a szavak, megrázó tapasztalatot sugallnak a szerepleírások, megkapó a formai tudatosság, és mégis: végső soron az az érzés környékezi meg az embert, hogy a kerítés mellől kényszerül követni egy mérközést, amelyben esetleg részt venne a főszereplő oldalán. Mert ebben a szenvtelen tusaábrázolásban Térey kifogyhatatlan. A szövegek nem törekednek lineáris ábrázolásra: Térey epikus szövege nem történetet mond el, hanem állapotsorokat érzékeltet, mégpedig egymással alig összefüggő, egyenértékű állítások szaporítása révén. Verseiben elegyednek a kamaszszleng, egy bizonyos sztentori, igényismételgető komolyság és az intimitást kerülő, sallangmentes formálás elemei. Formakezelése biztonságos, bár mindinkább előnyben részesíti a szálkás asszonáncot - rímkezelése éppoly hirtelen válhat zabolátlanná, mint ábrázolásmódja. A költő szertelen hangját csak erősíti a többnyire kötött forma - nála acélfűrész zörrenésére emlékeztető - ritmikája. A korábbi plasztikus szövegszerkesztés mindinkább egy görcsös, ugyanakkor szentimentális beszédmódnak látszik helyet adni. Azokban a szövegekben, amelyekben az alanyi költő kálváriáit ábrázolja, Térey megragad képeinek élességével, elkápráztat formai rugalmasságával, s valóban képes megidézni a nagy költé-szet póruslélegzését (A kész tény, Az Igazi, Szédülés, Az ünnep ki-menetele, Kimenet, Tisztábatétel stb.). Ott viszont, ahol a versek előterébe tolakszik az ideologikum - főleg a pusztulásmetafora el-burjánzására gondolok -, ott ez a költészet némileg rabiátus dialektusba süpped, s furcsa éberségre, értelmezési manőverekre kény-szeríti az olvasót.
Önistenítés
A számtalan fátyollal takart költői figura robusztus küldetéstudattal toppan a versszorítóba. Az első ciklusban debreceni helyszínek bukkannak fel, s kirajzolódik az a családi-városi őskörnyezet, amelyben a szereplő az életét meghatározó tudást és traumákat elszenvedte. Kudarc, birtokvesztés, érzelmi elszigetelődés, idegenség, önkiűzetés. Hamar szembeszökik, hogy e költészet egy már-már isteni elhivatottság, egy folyamatosan izmosodó önistenítés hangjait hallatja.
A kötet élére tűzött vers, a Nagypénteki beszéd az "Isten kegyelméből" szólalni rendelt alany szerepét próbálgatja, a "másodszor-hamvas", "páli forduló"-n átesett figura eszmélkedését intonálja. Ez a meghökkentő messianizmus nem esetleges: átitatja a szövegegyüttes egészét. A versalany a Harminchat éves asszonyban így emlegeti saját születésének eseményét: "Kilencszázhetven őszén / napja a Szent Kereszt / fölmagasztalásának: / a Fiú napja lesz." A visszatért földben "fölkent szabadítók"-ról, "misszió"-ról, "az úr képviseleté"-ről esik szó, később pedig - A ragaszkodók életében - erről értesülünk: "Ragaszkodom, az ádvent küszöbére léptem, / egy vagyok az igaziak közül." A Májusi kalapácsban: "egymagam vagyok az üdvhadsereg". Az Áldatlanság "második eljövetel"-t emleget: a vers a "fölkent" budapesti "bepiszkolódásáról" tudósít, "a hamvasság odalett", némileg Adyra emlékeztető, nekikeseredett önvizsgálattal. A profetikus hevület egyéb szóhasználati jegyek révén is iparkodik meghódítani az olvasót. A "magánvaló" Küldött "embermentes terepen" teljesíti küldetését (Nagypénteki beszéd), őt "Isten menesztette a vad oldalra" (A maradék), és páli fordulata után "honfoglalás"-ra készül. Tudását "teher"-nek tekinti, pontosabban: ösztönös, kizárólagos tudás birtokosának hirdeti magát, aki nemcsak a "bűnös város"-t, hanem "vérei"-t is iparkodik előkészíteni a megváltásra. "A vérben van a tudás" - közli A bennünk élő medve című vers. A Fölkent, természetesen, "szűz" és "érintetlen", szenvedéseit is küldetésének égisze alatt értelmezi, kétkedve nézi "az ágyék örömeit" (Nagypénteki beszéd), a környezet humán ködfoltjait "staffázsalakok"-nak bélyegezve - hiszen ő magát az "Urat képviseli".
A kiválasztottságát hangsúlyozó lírai alany szünet nélkül küzdelemről és diadalról beszél, amelyet, arájával a karján, abban a városban kíván learatni, amelyben világra jött (A juss). A versfigura mozgatása egyfajta álblazírt nyelv vágányain történik, a műben sokasodnak a katonai vagy jogi szaknyelv kifejezései. A szöveg száraz, fenyegető suhogását erősítik az ilyen szavak: terep, ügyeletes tiszt, bevetés, előmenetel, tábor, lőrés, posztolni, tár, újratöltés, lövészárok, taposóakna, őrhely, tisztikar, ostromzár, erőd, tartalék, parancs. Vagy: polgárjog, birtok, csőd, fizetési meghagyás, örökség, hagyaték, tulajdon, gyarmat, érdekeltség, jószág, apai szerzemény, foglaló. A kötetben, fokozódó arányban, jelentős szerephez jutnak a győzelem, a visszahódított birtok, a gigászi küzdelem, a kegyetlen harc és általában: bizonyos fanatizmus képzetcsoportjai. A "fiatal hadnagy"-nak szüntelenül "az ellenség veszedelmirül" kell gondolkodnia - a vershős "nem ismer semmiféle morált és arrogáns" (A legnagyobb arc). Lírai vezérünket "emeli az ösztön" (Magasiskola), állandóan "szövetkezni" kíván, s mivel az "alvégről" indította útra a becsvágy, "szabadlábon" és "mosolytalanul" várja a jobb időt. Fölöttébb kedvtelen, komor ez a hivatásgyakorlás, s a szűz-agglegény-prófétának "óvnia kell magát a részvéttől" (A demonstrátor újra itthon). A versekben két ízben is felbukkan a "mosolytalanság" száraz ideája, másodszor a "mosoly mint fertőzés" formájában (A viszketegség, Termann elöljáróbeszéde: Mielőtt az évszak eljön).
Faj, nőiszony
Ennek a katonás versvilágnak jellegzetes vonása a faji jegyek fortélyos emlegetése, a nemzeties arabeszkek, a nőirtózat, az erőszakkultusz, a rendmánia, a germánimádat. Összefüggő eszme-együttes ez, s nem nehéz felismerni benne számtalan történelmi mintáját - titkolóznak és árulkodnak a betűi.
A származás emlegetése, a vers-szereplők faji gyökereinek ironizáló, de túl sűrűn előforduló ecsetelése a legékesebb változatokban a Paulus-könyvben történik (2001). Nem kerülhetem meg ezt a művet, amely e versválogatást megelőzte, és szellemileg mély nyomot hagyott rajta. Ebben a verses elbeszélésben három rokon alkatú hős képzete göngyölődik egymásra. Az egyik: Pál, a szerző alteregója, egy pesti fiatalember, akit "Nagy Döbrentei téri nők... mentenek az ultrajobbtól" (értsük ezt úgy, hogy Pál - hajlama szerint - rokonszenvezik a szélsőségesekkel?), aki azon kesereg, hogy "nincsen többé Nagyszabás", s akiért "Hebron rózsái" (kiket is rejt vajon ez a megnevezés?) azért hevülnek, mert "Nem irredent`, nem antiszem`, / Kacérkodik csupán a rosszal...".
A másik szereplő: Szent Pál, a militáns, hitbuzgó apostol, akit Nietzsche a "gyűlölet lángelméjének" nevezett, s akit maga Térey is "Jézus Goebbels"-ének aposztrofál. És végül a harmadik: a kötet címadója, Paulus, a náci tábornok (a mű egyik narrátora ugyan tagadja ezt a náciságot), aki - az elbeszélő rajongó epitetonjával: a Barbarossa hadművelet "nagymestereként" - döntő szerepet játszott a Szovjetunió elleni irtó hadjáratban. A műből alig-alig érzékeljük, vajon az irónia és a szerepjáték fedezékében - Paulus eszményítésén túl - rejtőzik-e valamilyen erkölcsi megfontolás mindazzal a pusztítással kapcsolatban, amelyet ez a hadsereg Európa keleti felében végbevitt. A narrátor Sztálingrád ostromának leírásában a szovjet oldalnak is szentel néhány strófát, de ott megszűnik a szöveg lobogása. Arról a háborús valóságról, amely pártos horizontján kívül reked, jobbára cinikus, meghökkentő hangon fogalmaz: "De van pár hallgatag verem, / Mit fölemleget a Jad Vasem." Nem részletezhetem itt a Paulust - egy dolog azonban világos: a szerző nem véletlenül hibázott rá éppen arra a két világtörténelmi alakra, aki a Jó terjesztésének ürügyén messzeható kárhozatot hozott a világra (Pál apostol ideológiájával és teológiatörténeti felelősségével könyvtárnyi irodalom foglalkozik - erről azonban, sajnos, a magyar olvasó nem tudhat).
Költőnk - saját páli fordulata óta szemlátomást erősödő mértékben - alig burkolt formában ad kifejezést "nagyon magyar" (Mikor nem vagyok magyar), nagyon "tőkeellenes" indulatainak. Az a fajta szemlélet, amely például A szörnyeteg családok, a Négerbaba vagy A méz jövője című versekben még alig mérhető adagban szivárog felszínre, a kötetnek (a Paulusszzal egyidejűleg keletkezett) Platina-ciklusában köntörfalazás nélkül találja meg a szót. Galíciáról olvasunk itt, amellyel "ismerkedik a kés"; majd, Az Ikrek gyászbeszédében, ott a fenyegető, félreérthetetlen utalás: "Látom hulltát érinthetetleneknek."
A Paulusban alteregójáról, Pálról így ír: meccs közben "Hogyha az ittas buzdítás / Etnikai fölhanggal ékes, / Elkapja sovén lendület, / Móc és rác rablót emleget..." A Virágvasárnapban: "S a közvécé a Léda-villa / gyomrában dögszagú odú, / és az van homlokára írva: / Roma Bar. Ez se szomorú", mint ahogy - a vers szerint - a bádogkupolás házak "gáborcigány-kacsaláb"-on forgó kastélyok. Amelyekben patkányhúsból sütnék a húskolbászkát...
A költő nemzeties buzgalma, "magyar időt" mérő aggódása ugyancsak a küszöb alatt óvakodik a művekbe. Amit a kötet első felében inkább egy-egy vers adys hangütéséből sejtünk, inkább csupán a habitus légvételéből, az a kötet második felében bizonyossá érlelődik: a vers esendő Küldöttje - s nyilván ez próféciájának nemzeti-politikai oldala - egyre többet "trianonkodik", egyre gyakrabban emlegeti "csonkaságainkat" ("csonka város", "Csonkatemplom", "csonka ország") - "nagyon magyar" Anteusz óhajt lenni, akit ugyan "óvni kell az ultrajobbtól", de aki maga is mind világosabb gesztusokkal hangoztatja egy magyar feltámadásmítosz elemeit.
A verses figura nőirtózatáról hosszan lehetne értekezni. A művekben a Nő rendre alá-fölé rendeltségi funkció hordozójaként jelenik meg, fenyegetés vagy hatalomgyakorlás alanyaként, szexuális Rosszként, tisztátalanként, tárgyként, meghódítandó gyarmatként. "Ön nyilván nimfomán és 40 éves" (És jócskán 40); "Rögszerető, kitűnő gazdaasszony, / mellette az leszek" (Mädchenlied); "A jó lány... szolgálni kész" (Litánia: A jó lány); "kecsegtetett a zsákmány, a nőstény és az illat" (Hátrébb az agarakkal); "Függtek tőlem, mint kemény szerektől: / nők, akik valaha sétáltak a jobbomon" (Kétes egzisztencia); "Unatkozó vezérnőm, utazzunk szűz terepre!" (Vesztőhely); "Dominád begyűjt, gombostűre föltűz" (Vendégség); "Jellemző, hogy kifakulásom / tanúi mindig budai nők" (Valaki); "Eltartom magát, ezt most döntöttem el. / Előbb perceken át megalázom..." (Szegény szivem). A Nő - e szemlélet szerves részeként, Pál apostol felfogására gazdagon emlékeztetve - legföljebb csöndestárs, özvegy, éjszakai nővér, primadonna, megerőszakolt négerbaba, ribanc, anya vagy szép húg lehet még. Hősünk szemében tehát a nő létének mindenképpen a férfi fölénye, a nő kiszolgáltatottsága, elesettsége, hasznossága vagy rokoni minősége juttat szerepet. Ebből a költészetből általában hiányoznak a szerelem erotikus regiszterei. A dölyfös, cölibátusi-papos nézetrendszer, a szexualitás költői démonizálása, az "Igaziak melletti elgyaloglás" (Lábtól fejig) - mindez akadályozza az olvasót abban, hogy a férfi-nő viszonynak tágabb értelmet adhasson. Térey nőábrázolása gyerekes, ellenszenves és felületes.
Erőszak
A költemények erőszakkultuszáról, rendmániájáról és germánrajongásáról csak annyit: kevés magyar költő akadt, akinek versei ennyire hemzsegtek volna az erőszakos képzetektől ("olyan jó mosolyogni az erő oldalán", Hogyan mozoghat hátra és előre), aki ennyire megszállottan vágyakozott volna a "rendre" (a szabadság hangsúlyozása nélkül), és nem volt még jelentős magyar költő, aki a németség iránti rokonszenveit ennyire nyers, katonás, vérgőzös képzetláncban fejezte volna ki (talán Szabó Lőrinc egy-egy rossz pillanatát leszámítva). Ez a pusztítás-ideológia - a szerepjáték örvén - elborzasztó, a keresztény irgalmat nem ismerő képsorokat választ: az orosz falvakat felperzselő Paulust ("A szovhoz - lángszórózva szép...", Paulus, 85. oldal), az ostromlott Budát, benne a menekülő "Untersturmführer"-rel, a Donnál egymásnak "testvérkezet" nyújtó, közösen pusztuló magyar és német katonákat, és a Kitartást (!) dicsőítő egyéb kétes és kétértelmű tablókat (Paulus, 32. oldal). (Költőnk még az alexandrinust is nibelungizálja, vethetném közbe viccesen, lásd: Nagypénteki beszéd...) A szerző történelmi részvéte, kétségtelen, csak az egyik oldalnak szól.
A verskötethez visszatérve: az összkép félelmes hatását nem enyhíti egy-egy olyan szép korábbi vers sem, amely figuránk eredeti sérelemfelhalmozásainak debreceni és budapesti időszakait ábrázolja. Infantilis eljárásnak tűnik azonban a gyermekkori traumák, kamaszkori szenvedések és felnőttkori csalódások sebeit az erőszak metaforikus miazmáival és agresszív életgyakorlattal gyógyítani. A kíméletlen hangütés, az összeszorított száj, a fenyegető trappolás, úgy rémlik, eleinte azzal indokolható, hogy a lírai esendőnek ki kell vonulnia a "jóból" - később azonban a fanatikus önbiztatás, a bárkit-agyonütök-ha-kell típusú erősködés meggyőződéssé ordasodik, és valódi rúgásokká keményedik. Ez a beszédmód lassan hátat fordít az emberiségnek, és egy szorongásos, de alkalmasint mindenre kész frontharcos lidércálmaihoz menekül. Az erős nyelvi fordulatok, a hatásos költői képek és formai trükkök előbb-utóbb kimutatják igazi pedigréjüket: a versekben megszaporodnak a rossz emlékű politikai eszmék trójai falovai.
Persze, mondom, jócskán akad a kötetben szép, gyanútól érintetlen vers is. A költő bensőleg folytatott városi hadjárata ugyan, mint láttuk, gyökeresen manicheus szemléletre vall, s többnyire a fölény, szarkasztikus vigyor és az egyetemes, kibékíthetetlen szembenállás nyelvét beszéli. Az is kiviláglik azonban: bár szótárából hiányzanak a részvét külsődleges elemei, a versek hátterében egy betegséggel, elutasítással és sokszoros "büntetéssel" körülcövekelt alany halmozza fekete tapasztalatait. A lírai halandó, aki folyton védállásokba szorul, ellenszerül a magánzsarnokság erődrendszerét építi ki magának. A Térey-vers mögött álló személyiség - bár számtalan megrendítő, hiteles költeményben bontja ki egy roppant, regresszív alkat mondandóit - érdes és arrogáns: miközben szívósan kivándorol "a jóból", vissza-visszaréved egy-egy személyes vagy történelmi "harmóniára". A megbántott bakancs csattogása mögött egy feltétlen ölelésre, "óvásra" szomjazó vadalany suttogását halljuk. Otthontalanságát, idegenségét az ősi "birtok" iránti sóvárgás árnyékolja; a nőkkel szembeni pubertás sikertelenségét egyfajta szögletes férfiassággal ellensúlyozza; s általában az a benyomásunk: a bekerített, fenyegetett egyed mindinkább hajlamos feldúsítani a mártíromság, az eszméktől függetlenített katonás hősiesség és a Rossz mentegetésének metaforarendjét.
Balsejtelmek, mint mondtam, főleg az utolsó ciklus olvastán környékezik a Térey-skolasztát. Hogyan adjunk megnyugtató értelmet pl. a Mikor nem vagyok magyar című versnek? "Ki tiltja a szabadesést? / Hogyha szesztől, hogyha eszme, / józan gravitáció! / Majd felszökken Anteuszként / ama középpályás harcos... / Megint és nagyon: magyar." Magyarságostorozás? Sorssejtelem? Vagy éppen turul áhítat? Avagy hogyan értelmezzük megnyugtatóan Az Ikrek gyászbeszéde sorait: "Megroppan a tőke tornya: torkametszett; / Zúzott mellkassal dől a második; / Látom hulltát érinthetetleneknek, / Kiket gőgjükben terror tántorít" [...] "Ha rossz vért szült százszor modellezett / Manhattan-égés: be kellett tetézze / Szennyember szörnyebb elmeszüleménye." Káröröm ez sok ezer ember halála felett? Amerika-ellenesség? Kapitalizmuskritika? Vagy rövidlátás?
Nyugtalanul hajtom be a könyvet. És átverekszem magam a reményhez, mely ma még azzal kecsegtet, hogy a költő - az ideologémák felé tett frivol és aggályos kitérők után - valaha visszatalál a mélyebb és magasabb költészethez.
Báthori Csaba
Új Palatinus Könyvesház, 2003, 364 oldal, 2600 Ft
