A holokauszt az osztrák és a magyar történelemtanításban :Mintha mi sem

szerző
Varró Szilvia
publikálva
2001/43. (10. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A holokauszt tudományos és pedagógiai dimenzióiról magyar és osztrák történelemtanárok részére szervezett kétszer négynapos szemináriumot

a Magyar Auschwitz Alapítvány, az osztrák Kortörténeti Intézet és a Kulturkontakt Austria budapesti irodája. A Magyar-Osztrák Akció Alapítvány és az osztrák Kelet- és Délkelet Európai Intézet közreműködésével létrejött bécsi tapasztalatcserén jelen volt aNarancs is.

"Tisztelt Kammerstätter úr!

Az Ön helyében nem tudtam volna ilyen szépen beszélni. Örülök, hogy vannak a második világháborúnak Önhöz hasonló túlélői, akik nyíltan beszélnek a sorsukról. Csodálom Önt, és sose fogom elfelejteni a történetét" - írta egy bécsi gimnázium tizenkét éves tanulója 1992-ben egy Mauthausenben tett látogatás után.

Ausztriában a tanárokat a nyolcvanas évek óta foglalkoztatja, hogy hogyan értethetnék meg diákjaikkal a Soá valódi jelentőségét. Az iskolákban 1988 óta rendeznek holokauszt-emléknapot, sok tanár a tanórákon túl is szervez programokat a diákok részére.

A bécsi 2-es számú reálgimnázium tanulói az 1985/86-os tanévben dolgozták fel először a kerületi zsidó diákok történetét. 1938 áprilisában a nemzetiszocialista bécsi iskolatanács döntése értelmében a zsidó diákoknak el kellett hagyniuk iskolájukat, és tanulmányaikat csak speciális, >>nem árják<< részére létrehozott intézményekben folytathatták. Grete Anzengruber tanár meséli: az iskolakatalógusból először kigyűjtik az egykori zsidó diákok nevét, majd a tanárok segítségével felveszik a kapcsolatot a zsidó hitközséggel, dokumentumokat szereznek be nyilvántartó hivataloktól, ügyvédektől. Számos egykori diákhoz jutottunk el, akik túlélték a holokausztot, többeket meghívtunk az iskolába. Az áldozatok részben feldolgozott adatai mellé a diákok azt írták: nem tért vissza."

Regina Erdinger, egy bécsi első kerületi gimnázium orosz-német szakos tanára rendszeresen látogat diákjaival volt koncentrációs táborokba. "Nagyon alaposan felkészülünk: a gyerekek csoportokban dolgozzák fel a nácizmus történetét, keletkezését, jelentőségét, az osztrák zsidóság sorsát. Legutóbb a theresienstadti lágerben töltöttünk el egy hetet: voltak, akik a tábor történetét dolgozták fel, egy csoport igyekezett rekonstruálni a rabok egy napját, mások a Vöröskereszt mulasztásait kutatták. A legtöbb osztályomat sose láttam úgy dolgozni, mint ezek alatt a hetek alatt. Ez az intenzív munka persze nem egy átlagos osztrák iskola hozzáállása a holokauszthoz. Az én iskolám liberális, mégis boldog vagyok, ha akad történelemtanár, aki velünk tart" - jegyzi meg Erdinger.

Amnézia

Amikor Grete Anzengruber és Regina Erdinger középiskolások voltak, történelemtanulmányaikban az első világháborúig jutottak: a későbbi eseményekről hallgatott az osztrák iskolarendszer, ahogy az osztrák társadalom és politika is. Az 1945. április 27-i osztrák függetlenségi nyilatkozat szerint az 1938-as Anschlusst katonai fenyegetéssel egy náci-fasiszta kisebbség kényszerítette Ausztriára és a tehetetlenné vált osztrák népre. Ausztria évtizedeken át e nyilatkozat szelleme szerint tekintett saját közelmúltjára: a második világháború a németek háborúja volt, az osztrákok csak elszenvedték. Jean Améry A jelen születése (Geburt der Gegenwart) című könyvében leírja, hogyan próbálták az osztrákok eltávolítani maguktól a második világháborút és saját szerepüket: a háború után tudatosan a német nyelv ausztriai dialektusait használták, sőt még a "német nyelv" kifejezést is kerülték, helyette a "tanítás nyelve" megjelölést alkalmazták. Tabu volt Hitler osztrák származása, miként az is, hogy a ´38-ban bevonuló németeket olyan örömmámorban fogadta az osztrák nép, hogy azt "még a Wehrmacht emberei is fejcsóválva fogadták".

Peter Malina, a Kortöréneti Intézet (Institut für Zeitgeschichte) kutatója (a konferencia szervezője) Az osztrákok és a második világháború (Östereicher und der zweite Weltkrieg) című könyvében a felejtés és elnyomás stratégiáit írja le. Az osztrákok túlnyomó többsége úgy vélte: nem elég, hogy elszenvedték a háborút, rengeteg áldozatot hoztak, még azt is a szemükre vetik, amit parancsra tettek. "Ez azt a belső meggyőződésüket erősítette meg, hogy gonosz hatalmak áldozatai voltak: előbb a gonosz zsidóké, aztán a gonosz náciké, végül a gonosz oroszoké" - írja Malina. A történész egy pszichoanalitikust idéz, aki leírja, milyen "elegánsan" számolt el Ausztria náci múltjával: Tirolban például a náci elit nagy része a háború után az egyetemi klinikán tanított, ami a helyi rendőri és gazdasági fensőbbség találkozóhelyévé vált.

Malina felhívja a figyelmet egy korábbi kutatásra, amely szerint az osztrák háborús emlékművek feliratai rendszerint nem tesznek különbséget az első és második világháború elesettjei, illetve a nácik oldalán harcoló osztrákok és üldözöttjeik között. Megemlít egy 1988-as közvélemény-kutatást, amelyben a megkérdezettek 47 százaléka vélte úgy, hogy a nemzetiszocializmusnak ugyanúgy voltak jó, mint rossz oldalai.

Grete Anzengrubernek a hatvanas években az egyetemen több nemzetiszocialista tanára volt. "Ma már tudom ezt; akkoriban is rájöhettem volna, ha kritikusabb vagyok, de akkor egyszerűen nem beszéltünk a múltról."

Regina Erdinger a hetvenes évek elején kezdte az egyetemet: ő és társai pontosan tudták, hogy több tanszéken náci professzorok oktatnak. "Az én generációm volt az első, amelyik azt mondta: márpedig beszélni fogunk mindenről. Bejártunk a náci tanárok óráira, és felálltunk, hogy elnézést, tanár úr vagy tanárnő, de most a múltjáról fogunk beszélni. Ma már csak mosolygok ezen, mert ők persze folytatták az órát, mintha mi sem történt volna" - meséli Erdinger.

A náciellenes fellépések másoknál se vezettek sikerre ekkoriban. Elke Renner - jelenleg a bécsi Lise Meitner reálgimnázium történelemtanára - a hetvenes évek végén feljelentette egy történelmet tanító kollégáját, aki a nácikat dicsőítette óráin és a náci rúnaírást tanította a gyerekeknek. "A kollégák és az akkori igazgató nem hallottak és nem láttak semmit. Borzasztó kényelmetlen helyzetbe kerültem."

A fordulópontot Ausztria második világháborúval kapcsolatos magatartásában a Waldheim-ügy jelentette. Kurt Waldheimet, az ENSZ volt főtitkárát és osztrák külügyminisztert 1986-ban a Néppárt elindította a köztársaságielnök-választáson. Ekkor kiderült, hogy Waldheim a második világháborúban három éven át a Wehrmacht vezérkarában szolgált. Waldheim azt állította, nem volt tudomása arról, hogy állomáshelyéről, Szalonikiből 1943-ban gyakorlatilag a zsidó lakosság egészét megsemmisítő táborokba deportálták.

"Ez az emlékezetkiesés akkoriban szimptomatikus volt egész Ausztriában. Az ország második világháborús felelősségéről nemcsak a kollaboránsok, de a rendszer ellenfelei is hallgattak. A Waldheim-ügy azonban áttörte a hallgatás falát: apám ekkor mondta el, hogy a náci érában ellenálló volt " - mondja Regina Erdinger. Reginának szinte szenvedélye, hogy idős polgártársait az ország náci múltjáról faggatja. "Kivétel nélkül mind azt állítják: nem tudtak arról, mi történik a zsidó lakossággal. Az apám meg azt mondja: mindenről pontos tudomásuk volt."

E tabuk

ledöntésén dolgozik az 1966-ban megalakult, a második világháborút és Ausztria akkori szerepét kiemelten kutató Institut für Zeitgeschichte is. Az intézet a kezdetektől nagy hangsúlyt helyezett a diákok felvilágosítására és a megfelelő történelemkönyvek használatára. 1973-ban tették közzé az ausztriai tankönyvekről szóló kritikájukat, miszerint a könyvek elkenték a dolgokat, s mélyen hallgattak az osztrákok felelősségéről. "A szerzők hihetetlenül felháborodtak. Hogy jövünk mi ahhoz, hogy bíráljuk az ő nagyszerű könyveiket" - mondja Gustav Spann, az intézet egyik történésze. Hermann Langbein, aki maga is megjárt haláltáborokat, 1978-ban elérte az osztrák kultuszminiszternél, hogy a túlélők iskolákat látogathassanak, és a diákok előtt a történtekről beszéljenek. "Kezdetben azért akadtak nehézségek. Előfordult, hogy a megbeszélt időpont előtt az iskola igazgatója felhívott, és közölte: még nem érett meg az idő arra, hogy iskolájában egy holokauszt-túlélő elmondhassa történetét" - emlékszik vissza Spann, aki szerint az autentikus, személyes elbeszélések révén lehet a leghatásosabban megértetni a gyerekekkel a holokausztot. "Ennek még egy fontos eredménye van: ma egyetlen osztrák tanuló sem mondhatja, hogy nem hallott róla. Sajnos egyre kevesebb túlélőnk van: nehéz lesz, de valahogy nélkülük is folytatnunk kell."

Spann szerint az osztrák történelemkönyveken még van mit javítani: az elmúlt években például egyre kevesebb hangsúlyt fordítanak a második világháborúra. "Szinte alig említik, hogy a zsidó vagyonokat nem a hivatalos apparátus kobozta el, hanem az osztrák lakosság egy része. Nem esik szó osztrák ellenállókról sem, pedig voltak szép számmal."

És ha az utóbbi években számos tabu meg is dőlt, Elke Renner nem elégedett: "Az egykori koncentrációs táborok több mint felénél semmi nem emlékezteti az arrajárót, hogy milyen épület előtt áll." Több városban akadnak náci vezetőkről vagy kollaboránsokról elnevezett terek, utcák. Bécsben tér és utca viseli dr. Karl Lueger XIX. századi antiszemita polgármester nevét, aki többek között ama mondásáról híresült el, miszerint "azt, hogy ki a zsidó, én mondom meg".

Habár Franz Vranitzky kancellár 1991-ben hivatalosan bocsánatot kért Ausztria zsidó lakosságától, helyi szinten akadnak még problémák. A gondolatot, hogy a Soá 65 000 osztrák zsidó áldozatának emlékművet kéne állítani, a kilencvenes évek közepén vetette fel Simon Wiesenthal. Az idén a Judenplatzon felépült emlékmű ellen éveken át aláírásokat gyűjtött a szomszédos katolikus iskola, illetve Haider Szabadságpártja (FPÖ), mindkettő kizárólag "esztétikai" szempontokra hivatkozva.

Regina Erdinger szerint a nyílt idegenellenesség erősödött, amióta az FPÖ kormányzati pozícióba került. "Schüssel pedig hallgat, nem reagál az FPÖ megjegyzéseire. Vagy éppen, mint egy idei beszédében, ismét leszögezi, hogy Ausztria a németek áldozata volt. Azt hittem, ezen már túl vagyunk."

Határok nélkül

Szita Szabolcs, a Magyar Auschwitz Alapítvány elnöke szerint változtatni kell azon a gyakorlaton, hogy a holokauszt tudományos és pedagógiai összefüggéseivel minden ország egyedül foglalkozzon. "Egybe kell vetnünk a tanításban szerzett tapasztalatainkat más országokéival. Itt nem lehet tévedni: jó könyveket, megfelelő módszereket kell használnunk az iskolákban, a tanárokat fel kell készíteni a holokauszttal való foglalkozásra, mindegy, hogy milyen szakosak, ha képesek arra, hogy az áldozatokkal való azonosulást megtanítsák a gyerekeknek."

Margot Wieser, az ausztriai és a kelet-, délkelet-európai országok közti kulturális és oktatási együttműködést segítő Kulturkontakt Austria budapesti képviselője a Narancsnak elmondta: 1997-ben volt az első találkozó a Soával foglalkozó osztrák és magyar szakértők közt. A történelemtanárok mostani tanácskozásának első része tavaly Magyarországon zajlott, és egy év múlva szeretnék ismét összehozni a társaságot. Ezt maguk a történelemtanárok is igénylik. Gustav Spann a két ország közti hasonlóságot emeli ki: "A felelősség elkenése, az áldozati státus hangsúlyozása Magyarországon is jellemző volt. Sokat tanultunk a magyar zsidók sorsáról a magyar kollégáktól."

A magyarországi történelemtanárok egy része osztrák kollégáihoz hasonlóan külön foglalkozik a Soával. Győri Izabella, a nyíregyházi Vasvári Pál Gimnázium tanára az őszi szünetben Auschwitzba utazik diákjaival. Már tavaly elkezdte felkészíteni a gyerekeket: az iskolában Jeruzsálem kávéház néven zsidó kulturális, zenei és történelmi központot nyitottak három napra, ahol szakértők beszéltek a gyerekeknek a Soáról. Győri Izabella izgul, hogy hogyan reagálnak majd tanítványai Auschwitzra. Budapesti kollégája, a Kassák Lajos Gimnáziumban tanító Széles Gábor szerint erre semmi ok: ő a tavaszi szünetben járt diákjaival Auschwitzban. "A 15-18 év közti gyerekek éretten reagáltak: nem törtek ki zokogásban, nem kezdtek viccelődni. Előtte rengeteg irodalmat, verseket olvastunk közösen, és heteken át beszéltünk a holokausztról."

A magyarországi történelemtanárok irigylik osztrák kollégáikat, mert lényegesen több szabadságuk van, mint amennyit a magyar oktatási rendszer enged. Regina Erdinger a magyar tanárokkal való találkozó után így fejezi ki a különbséget: "Kevésbé van megkötve a kezünk, mint a magyar kollégáknak. Ha új osztályt kapok, azzal kezdem, hogy a tanulók honnan jönnek, hisz az iskolában tanulók 21 százaléka külföldi. Idén például egész éven keresztül a saját és az idegen a téma. De az aktualitások folyton változtatják a tanmenetet: ha meggyilkolnak három romát, nem beszélhetek a felvilágosodásról."

"Ez az, amit a magyar iskolarendszer nem tesz lehetővé" - véli Balogh László, a váci Madách Imre Gimnázium történelemtanára. Balogh szerint az osztrák kollégák kreatívabbak és kezdeményezőbbek, de a magyar tanároknak elsősorban a felvételire kell felkészíteniük a gyerekeket, mert "ez az, amit ki lehet tenni az ablakba".

Az alapítványi iskoláknak nagyobb mozgásterük van. A Lauder Javne zsidó közösségi iskola diákjai kiemelten foglalkoznak a Soával: a judaisztika tantárgya mellett több projekt keretében végeznek komoly munkát. Felkeresik a holokauszt magyarországi helyszíneit, a szélesebb közönségnek is szánt fotó- és videodokumentációt készítenek az egykori zsidó közösségek építészeti emlékeiről, interjúznak nem zsidó szemtanúkkal. "Interjúkat készítenek túlélőkkel is: nagyszüleik generációja abba a korba érkezett, amikor feltétlen át akarja adni tapasztalatait. Érdekes módon nem a gyerekeiknek, hanem az unokáiknak mesélnek" - mondta a Narancsnak Gyárfás Katalin, a diák-kutatócsoport vezetője. Gyárfás elmondta: a Lauder Javne egyik nagyon fontos célja, hogy felvegye a kapcsolatot a nem zsidó iskolákkal, és segítse őket a zsidóság megismerésében. "Tavaly az egyik vidéki gimnáziumba látogattunk el a holokauszt-emléknapon. Gyorsan talált egymásra a két csapat" - mondta Gyárfás Katalin.

Az ausztriai szemináriumon több osztrák és magyar kolléga bejelentkezett osztályával a Lauderbe vagy a holokauszttal kapcsolatos anyagot kért. A történelemtanárok szerint ugyanis a meglévő tankönyvek többsége csak hiányos vagy torz információkat nyújt a holokausztról.

"A gimnáziumokban használt - mert felvételire felkészítő - Salamon Konrád-könyvben például nincs is néven nevezve a holokauszt. A könyv egy egész leckét sem áldoz a témára, a zsidóság második világháborús tragédiájára pedig húsz egész sort szán. Az egyébként igen alapos műben nem esik szó zsidókról a második világháború előtt, márpedig ha a gyereknek fogalma sincs a zsidók magyarországi történelméről, soha nem fogja megérteni a holokausztot" - mondta Győri Izabella.

Kovács Mónika, az ELTE pszichológia tanszékének tanársegédje azt vizsgálta, hogy a magyar tankönyvekben hogyan szerepel a zsidóság. Megállapításai alátámasztják az ausztriai szemináriumon részt vevő történelemtanárok többségének tapasztalatát: a tankönyvekben a holokauszt egy a megtanulandó események sorában, egyes tankönyvek pedig kifejezetten torzított információkat tartalmaznak. "Többségük egyáltalán nem magyarázza, hogy miért üldözték a nácik a zsidókat, de vannak olyan tankönyvek is, amelyek az antiszemita vádakat ismétlik el: például >>magyarázatkéntA magyarországi történelemtanárok egyetértenek abban, hogy nem elég órán foglalkozni a holokauszttal. Többen is beszámoltak arról, hogy a tantestületben vannak szélsőjobboldali kollégáik, köztük történelemtanárok is. "Amikor a holokausztról beszéltem, a gyerekek azt mondták, hogy ezt csak a zsidók találták ki, Auschwitz nem is létezik, X. tanár úr is megmondta. Attól fogva intenzíven foglalkozni kezdtem a témával, dokumentumokat, filmeket mutattam a gyerekeknek" - számolt be az egyik, neve elhallgatását kérő tanár, aki azonban több kollégájához hasonlóan úgy érzi: nem tudná bizonyítani az esetet, ezért nem is fordult senkihez.

"Ausztriában büntetendők a náci ideológiát és rendszert dicsőítő megnyilvánulások, és Auschwitz tagadásáért is ítéltek már el embereket, bár nem sokat. De a mi iskolánk liberális tantestületében is előfordult, hogy amikor egy zsidó ünnep miatt más napra tettük át az érettségit, a tanáriba úgy jött be egy kolléga: a büdös zsidók miatt kell dolgoznom. Mindenki hallgatott" - mondja Regina Erdinger.

Varró Szilvia

Köszönet Gerhard Baumgartner történész segítségéért

szerző
Varró Szilvia
publikálva
2001/43. (10. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra